Vajon tanultunk a múltbéli válságok hibáiból? 

Szerző: | 2024. július. 1. | Geopolitika, Világgazdaság

A következő globális pénzügyi válság megfékezésére a nyugati szabályozók többsége legyint, mondván eleget tanultak a korábban elkövetett hibáikból. Ugyanakkor két fontos tényezőt nem szabad figyelmen kívül hagyni: az emlékezet szerepét a pénzügyekben és a hegemón hatalom pillanatnyi erejét.

Ha a következő évtizedben újabb pénzügyi sokk törne ki, mennyire tudnánk megfékezni azt? Ha ezt a kérdést most feltennénk a nyugati szabályozó hatóságoknak, valószínűleg azt válaszolnák, hogy „elég jól”. 

Végül is a 2008-as nagy pénzügyi válság óta eltelt 15 évben a nyugati kormányok hatalmas erőforrásokat fordítottak a megfelelő tanulságok levonására, új szabályozások kidolgozására, a megfelelés ellenőrzésére és nem utolsósorban a kultúraváltás elősegítésére. 

A Silicon Valley Bank (SVB) tavalyi összeomlása pedig azt sugallja, hogy ez részben bevált. Igen, a szabályozók és az SVB vezetői szörnyű hibákat követtek el az összeomlás előtt, amikor nem látták a kamatkockázat mértékét. De ennek továbbterjedését sikerült megfékezni anélkül, hogy szélesebb körű krízis következett volna be. 

Ezek szerint megnyugodhatunk? 

Azért nem egészen. A jövővel kapcsolatban érdemes tudomásul venni néhány üzenetet, amely június 17–18-án a London School of Economics pénzügyi történészek által szervezett találkozóján hangzott el. Az itt felszólaló akadémikusok úgy vélik, hogy  

leginkább két, gyakran figyelmen kívül hagyott kérdésen kell elgondolkodnunk: az emlékezet és a politikai hegemónia szerepén a pénzügyekben – és azon, hogy mi történik, ha ezek eltűnnek. 

Halványuló emlékek 

Ezek közül az első – a memória – egy dolog miatt fontos: az emberek nem következetesen és szenvtelenül értékelik a kockázatokat, ahogy azt a 20. századi gazdasági modellek gyakran sugallják. Ehelyett a kockázatot „narratívák” lencséjén keresztül elemzik, hogy Robert Shiller viselkedési közgazdászt idézzem, amelyek magukban foglalják a megélt és a népi emlékeket.   

Az emlékezet egyik legfontosabb jellemzője, hogy se nem szenvedélytelen se nem stabil. Gondoljunk csak az 1929-es pénzügyi összeomlásra és a gazdasági válságra. A szabályozók gyakran feltételezik, hogy ennek a története magától értetődő és egységesen elfogadott volt. Ez azonban nem így van: ahogy két gazdaságtörténész, Tobias Pforr és Giuseppe Telesca rámutat, az 1929-re vonatkozó népi emlékek képlékenyek és „vitatottak” voltak, tükrözve a bankok üzleti modelljét megreformáló Glass–Steagall-törvényhez való hozzáállást.  

A Glass–Steagall törvény (hivatalos nevén az 1933-as Banking Act) egy amerikai jogszabály volt, amelynek fő célja a kereskedelmi és a befektetési bankok szétválasztása volt. Megtiltotta a kereskedelmi bankoknak, hogy értékpapírokkal kereskedjenek, illetve befektetési tanácsadást nyújtsanak, ezzel csökkentve a bankrendszer kockázatát. A törvényt végül az 1999-es Gramm–Leach–Bliley Act nagyrészt hatályon kívül helyezte, és ez lehetővé tette a kereskedelmi, illetve befektetési banki tevékenységek összeolvadását. Sokan úgy vélik, hogy ez utóbbi hozzájárult a 2008-as pénzügyi válság kialakulásához. 

Ez a képlékenység a 2008-as válság körül is megjelent. Youssef Cassis és Bruno Pacchiotti, az Európai Egyetemi Intézet munkatársai nemrégiben 150 pénzügyi felső vezető körében végeztek felmérést. Ebből kiderült, hogy háromnegyedük (még mindig) traumatikus eseményként írja le azt; olyannyira, hogy a felük szerint az emléke alakítja a vállalatuk jelenlegi kockázatkezelési politikáját, egyharmaduk pedig elmondta, hogy az üzleti modelleiket is ez vezérli. 

Eközben kétharmaduk úgy véli, hogy a szabályozók helyesen tették, amikor 2008 után átfogó pénzügyi reformokat vezettek be – és ötből négyen azt szeretnék, ha ezeket fenntartanák, mivel  

a piacok rövid ideig emlékeznek, és az új generációk újra feltalálják a régi gyakorlatokat”. 

A felmérés azonban azt is kimutatta, hogy e bankárok kétharmada több mint 10, majdnem fele pedig több mint 15 éve dolgozik a pénzügyi szektorban. Így, mivel a pénzügyesek karrierje általában rövid, „kétséges”, hogy a válság közvetlen emlékei „újabb 15 esztendő után is megmaradnak”, ahogy Cassis és Pacchiotti mondja. A kulcskérdés tehát az, hogy mi történik a 2030-as években, és hogy elég idős ember emlékszik-e arra, hogyan lehet megállítani a krízishullámot – és elég új ember figyel-e rá. 

Egy erős hegemón megálljt tud parancsolni 

Aztán ott van a második kérdés: a geopolitika. Elise Brezis izraeli közgazdász nemrégiben a történelemkönyveket kutatta át, és azt találta, hogy a pénzügyi válságok mintái különböznek konfliktusos vagy viszonylag békés időkben. 

Ha a pénzügyi krízisek hegemónia közepette törnek ki – vagyis amikor egy ország vagy gazdasági rendszer dominál –, akkor ez a szervezet a túlnyomó politikai és monetáris hatalmát (azaz a tartalékait) fel tudja használni a sokkok megfékezésére.  

Ez történt a 19. századi brit birodalmi hegemónia uralkodása idején, valamint amikor a 20. századi, amerikai vezetésű liberális gazdasági rendszer dominált a G7-országokon és az IMF-en keresztül. Emlékezzünk csak arra, hogy mi zajlott le az 1990-es évek ázsiai válságában vagy 2008-ban, amikor a koordináció szükségességére vonatkozó tanulságokat levonták: mindkét krízis rávilágított a szilárd gazdasági alapok és a hatékony pénzügyi szabályozás fontosságára, valamint a nemzetközi és regionális együttműködés szükségességére a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében. 

Amikor azonban a hatalmi egyensúly erősen vitatott, és az országok monetáris, valamint politikai téren is harcolnak egymás ellen, az sokkal nehezebbé teszi a válsághullám megfékezését. Ennek egyik klasszikus példája a két világháború közötti időszak. Brezis attól tart, hogy ez megismétlődhet, tekintettel az amerikai hatalom egyre nagyobb kihívásaira, a robbanásszerűen növekvő államadósság-terhekre és a tőkeháborúk fenyegetésére. 

A cinikusok azt mondhatják, hogy nem minden pénzügyi válság illik bele ezekbe a keretekbe, és az ok-okozati összefüggés fordítva is fennállhat: a konfliktusok általában gazdasági sokkokat váltanak ki, amelyek aztán a pénzügyek összeomlását idézik elő. Egy igazi cinikus azt is megjegyezhetné, hogy ha a 21. században szélsőséges tőkeháborúk alakulnának ki, a globális pénzügyek a szigorú tőkeellenőrzés mellett annyira széttöredezetté válhatnának, hogy a válsághullámokat mindenképpen meg lehetne fékezni. 

Akárhogy is, a lényeg az, hogy a geopolitikai feszültségek fokozódásával egyszerre kell visszaemlékeznünk a múltra és megpróbálni elképzelni, mi történhet a jövőben, ha például Kínában pénzügyi válság tör ki. Vajon a G7 és az IMF képes lenne-e megismételni az 1990-es években vagy a 2008-ban látott összehangolt, kríziscsökkentő reakciót? Ha pedig nem, akkor ki, illetve mely szervezet lenne erre képest? 

Vagy másképp fogalmazva: a következő évtizedben a pénzügyeket nem csupán az a kérdés kísérti, hogy le tudjuk-e vonni a megfelelő tanulságokat a múltbeli sokkokból, hanem az is, hogy a jövőben lesz-e kollektív elkötelezettség a vezetők között a tanulságok tényleges végrehajtására?  

És bár a választ ma még nem lehet tudni – és így lehetetlen beárazni –, a kérdést fel kell tenni. A befektetők a saját kárukra felejtik el a két világháború közötti éveket. 

(Források: Financial Times; London School of Economics; IMF)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn