Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása 

A június 9-i EP-választások eredményének tükrében Emmanuel Macron francia államfő feloszlatta a Nemzetgyűlést, ezzel megbukott a kormány, és új választásokra kerül sor június 30-án és július 7-én. Az ország ismét választási lázban ég, ami ezúttal azért különösen érdekes, mert a Nemzeti Tömörülés egetrengető győzelme felülírta a francia demokrácia szokványos forgatókönyvét, a mérsékelt politikai formációk váltógazdálkodását. Ezt figyelembe véve új szövetségekkel kell számolni, ami kormányozhatatlanná is teheti az unió egyik vezető államát. 

Társbérlet jöhet júliusban 

A franciák az EP-kampányból meg sem pihenve egyből egy törvényhozási hadjárat kellős közepén találták magukat. Igaz, Macron Ensemble pártszövetségének eddig sem volt többsége a Nemzetgyűlésben, de az elnöki intézménnyel együtt erős túlhatalommal tudták vezetni az országot. Sok kritika is érte a francia államfőt a bejelentést követően. Az EP-kampányban a Nemzeti Tömörülés pártelnöke és EP-listavezetője, Jordan Bardella már akkor felszólította Macront a Nemzetgyűlés feloszlatására és új választások kiírására, így a döntéssel lényegében igazat adott neki. A nagyobb kritika nem is a feloszlatás okára, hanem az időzítésre irányul, ugyanis az elnök meglehetősen szoros határidővel írta ki a voksolást. 

A mindössze 28 éves Jordan Bardella, aki nagy eséllyel pályázik a miniszterelnöki posztra, már az EP-kampányban felszólította Macront a Nemzetgyűlés feloszlatására és az előrehozott választások kiírására (Forrás: flickr)

Macron egyszemélyben határozott az előre hozott választások kiírásáról, miközben az elkövetkező három év francia bepolitikájáról döntött. Ennek a motivációja egyrészt az lehet, hogy ennek számára már nincs tétje, hiszen ez volt második elnöki ciklusa, és a francia alkotmány szerint az elnök egyszer választható újra. A másik ok egyfajta kicsinyes bosszú, ami kiérezhető volt Macron beszédéből, amikor biztossá vált a csúfos vereség. Ez pedig azt jelenti,  hogy a francia választók fizessenek meg a június 9-i döntésükért egy előre hozott választás formájában, ami adott esetben a Nemzeti Tömörülés abszolút többségével zárulhat.

Ebben az esetben egy társbérlet, azaz cohabitation jönne létre, amikor az elnök és a parlamenti többség párszínezete is eltérő. Erre volt már példa a francia történelemben, és ha mindkét fél részéről van hajlandóság az együttműködésre, akkor még az is egy működőképes modell lehet.

Viszont figyelembe véve a politikai pártok közti mély szakadékokat, ha a Nemzeti Tömörülés abszolút többséget szerez, nagy az esélye annak, hogy Macron a törvényhozást megkerülve vezetné az országot. A működésképtelenségért pedig a választópolgárok a kormány fogják büntetni, ami hosszú távon erodálná a Nemzeti Tömörülés bázisát: ez is meghúzódhat az elnök döntése mögött. 

Macron mindenesetre a pártjával igyekszik majd megnyerni a voksolást. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az EP- és az előre hozott választások közti rövid idő miatt a bejelentés után szinte azonnal megindult a szövetségeskeresés főként a kisebb pártok részéről, amelyek ilyen rövid idő alatt nem képesek olyan listát és jelölteket állítani, amelyekkel érdemi képviseletet tudnak szerezni. Macron pedig igyekszik követni az elnökválasztáson rendre bevált stratégiát: olyan alkukat kötni, amellyel a Nemzeti Tömörülést el tudja szigetelni, hogy semmiképp se legyen abszolút többségük.  

Az államfő döntése lehet egyfajta hazárdjáték, de úgymond pszichológiai államcsíny is.  

Macron elnöki mandátuma 2027-ig szól, így valószínűleg 3 évig a most megválasztandó összetételű törvényhozással kell majd együtt kormányoznia Franciaországot. Igaz, az alkotmány azt is kimondja, hogy csupán a választást követő egy éven belül nem oszlathatja fel az elnök a Nemzetgyűlést. Így megeshet az is, hogy ha Macron számára kedvezőtlen eredmény születik, akkor csupán egy évig dolgozik együtt az új kormánnyal, majd ismét feloszlatja a Nemzetgyűlést. Persze ez oly mértékben destabilizálná a politikai rendszert és erodálná a francia államba vetett választói bizalmat, hogy ennek minimális a valószínűsége. 

Alakuló szövetségek 

Franciaországban a hagyományos jobbközép Republikánusok kicsivel több mint 7 százalékos eredménye az EP-választáson katasztrofális, a magát centristaként beállító Macron-féle pártszövetség szintúgy leszerepelt. A radikális jobb- és baloldal, a Nemzeti Tömörülés, illetve La France Insoumise Jean-Luc Mélenchon vezetésével előretör.  

Miután az elnök feloszlatta a Nemzetgyűlést, ezek a formációk is szövetségkeresésbe kezdtek, így az eddig általunk és a francia választók által ismert politikai paletta kissé átalakult.

Jelen állás szerint 4 potenciális blokk van kialakulóban: a radikális baloldal, a radikális jobboldal, a jobbközép és a centrista-liberális erők. 

Baloldali Népfront 

Kialakult egy Új Népfront névre hallgató baloldali koalíció (Nouveau Front Populaire), amely minden olyan formációt egyesített, amely magát baloldaliként azonosítja. Itt olyan pártokat találhatunk, mint a Philippe Poutou-féle Antikapitalista Párt (NPA), a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon (LFI) pártja, a szocialisták, a zöldek és a kommunisták.

Az Új Népfront a kampányidőszakban a korábbi években megszokott hagyományos baloldali retorikát alkalmazza, ami a Nemzeti Tömörülés démonizálásán alapul a párt akkori nevén Nemzeti Front fasiszta múltjának felemlegetésével.

Ez a taktika 2002-ben sikeresnek bizonyult – nagyjából 1,5 milliós tömeg vonult utcára, hogy megakadályozza Jean-Marie Le Pen győzelmét –, de azóta eltelt 22 év, megváltozott a közfelfogás, más a francia közvélemény, arról nem is beszélve, hogy az egykori Nemzeti Front milyen alapvető változásokon ment keresztül: ma már nem az a szélsőséges formáció, mint egykor, behúzódott a politikai paletta jobbközép szegmensébe, amit mi sem mutat jobban, hogy a választópolgárok által tömegesen támogatott párttá vált.

Ez azt is jelenti, hogy olyan tömegpárt lett belőle egy új stratégiával, amely teljesen összeegyeztethető a francia republikanizmus alapelveivel.

A baloldali pártok „népfrontosodásának” egyébként megvan a maga logikája, hiszen nagyban épít a Léon Blum kezdeményezésére 1936-ban megalakult antifasiszta Népfront hagyományára és stratégiájára. A baloldali választási koalíció számára kockázat, hogy az imázsát rontja az LFI-nek az EP-kampányban tapasztalt antiszemita retorikája. Ez potenciálisan elriaszthatja a baloldali választók jelentős rétegét, és ezt súlyosbítja, hogy az antiszemita retorika döntően az elnöküktől, Mélenchontól érkezett. Ez lehet az oka annak, hogy be is jelentette, hogy ha a Népfront megnyeri a választást, akkor nem pályázza meg a miniszterelnöki posztot. 

Jean-Luc Mélenchon kijelentései még okozhatnak fejfájást a Népfrontnak (Forrás: flickr)

Megosztott jobboldal 

A francia jobboldal esetében az a probléma, hogy nem képes összefogni, egyesíteni az erejét a Nemzeti Tömörülés, a Reconquête! és a Republikánus Párt.  

Ha van radikális jobboldali párt Franciaországban, az már nem a Nemzeti Tömörülés, hanem a Reconquête! (Visszahódítás!), amelynek az EP-listavezetője Jean-Marie Le Pen unokája, Marion Maréchal, aki – miután Macron feloszlatta a Nemzetgyűlést – egyből a Nemzeti Tömörüléssel való koalícióra szólított fel. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis kizárták a pártból. 

A republikánusok hajthatatlanok, ha a Nemzeti Tömörüléssel való koalícióról van szó, pedig ha valamikor, akkor egy ilyen csúfos EP-eredmény után (7,25 százalék) az nem lenne ördögtől való. Június 9-ét követően úgy is nézett ki, hogy lehetséges egy koalíció, miután a párt elnöke, Eric Ciotti bejelentette ez irányba mutató szándékát. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a republikánusoktól csak néhány képviselő állt be a Nemzeti Tömörülés mögé, míg a tagok nagyobb része nem volt hajlandó erre, arra hivatkozva, hogy ezzel megszegik a párt egy ősi alapszabályát, nevezetesen, hogy a jobbközép nem lép szövetségre a radikális jobboldallal, De Gaulle eszmeiségét képviselve. 

Le Pen unokáját Marion Maréchalt egyből kitették miután felvetette a Nemzeti Tömörüléssel való együttműködést (Forrás: flickr)

A Macron-féle centrum elszigetelné a radikálisokat 

A jelenlegi elnöki többséget alkotó liberális-centrista pártok (Rennaissance, Horizons, Modem) a többi politikai tömörüléssel szemben úgy határozzák meg magukat, mint a centrum, amelynek a prioritásai között szerepelnek az olyan szélsőségek, mint az Új Népfront és a Nemzeti Tömörülés, valamint a kisebb jobboldali pártok elleni küzdelem. Ezen az alapon logikus, hogy Macronék elsősorban a szociáldemokratáknak és a republikánus jobboldalnak udvarolnak mint potenciális koalíciós partnerek. Érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi elnök a plakátjaikon egyáltalán nem szerepel, miután Macron támogatottsága olyan szinten zuhant be, hogy a megjelenítése inkább elvesz, mint pluszszavazatokat hoz. 

Francia helyzetkép: polarizáció és demagógia 

Jól látható, hogy a francia társadalom és a politikai paletta is szélsőségesen polarizálódott. Most ott tartunk, hogy négy tömb van, de a lényegében három blokkról beszélhetünk: az Új Népfront által tömörített baloldali pártok, a jobboldalon a Nemzeti Tömörülés, a kisebb radikális és jobbközép politikai erőkkel (Reconquête! és a Republikánus Párt), valamint a Macron-féle Ensemble, mint centrista erő. Ezek a dominánssá vált koalíciók amennyire különböznek, egy dologban még is hasonlítanak: a kampány alatt mindegyikük egyöntetűen a vásárlóerőt helyezte középpontba a másik fél démonizálása mellett. 

A Népfront programjában tipikusan baloldali intézkedések köszönnek vissza.

Mélenchonék azt ígérik, hogy 1600 eurós nettó minimálbért vezetnek be, ha kormányra kerülnek, ami átszámítva nagyjából 600 ezer forintot jelent, emellett árstopot ígérnek a legfontosabb fogyasztási cikkekre.

A 60 éves nyugdíjkorhatár beállításának ígéretével az egykori elnök, François Mitterrand egyik vívmányához nyúltak vissza, emellett kilátásba helyezték a bérek inflációt követő szabályozását is. 

Ha az elnöki többség ígéreteit nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy teljesen más oldalról közelítették meg a gazdasági problémák kezelését.

A legfontosabb ígéretük közé tartozik, hogy nem fognak adót emelni, ha ismét kormányt alakíthatnak, sőt mintegy 15 százalékkal csökkentenék a villanyszámlák összegét.

De itt nem állt meg az ígérgetés, ugyanis a 250 ezer euró alatti ingatlanvásárlások esetében Gabriel Attalék csökkentenék a közjegyzői díjat. A nyugdíjkérdést Macronék is behozták a kampányba azzal, hogy a nyugdíjakat az infláció alakulása alapján határoznák meg. 

A nyugdíjreform ellen nem is olyan rég még tüntettek a franciák (Forrás: dreamstime)

A Nemzeti Tömörülés választási ígéreteire azért érdemes figyelni, mert a június 9-i kiugró eredmény óta lényegében továbbra is vezeti a közvélemény-kutatásokat.

Bardelláék azzal az ígérettel indítottak, hogy a benzinre és az energiafogyasztásra vonatkozó áfát mindössze 5,5 százalékra csökkentenék, ami azért meredek vállalás, mert ez most 20 százalék. De vannak még hasonló elképzelések, mint az alapvető fogyasztási termékekre vonatkozó áfa és a 30 éves kor alatti adózás eltörlése.

Kérdés, hogy ezeknek mi biztosítja majd az anyagi fedezetét, ugyanis ezek az ígéretek adóemelést feltételeznek. Létezik Franciaországban az ISF, ami a leggazdagabb társadalmi rétegekre kivetett vagyonadó, így könnyen lehet, hogy Bardelláék mindezt ennek az emeléséből finanszíroznák. Ha nem folyamodnak adóemeléshez, miközben az ígéreteiket mindenképp be akarják tartani, a helyzet abban az esetben sem túl kecsegtető: ez a forgatókönyv csak fokozná a franciák amúgy sem kis eladósodottságát, ami már az Európai Bizottságban is feltűnt.

A Népfront is ugyanezzel a problémával találná szemben magát, azzal a különbséggel, hogy Mélenchon pártja felvállalná, hogy ha kell, megszegi az EU-s megállapodásokat is, ha ezen múlik az ígéreteik betartása.

Mivel ezeket sokszor a gazdasági realitásokat teljesen figyelmen kívül hagyva teszik meg a különböző politikai szereplők, így jogosan merülhet fel a demagógia gyanúja. 

Ezeket a sok helyen demagóg próbálkozásoknak tűnő ígéreteket próbálta meg kihasználni Gabriel Attal miniszterelnök, figyelmeztetve arra, hogy a Nemzeti Tömörülés vagy a Népfront kormányalakítása esetén borítékolható a gazdasági összeomlás a felelőtlen ígéretek tükrében.

Csakhogy az ellenfelet programja következetlenségével vádolni nem biztos, hogy hatékony módszer, amire a legjobb példa a május végi Attal–Bardella televíziós vita – igaz, a miniszterelnök helyzeti előnyből indult a pontos makrogazdasági számok ismeretében, de ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor is jóval felkészültebb volt az egyes szakpolitikákat érintő kérdésekben, mint Bardella. Ez azonban a franciák preferenciáira nem volt érdemi hatással, és a Nemzeti Tömörülés toronymagasan nyerte az EP-voksolást.

Ennek a hátterében ott állhat az is, hogy Macron elnöksége alatt az ország gyors léptékben eladósodott: míg 1995-ben az államadósság alig érte el a GDP 60 százalékát, addig 2023-ban már 110,6-nál tart, ami valamivel több mint 3100 milliárd eurót jelent.

Emellett a közszolgáltatások minősége is rohamos ütemben romlik, míg az iparosodással is alapvető problémák vannak. Ilyen közhangulatban erősödik a franciákban az elitellenesség. 

Hogy jutott a káosz szélére a republikanizmus egyik bástyája? 

Franciaországot nem is olyan rég még egy olyan vezető európai országként ismerhettük, amely a mérsékelt, szélsőségektől magát távoltartó, így az összefogásra képes politikai kultúra mintapéldája volt. Igaz, hogy az ország berendezkedése mind a mai napig a de gaulle-i hagyományokra és az ötödik köztársaság erős elnöki hatalmára épül, a politikai kultúra és légkör alapjaiban megváltozott. Ennek oka egyaránt keresendő abban, hogy nem képesek feldolgozni gyarmatosító múltjukat, valamint abban, hogy a mai napig tabuként kezelik a közbiztonság és a bevándorlás kérdését.

 

Charles de Gaulle emlékműve Varsóban (Forrás: dreamstime)

Ez jelenti a Nemzeti Tömörülés sikerét, hiszen a stratégiája könnyen leírható ezzel a három szóval (bevándorlás, közbiztonság, vásárlóerő). Ezt egészíti ki a kereszténységre és a nemzeti identitásra való fókusz, a közösségimédia-platformokon való jelenlét és használat, valamint az önmagukat a multikulturalizmus és a bevándorlás ellenében való meghatározás. Ez azt eredményezte, hogy mára a Nemzeti Tömörülés már nem főként a vidéki, diploma nélküli rétegek körében a legnépszerűbb, hanem az összes társadalmi csoportban viszi a prímet: a nyugdíjasok, a fiatalok és az értelmiség körében is. 

Kapcsolódó: 

Borítókép: dreamstime és flickr