Íme a magyar EU-elnökség igazi kérdései 

Szerző: | 2024. június. 29. | Kiemelt, Világgazdaság

A rövidesen hivatalba lépő magyar EU-elnökség egyik fő célja az unió versenyképességének növelése, amit Letta és Draghi jelentései támogatnak. Letta szerint a gyenge versenyképesség oka az ágazatok integrációjának hiánya, de ez vitatható. Az euró bevezetése pedig gazdasági és politikai kihívásokat okozott, különösen a kevésbé fejlett tagállamokban. 

Szerző: Lóránt Károly  

A július elsejétől aktuális magyar EU-elnökség egyik prioritása lesz az unió versenyképességének erősítése. Az elnökség idején e fontos témával kapcsolatban két dokumentum is napirendre kerül, az egyik Enrico Letta volt olasz miniszterelnök jelentése, amit már publikáltak, és a napokban, június folyamán várható Mario Draghi tanulmányának megjelenése is. Ez utóbbi kifejezetten az unió versenyképességének javításával foglalkozik.  

Emlékeztetőül: Magyarországnak másodszor, a 2023. július 1. és 2024. december 31. közötti spanyol–belga–magyar EU-trió keretében jut most soros uniós elnöki szerep. Az elnökséget 2023 második felében Spanyolország, 2024 első felében Belgium látta el, majd a magyar elnökség következik 2024. július 1-jétől december 31-ig – a szerk. 

A már tanulmányozható Letta-jelentés, miután megállapítja, hogy a nemzetközi térben az EU súlya folyamatosan csökken, ezt alapvetően annak tudja be, hogy az unió piaca még nem elég egységes. Vagyis e szerint Európa csökkenő versenyképességének fő oka az integráció hiánya, különösen a pénzügyi, az energetikai, az elektronikus és kommunikációs ágazatokban. Ebből kiindulva a jelentés egy központi iparpolitika szükségességét és a fentiek integrációját sürgeti. 

A versenyképességhez elég lesz az integráció? 

Kérdéses azonban, hogy az unió vállalatainak gyenge versenyképességét valóban az említett területek mélyebb integrációjának a hiánya okozza-e. Mit jelent egyáltalán a versenyképesség? Milyen piacon, milyen versenytársakkal és milyen ágazatokban kell versenyezni? Letta tanulmánya mögül egyszerűen hiányzik a mindennapi üzleti élet, ahogyan azzal a vállalatok találkoznak. Egyszerűen nincs mögötte a reálszféra elemzése. Nyilván számít, hogy egy cég mennyire van jelen a világpiacon.

Jelenleg az ötven legnagyobb vállalat között mindössze hat uniós van: négy német, egy-egy francia és holland, a többi lényegében amerikai, illetve kínai.

Nem a legnagyobbak között van, de talán a legsikeresebb az Airbus, ám ennek semmi köze az integrált pénzügyi piachoz, mivel 1967-ben jött létre a francia, a brit és a német kormány megegyezése alapján. 

Igen nagy baj, ha a reálszféra, a valóság elemzése kimarad az uniós döntéshozatalból, és azt csak ideológiák vagy a hitvilág vezérlik, amire jó példa az euró bevezetése, annak indoklása és a közös pénz valóságos hatása, amelyről pár éve készült egy átfogó tanulmány (EuroTragedy, A Drama in Nine Acts, Oxford University Press, 2018). Annak készítője a kérdést elég jól ismerő Ashoka Mody, egy indiai–amerikai közgazdász, aki karrierje nagy részét a Világbanknál és a Nemzetközi Valutaalapnál töltötte, és közelről látta, hogy az euró meggondolatlan bevezetése milyen problémákat okozott az unió kevésbé fejlett országaiban, különösen Görögországban. 

Az euróálom és annak háttere  

A közös pénz bevezetése, a monetáris unió ötlete először 1969-ben merült fel, francia kezdeményezésre. Az 1969-es hágai csúcson az EGK vezetői megegyeztek abban, hogy felkérik Pierre Werner luxemburgi miniszterelnököt, hogy hozzon létre egy munkacsoportot a közös valuta bevezetési lehetőségének tanulmányozására. A közös pénz alkalmazásának legkényesebb kérdése az egyes országok közötti fizetési egyensúly biztosítása, aminek az 1957-es római szerződés több paragrafust is szentelt. A Werner-jelentés ezzel nem sokat foglalkozott, hanem úgy vélte, hogy az egyensúlyi problémákat ugyanúgy kell megoldani, mint ahogy azt az egyes országokon belül szokás, vagyis pénzügyi transzferekkel, ezek nagyságával viszont nem foglalkozott.  

E dilemmára az 1977-ben készült MacDougall-jelentés tért vissza, és – a föderális berendezkedésű államok tanulmányozása alapján – azt állította, hogy a monetáris unió megvalósítása a GDP 5-7 százalékának központosítását igényli, egy európai föderális államban pedig a GDP 25 százalékát kellene a központi költségvetésbe helyezni.  Azt is hangsúlyozta, hogy az 1 százalék körüli GDP-központosítással, ami akkor is jellemezte (és ma is jellemzi) a közösséget, a monetáris unió megvalósíthatatlan.  

Ebben az időben számos neves közgazdász figyelmeztetett a monetáris unió megvalósításának megalapozatlanságára. Az egyik ilyen Nicholas Kaldor volt, aki rámutatott, hogy a merev költségvetési referenciaértékekhez való ragaszkodás – különösen gazdasági nehézségek idején – meghosszabbítaná az alkalmazkodás idejét, korlátozná és visszavetné a kevésbé prosperáló és lassabban növekvő országokat. Azt hangsúlyozta:

lényeges lenne az, hogy egy központi hatóság mozgassa a fiskális forrásokat az erősebb országoktól a gyengébbek felé. És mivel a források ilyen mozgatásához demokratikusan legitim politikai szerződés szükséges, a teljes monetáris és gazdasági unió célkitűzése politikai unió nélkül elérhetetlen. 

Vagyis Kaldor szerint a politikai egység eredményezhet gazdasági és monetáris uniót, de fordítva ez nem lehetséges. Ezt a következtetést Milton Friedman még egyértelműbben megfogalmazta, amikor 1997-ben a The Wall Street Journalban a következőket írta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni.

A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.” 

A korábbi, még a hetvenes években megfogalmazott figyelmeztetések azonban nem akadályozták meg a politikusokat a monetáris integráció ügyének továbbvitelében. A továbblépésre 1988 júniusában az Európai Tanács hannoveri ülésén került sor. Itt egy a gazdasági és monetáris unió kérdését tanulmányozó bizottságot állítottak fel, amelynek a vezetője az Európai Bizottság akkori elnöke, Jacques Delors lett. A Delors-bizottság hamarosan el is készült a jelentésével, és lényegében átvették a Werner-jelentés valutaunióra vonatkozó javaslatait, ám annak belső egyensúlyra vonatkozó feltételei nélkül, így az csak a közös valuta 2000-ig történő bevezetésére irányuló, három szakaszból álló menetrendből állt. 

A valutaunió által megkívánt monetáris fegyelmező intézkedések azonban a római szerződésbe már nem fértek bele, ezért szükségessé vált annak módosítása. Így jött létre a maastrichti szerződés, amely tartalmazta azokat a kritériumokat, amelyek a bevezetendő közös valuta, az euró stabilitását kívánták biztosítani. E kritériumok két legfontosabb eleme az államháztartási hiány 3, az államháztartási adósság 60 százalék alatt tartása a GDP-hez képest. 

Az euró bevezetésének eredménye pedig az lett, amire a közgazdászok előre figyelmeztettek. A gyengébben fejlett dél-európai országok számára a közös valuta túl erős (túlértékelt) volt, az exportjukat gátolta, az importjukat előnyösebbé tette, aminek hatására a külső egyensúlyuk drasztikusan romlott. Ezzel szemben a centrumállamok, ezen belül Németország számára a közös valuta gyenge (alulértékelt) volt, és ez elősegítette a kivitelüket, drágította a behozatalukat, és végső soron hatalmas mértékű fizetési mérleg aktívumhoz vezetett (1. ábra).  

Az ábrából is érzékelhető, hogy összességében az unió fizetési mérlege pozitív volt, az EU-s országok tehát nem a külföldnek, hanem egymás felé adósodtak el úgy, hogy az unió adósokból és hitelezőkből álló blokkokra bomlott.  Ha az Európai Unió egy valódi szövetségi állam lenne, mint mondjuk az Egyesült Államok, akkor ezeket az egyensúlytalanságokat a belső jövedelemátcsoportosítások automatikusan megoldották volna. Ezt szolgálta volna a MacDougall-jelentésben a monetáris unió megvalósítása esetére ajánlott 5-7 százalékos GDP-központosítás. Az egyes országok között azonban nincs olyan szolidaritás, hogy a GDP-jük 5-7 százalékát közösségi célokra felajánlják, a nettó befizetők még a jelenlegi egy százalék körüli összeget is sokallják. 

1. ábra

2. ábra

A dél-európai országok az adósságukat csak egyre magasabb hitelkockázati felár mellett tudták finanszírozni, ami a külső adósságuk gyors felhalmozódásához vezetett, és előrevetítette a pénzügyi csőd lehetőségét. Ezt az unió vezetése el akarta kerülni, és a helyzet súlyosbodásával egyre erőteljesebb eszközöket hozott létre a fizetési nehézségekkel küzdő tagországok megsegítésére. Ezek közül az első az Európai Pénzügyi Stabilizációs Mechanizmus (European Financial Stability Mechanism – EFSM), majd ezt követte lényegesen kiterjedtebb hitelezési kapacitással az Európai Stabilitási Mechanizmus (European Stability Mechanism). Mindkettő az alacsony kamatozású hitelek fejében szigorú makroökonómiai feltételeket követelt meg.  

Mindezekkel az eszközökkel azonban csak „kezelni” lehetett a válságot, de megoldani nem. Az egyensúlyteremtésre adott receptek, vagyis a belső felhasználás korlátozása kedvezőtlenül hatott nemcsak az eladósodott országok, hanem az EU egészének a gazdaságára is.

Összességében az euró bevezetése nem a fellendülést, a versenyképesség javulását hozta, épp ellenkezőleg, az unió lemaradását eredményezte.  

A görögök és az olaszok is sokat gondolkodtak a saját valutához való visszatérésen, ám a lakosság fél a várható magas inflációtól, a kormányok pedig a saját valuta euróhoz képesti leértékelődése miatt az elviselhetetlenségig fokozódó külső adósságokkal néznének szembe. Mody szerint a tényleges megoldást az jelentené, ha Németország (és vele együtt néhány északi állam) válna ki a valutaövezetből. Ekkor azok, akik továbbra is a már kisebb terjedelmű eurózónában maradnak, új, olcsóbb euróban fizetnék az adósságaikat, ami elősegítené versenyképességük javulását és esélyt adna a növekedés beindulására. A német kilépés nem okozna különösebb zavarokat a globális pénzügyi piacokon, a németek viszont az új, az euróhoz képest felértékelődött márkával több árut és szolgáltatást tudnának vásárolni, vagyis gazdagabbak lennének. 

Nemcsak Ashoka Mody, de más közgazdászok is feszegették már az eurózóna felbontásának lehetőségét, Jánisz Varufákisz pedig, aki görög pénzügyminiszterként szembesült országa adósságproblémájának megoldhatatlanságával, egy 2022-es írásában a következőképpen jellemezte a helyzetet:

Húsz évvel a létrehozása után az euró továbbra is inkább eltávolítja egymástól az országokat, mintsem közelítené. Egészen a közelmúltig ez a tapasztalat heves vitákat eredményezett, és talán remélhető, hogy Európa tudatában van az alapjait fenyegető centrifugális erőknek.” 

Ám ahogy említettük nemcsak a monetáris unióval van probléma, hanem az unió irracionális, ideológiavezérelt politikájával is. Mario Draghi például, aki júniusban fogja prezentálni a versenyképességről írott anyagát, az EU politikájának középpontjában álló zöldátállás költségeit évi 500 milliárd euróra becsüli, és felteszi a kérdést, hogy honnan lehetne ezt az összeget fedezni. A válasz nyilván az lesz, hogy a belső pénzügyi piac egységesítésével, úgy, hogy az egyes országokban lévő megtakarítások egy nagy közös alapba folyjanak. A projekt sikere véleményem szerint kérdéses, így érdemes lenne meggondolni, hogy a magyar elnökség kezdeményezzen egy olyan vizsgálatot, amely a felmerült problémákra nem a pénzügyi szférában, hanem a reálgazdasági hatások elemzésével keresi választ. 

Ez a cikk eredetileg a nyomtatott Mandiner hetilapban, illetve az alábbi online cikként jelent meg: 

Címlapfotó: Dreamstime

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn