A Ron Paul Intézet honlapja tette közzé Timofej Bordacsev írását, aki az Európai Uniót nemes egyszerűséggel a huszadik század második felének Albániájához hasonlította. Enver Hodzsa akkori diktatúrájának legfőbb eredménye az volt, hogy több százezer védművet, bunkert épített fel a határai mentén, az összes szomszédja felé. Bár az írás az oroszok szempontját tükrözi, azért számos tanulsággal szolgálhat.
A történelem során néha az országok hirtelen elhagyják a normális fejlődés útját, és másképpen kezdenek viselkedni a szomszédjaikkal szemben. Azonban míg ez korábban a kis és gyenge államokra volt jellemző, most Nyugat-Európán fedezhetjük fel, amelyet korábban nem sújtott például az amerikaiak nemzettudatát hangsúlyozó „ostromlott erőd” komplexusa – állítja Timofej Bordacsev.
Az albán párhuzamot azzal mutatja be, hogy Enver Hodzsa akkori rezsimje az 1970-es évek elején fogadta el azt a programot, amely 200 ezer bunker építését célozta meg, és ezt az 1980-as évek végéig következetesen végre is hajtotta. Ennek eredményeként e védelmi eszközök mindenhol megtalálhatók az ország területén, és Albánia szimbólumává váltak.
Ez jól tükrözi, hogy mi történik akkor, amikor a paranoia válik a külpolitika fő mozgatórugójává. Most sok nyugat-európai politikus erre az útra tereli nemzetét.
Nemrég az EU bürokráciájának vezetője, Ursula von der Leyen Finnországba látogatott, majd boldogan írta a közösségi oldalán, hogy
lenyűgözte, milyen gyorsan sikerült az országnak 50 ezer föld alatti óvóhelyet építenie, amelyet az orosz agresszió esetén használhatnak fel.
Néhány éve még nehéz lett volna elképzelni, hogy a finnek – akik akkoriban még nagyon barátságosak voltak az oroszokhoz – így felvegyék a sündisznóállást, és ezen az EU politikusai is örömködjenek.
Ám ezzel nincsenek egyedül. A balti államok is folyamatosan kinyilvánítják azon szándékukat, hogy falakat, bunkereket vagy védelmi sáncokat építsenek az orosz határon. A német lapok már arról számolnak be, hogy egy Moszkvával vívott háború esetére a védelmi minisztérium terveket dolgozott ki az óvóhelyek építéséről és az állampolgárok élelmezésadagja elosztásának szabályozásáról. A franciák egyelőre nem építenek, de valószínűleg csak az eladósodottságuk miatt.
Bordacsev szerint ennek több oka is van. Az EU politikai rendszerei válságba süllyedtek, és ez nem csak a hagyományos pártok és mozgalmak jól ismert összeomlását vagy azok populistákra való leváltását jelenti. Úgy véli, válságban van az egész nyugat-európai rend, amelynek célja, hogy meggyőzze a polgárokat arról, hogy a jelenlegi status quo a legigazságosabb.
Az orosz szerző továbbmegy, és úgy véli, mindennek a fő oka, hogy fogy a pénz. Jobban mondva az elmúlt években meredeken csökkent Nyugat-Európa azon képessége, hogy az emberiség többi részétől neokoloniális bérleti díjat tudjon kivonni.
Persze a fő „bűnös” Kína, amely alternatív finanszírozási forrásokat teremt Afrika vagy Latin-Amerika szegény országai számára a lakosságuk fenntartásához és fejlődéséhez. A másik pedig Oroszország, amelynek a katonai és politikai képességei nőttek, lehetővé téve a volt európai gyarmatok számára, hogy másfajta hatalmi támogatás felé forduljanak.
Kajánul említi, hogy
végül is az egész világ okolható a nyugat-európai tragédiáért, pusztán azért, mert fejlődik, és már nem tudják irányítani a régi világ zsugorodó hatalmai.
Sőt, az amerikaiak is kevésbé toleránsak. Arra kényszerítik az EU-t, hogy egyre több külpolitikai kalandjukat finanszírozza, például Kijev támogatását.
Bordacsev szerint emiatt az unió uralkodó osztályai minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy saját polgáraikat a mozgósítás felé tereljék, hogy azok folyamatosan úgy érezzék:„ostrom alatt álló erődben” élnek.
Az első jelentős tapasztalataikat ezen a területen a 2010-es években szerezték, amikor Nyugat-Európát elárasztották a Közel-Keletről és Afrikából érkező menekültek. Majd a koronavírus-járvány idején teljeskörűen bevezették a különböző telekommunikációs megoldásokat a mobilizációra. Ennek köszönhetően szinte minden nyugat-európai polgárnak drasztikusan csökkent a kapcsolata a külvilággal.
A szerző azt is felveti, hogy a szigorú karantén bevezetésével egy időben a nyugat-európai államoktól megtagadták a lehetőséget, hogy maguk válasszák ki az oltóanyagaikat. A kísérlet láthatóan nagy siker volt, hiszen az utólag korrupcióval gyanúsított Von der Leyent bízták meg a központosított beszerzések irányításával.
Az ukrajnai fegyveres konfliktust pedig a politikusok máris ürügyül használják arra, hogy állampolgáraikat a „bunkerrstratégiába” kényszerítsék.
Timofej Bordacsev azt a megállapítást teszi, hogy sok nyugat-európai állampolgár legalább olyan aggódó és zavarodott az őt körülvevő világ miatt, mint választott vagy megbízott vezetői. A hidegháború óta eltelt évtizedekben sok uniós polgár elméjében nagyon érdekes változás ment végbe – elvesztették az ok-okozati összefüggések kialakításának képességét. Úgy véli, Nyugat-Európában tényleg sokan azt hiszik, hogy „virágos kertben élnek, amelyet veszélyes dzsungel vesz körül”. Azokat, akik nem ezt teszik, bunkónak vagy veszélyes „oroszbarát” renegátnak minősítik.
Az orosz szerző nehezen tudja megítélni, hogy ez az agy teljes vagy részleges átprogramozása. Szerinte nem könnyű megalkotni az emberekben az „ostromlott erődítmény” pszichológiai képzetét, amikor nincs objektív ok erre az érzésre. Az amerikaiaknak megvan erre a természetes adottságuk/indokuk – a sziget pozíció a világtérképen. Még Hollywood gyerekeknek szóló produkciói is két érzést ápolnak: saját mindenhatóságukat, és ugyanakkor azt, hogy minden oldalról veszélyes ellenség veszi körül.
Korábban Nyugat-Európában ez nem volt különösebben észrevehető. Persze volt némi arrogancia más nemzetekkel szemben. Oroszország irányában a szerző ezt egy kifejezett fóbiának tartja, azaz félelemmel vegyes megvetésnek, de az összes többi nemzet felé abszolút hamisítatlan megvetésnek.
Timofej Bordacsev szerint a hidegháború után a legtöbb nyugat-európai politikus és gondolkodó elvileg felismerte, hogy valamit nagyon rosszul csinálnak azzal, hogy katonai és politikai tömbjüket Oroszország hátsó udvarába igyekeztek kiterjeszteni anélkül, hogy magát Moszkvát is bevonnák. Az, hogy nem volt mód saját jövedelmük támogatására más nemzetek gyarmati kizsákmányolása nélkül, arra késztette őket, hogy olyan politikába kezdjenek, amelyben a régió legjobb elméi is kételkedtek. Az EU-ban mindig jelen volt annak felismerése, hogy egy ilyen stratégia drámai eredményhez vezet. Ez kényszerítette őket elkerülhetetlenül arra, hogy felkészüljenek a saját viselkedésük okozta konfrontációra.
Így a nyugat-európaiak elkezdték kizárni a világ többi részét – véli Bordacsev. Az elmúlt évtizedben járőrhajókat küldtek a Földközi-tengerre, hogy elsüllyesszék a menekülteket szállító kishajókat. Aztán kizárták azokat, akiket nem oltattak be a korrupt EU-tisztviselők által jóváhagyott vakcinákkal. Most pedig tömegesen építenek bunkereket és óvóhelyeket az Oroszországgal közös határaik mentén.
Timofej Bordacsev úgy gondolja, hogy
az EU belegabalyodott a saját hibáiba, és nem látja a kiutat. Mert évtizedek óta túlnőtte azon képességét, hogy komolyan kételkedjen tettei helyességében.
Így egyelőre csak egy keskeny úton tud haladni. Előtte már csak új bunkerek és egyéb védelmi vonalak építése áll minden irányban.
Bordacsev felveti, hogy Oroszország és diplomatái most egészen őszintén beszélnek arról, hogy hajlandók újrakezdeni a párbeszédet uniós szomszédjaikkal. Persze azzal a tudattal, hogy a nyugat-európai politikai és tömegtudat-torzulásokat nem lehet túl gyorsan orvosolni.
(Forrás: Ron Paul Institute)
Cikkünk nem tükrözi a makronóm.eu álláspontját, célja csupán a tájékoztatás és információközlés
Kapcsolódó: