Kaja Kallas észt liberális miniszterelnököt oroszgyűlölete, otthoni támogatottságának zuhanása és hipokrita viselkedése egyenesen Brüsszelig repítette. Külügyi főképviselőként borítékolhatóan nem zavar majd sok vizet, az EU-s külpolitika súlytalanságát viszont büszkén erősítheti.
Semmi meglepő nincs abban, hogy Kaja Kallas váltja Josep Borrellt az EU külügyi főképviselői székében. Az észt miniszterelnök oroszgyűlöletével a háború kitörése óta felszögezte magát a brüsszeli térképre, ahol szájtátva nézegették, ez igen, ez kell nekünk, egy igazi balti királynő, aki ott üti a gonoszt, ahol csak éri.
Szavakkal persze. Kallas mögött ugyan ott áll a NATO, látványpolitizálása azonban mégiscsak azt juttatja eszünkbe, amikor a Braveheartban a skótok a meztelen hátsójukat mutogatták a brit seregnek. A különbség, hogy utána a skótok el is agyabugyálták az ellent, míg Kallas mutatványa félbeszakad a villantásnál. Hangja óriási, ereje semmi.
Nem gond, Brüsszelnek ennyi bőven elég ahhoz, hogy berakja az egyik kulcsállásába. Sőt: mielőtt Mark Rutte, a Teflonember túlzottan előtérbe került volna, Kallas neve vérkomolyan körbejárt mint lehetséges NATO-főtitkáré. Akkor azonban még az amerikaiaknak, a németeknek, a briteknek és a franciáknak volt humorérzéke, és nagyot nevettek, így Kallas visszahúzódott Tallinnba, hogy tovább szője a pókhálót.
Miután a nagy üzlet elúszott, az európai liberálisokban felvetődött a gondolat, hogy őt jelöljék Ursula von der Leyen kihívójaként az Európai Bizottság élére. Kallasnak ennél azért több esze van, mondott egy elég határozott nemet, majd rögtön közölte: soha ne mondd, hogy soha, tulajdonképpen a bizottsági csúcspozíción kívül (amelyért a kegyelmes asszonnyal kellett volna összeakaszkodnia) bármi jöhet.
Jutalma nem maradt el, az idős mester, Borrell (ki maga sem zavart sok vizet a nem is létező egységes európai külpolitika képviseletével) készséggel leporolja maga után a széket, és még egy kispárnát is rárak, hogy Kallas elérje róla az asztalt.
Észtveszejtő
Kaja Kallas diplomáciai érzékéről bajos hosszan beszélni. Egész politikai karrierjét a ruszofób kommunikációnak és látványintézkedéseknek szentelte. (Az orosz második világháborús emlékművek látványos lerombolása Észtországban kétségtelenül páratlan húzás volt, Brüsszelben párás tekintettel nézték az egészet, már akkor nagyot sóhajtva, hej, ha te is, te is köztünk lehetnél…) Gazdasági és politikai súlytalanságánál, méreténél és elavult haderejénél fogva Washington pontosan annak tekintette és tekinti Észtországot, ami: NATO-s felvonulási területnek az orosz határnál. Az, hogy e terület miniszterelnöke folyamatosan átüvöltözik a kerítésen, és időnként nyomatékosan még egy cigicsikket is behajít a szomszédba a miheztartás végett, csak hab volt a tortán. Kallas tálcán szállította azt, amit nem is kértek tőle: az agyonideologizált oroszgyűlöletet. És ezzel ki is fújt. A balti kormányfőnek nincsenek nagy tervei, nem tekint előrébb néhány napnál, de a hangja akkora, hogy mindenki ráfigyel. Az egyetlen – Brüsszel szerint is értékelhető – ötlete az volt, hogy az EU egy év alatt szállítson le Ukrajnának 1 millió darab tüzérségi lövedéket. A történet kínos kudarcba fulladt, olyannyira, hogy Zelenszkij a végén magát Ursula von der Leyent tette helyre a hazudozás kapcsán, mialattKallas csendben maradt, és visszahúzódva figyelte, milyen pompásan alakul minden.
Brüsszel leendő csodabogara már-már túltolta a ruszofób látványpolitizálást, egyes vélemények szerint legalábbis bajos EU-s külügyi főnöknek kinevezni valakit, akiben a diplomáciai érzék abban merül ki, hogy „Pusztuljon Oroszország, vesszen Putyin, Slava Ukraini!”. Mondjuk a Kreml sem volt komplett, amikor a sok ugrabugrálást megunva körözési listára tette Kallast, aki valószínűleg a háború kezdete óta nem volt annyira boldog, mint amikor meghallotta, mennyire fontosnak tartják Moszkvában. Is.
Aztán kiderült, hogy Brüsszelben nemhogy gátló tényező lenne a külügyi poszt betöltésére a minden kézzelfogható produktumot nélkülöző hisztérikus üvöltözés, hanem éppen ellenkezőleg: előfeltétele az állásnak. A legveszélyesebb irányba kanyarodó elit Kallas megválasztásával ennél jobban már nem is tudta volna világgá kürtölni: célja innentől kezdve a teljes és visszafordíthatatlan oroszellenes külpolitika, ezt helyezi középpontba, nélkülözve minden diplomáciai vonalat, mellőzve minden egyebet. (Kallastól azért az Európai Parlamentben – amelynek ámenje szükséges az új pozíció betöltéséhez – néhányan szeretnék még megkérdezni, amúgy mi a véleménye a világban zajló egyéb eseményekről, mert azt már mindenki tudja, hogy az oroszoknak veszniük kell, azt azonban kevesen, hogy egyáltalán tudja-e értelmezni a geopolitikai változásokat.)
Családi kötelékek és Orbán kézfogása
Kallas természetesen nem véletlenül menekül a miniszterelnöki székből. Hazájában a béka ülepe alatt van a társadalmi támogatottsága: népszerűségi indexe év elején mindössze 16 százalékon állt, igaz, tett is érte, hogy így legyen. Kevés kellemetlenebb dolog történhet egy ádáz hangemberrel és fotelharcossal, mint ami Kallasszal: kiderült, hogy férje, Arvo Hallik a háború kezdete óta boldogan és bőszen üzletelt az oroszokkal, ő maga pedig 350 ezer eurót adott kölcsön párja egyik moszkvai vonatkozású vállalkozásának. Ez a botrány azért erős volt, de ami Észtországban már elérte az ingerküszöböt, és meg is mutatta magát a kormányfő zuhanó népszerűségi indexén, arra Brüsszel és a háborúpárti országok a fülük botját sem mozdították. Hiába, nem illett bele a narratívába. Hogy ne kelljen ezzel foglalkozni, inkább Magyarországba rúgtak bele egyet-kettőt, hogyan merészel kereskedelmi kapcsolatban állni még mindig Moszkvával.
Ha már Magyarország: Szijjártó Péter volt talán az egyetlen uniós miniszter, aki tagoltan és jól érthetően kimondta a „képmutatás” szót, jelezvén az észt kormányfőnek, legközelebb, mielőtt műhisztirohamot kapna attól, hogy Orbán Viktor kezet fogott Putyinnal, esetleg menjen be a saját konyhájába, és jól nézze meg az ott éppen heringet csócsáló élete párját.
És ott van még az észt haderőfejlesztés nem mindennapi megoldása: amit Kallas csinált, az a klasszikus esete az európai adófizetők és Brüsszel teljes hülyének nézésének. Ha ezt Orbán Viktor csinálta volna, azonnal elindítják ellene az összes létező és számmal rendelkező eljárást, ami csak létezik, így, hogy Brüsszel üdvöskéje tette, csak halk motyogásra futotta. Kallas ugyanis szépen elküldte az ócska, lerohadt észt haditechnikát Ukrajnába (nagyon nagy piros pont, erkölcsi fölény stb.), majd – a szabályoknak megfelelően, kihasználva az Európai Békekeret becenéven futó Ukrajna-alapot – elküldte a számlát Brüsszelnek, ám azon nem az átadott régi fegyverzet valós értéke szerepelt, hanem azé a vadonatújé és moderné, amelyet helyette venni akart. Így történhetett, hogy Észtország majdnem 150 millió eurót zsebelt be az Európai Békekeretből, hogy abból bevásárlást csináljon saját hadseregének. Lefordítva: az európai adófizetők pénzét használta az észt haderő kipofozására, amely jogilag talán (a brüsszeli szabályozás hanyagsága miatt) még rendben is volt, morálisan azonban annyira nem, hogy még az EP-ben is azonnali vizsgálatot követeltek a sunyi trükköt látva.
Kaja kicsoda?
Kallasnak egyetlen problémája lesz az új állásában: míg Brüsszelben könnyezve figyelik, milyen szép, amikor a tehetség a hozzá illő hatalommal párosul, addig a világ többi részén kis túlzással az sem tudják, hogy kicsoda. Uniós egységes külpolitika ugyanis nem létezik, és az alapokon kívül nem is létezhet: minden döntést mind a huszonhét külügyminiszternek egyhangúlag kell támogatni, ez pedig még az egyébként diplomáciai érzékkel megáldott Borrellnek is csak visítva sikerült. Az ukrajnai és az izraeli háború a konszenzus helyett éppen a tagállamok közötti óriási törésvonalakra világított rá, no és persze arra a régóta elmaszatolni kívánt tényre, hogy az EU geopolitikailag teljesen súlytalan szereplő.
Érdekes lesz, amikor Kallasnak ki kell majd lépnie a „Putyin rossz” mantrából, és valamit kezdenie kell a globális déllel, a BRICS-tagállamokkal, magával Kínával, vagy mondjuk határozott diplomáciai álláspontot kell villantania az izraeli háborúval és annak utóhatásaival kapcsolatban. Még akkor is az lesz, ha tudjuk, hogy ő soha nem fog ellent mondani Ursula von der Leyennek, nem úgy, mint Borrell, aki éppen a gázai helyzet megítélése kapcsán zörrent össze a főnökasszonnyal. Kicsit olyan lesz a szerepköre, mint Annalena Baerbock német külügyminiszternek: saját szemszögéből mélyen félreértelmezett. Elmegy valahová, teával kínálják, aztán amikor távozik, kiröhögik, és másnapra azt is elfelejtik, hogy ott járt. Ő pedig visszatér, és lenyugtatja magát néhány oroszellenes panellel.
Egyesek szerint háborús héja, mások szerint csak nagyot álmodó galamb. Vadászatot játszik, majd etetésre hazajön.
Üdv Brüsszelben.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotók: Dreamstime
