Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása 

Megtartották Iránban az előre hozott elnökválasztás első fordulóját július 28-án, amit még a május 19-én helikopter-balesetet szenvedett elnök, Ebrahim Raiszi halála miatt kellett kiírni. Ha nem lett volna e tragikus esemény, akkor 2025 júniusában került volna sor az elnökválasztásra, miután az elnöki mandátum 4 évig szól. A kampányban éles viták és botrányok kerültek felszínre, a voksoláson végül 3 konzervatív és 1 reformista jelölt mérettette meg magát. Ugyanakkor a jelöltek és a majdani győztes személyének nincs nagy jelentősége, hiszen egyrészt az iráni teokratikus rezsim szigora, Nyugat-ellenes retorikája nem változik, másrészt pedig valós hatalom nem összpontosul az elnök kezében. 

A június 28-án tartott első fordulóban három rezsimpárti (Mosztafa Purmohameddi, Mohamed Baker Galibaf és Szaíd Dzsalili), illetve egy reformpárti (Maszúd Pezeskian) mérkőzött meg egymással, és mivel a négy jelölt közül senki nem szerezte meg a szavazatok abszolút többségét, július 5-én második fordulóra kerül sor, ahol az első két legtöbb voksot kapott jelölt, a reformpárti Pezeskian és a rezsimpárti Dzsalili között dől el, hogy ki lesz Irán elnöke a következő 5 évben. 

Az eredmények visszaadták a közvélemény-kutatások várakozásait, és mivel a rezsimpárti voksok háromfelé osztódtak, Pezeskian kapta a legtöbb szavazatot, közel 10,5 milliót (44,36 százalék), őt követte Dzsalili közel 9,5 millióval (40,35 százalék), Galibaf mintegy 3,4 millióval (14,41 százalék), végül Purmohameddi 206 ezerrel (0,88 százalék). 

Mivel az iráni rendszert és így a választásokat is a vallási vezetés uralja, így az eredmény helyett inkább a részvétel a lényeg, így legitimálva a vallási vezetés hatalmát. Éppen ezért igyekezett mind a konzervatív, mind a reformista oldal mozgósítani az elnyomástól és gazdasági válságtól hányattatott választókat. 

Helikopter-baleset után hatalmi vákuum 

Az iráni választási folyamat ismert, a nyugati liberális demokráciafelfogás szinte egyetlen követelményét sem elégíti ki.  

A voksolást beárnyékolta Raiszi helikopter-balesete, és az iráni rezsim igyekezett a szerencsétlenséget követően megmutatni a hazai és nemzetközi közvéleménynek, hogy a rendszere nem kap léket csupán az elnök halála miatt, az iszlám teokrácia pedig biztosítja a politikai átmenetet.  

A balesetet követően az alkotmány rendelkezései szerint az addigi alelnök, Mohamed Mokber lett az ideiglenes elnök, aki kiírta az előre hozott választást. A voksolás szabályai egyértelműek: ha az első fordulóban egyik jelölt sem szerzi meg a nagyságrendileg 61 millió iráni választópolgár szavazatainak legalább abszolút többségét, akkor második kört kell tartani a két legtöbb voksot szerző között. 

 

A részvétel jelentősége 

Az 1979-es iráni forradalom óta eltelt időszak nem nélkülözte a választásokba való kemény beavatkozásokat, mivel a rezsim számára kulcskérdés a demokratikus legitimáció, amivel igazolni tudja minőségi fölényét az olyan szunnita Öböl menti monarchiákkal szemben, mint Szaúd-Arábia. Ez viszont erodálta a voksolás presztízsét, amiből csupán legitimációs procedúra lett, és ez csökkentette a választói részvételt. Ez a részvételen is tetten érhető: a 2021-es elnökválasztáson a részvétel csupán 48, az idén tavasszal tartott parlamenti voksolás első fordulójában hasonlóan alacsony, 41 százalék volt, ami az iráni rezsim 1979-es fennállása óta negatív rekordot jelentett. Ráadásul ezek az arányok, összevetve a 2000-es évekbeli voksolások részvételi számaival, nagyjából 30 százalékos visszaesést mutatnak. Ezúttal a szavazók aránya ismét negatív csúcsot ért el az első fordulóban, 39,93 százalékkal, igaz, ha egy pillantást vetünk a választási térképre, akkor láthatjuk, hogy azokban a tartományokban szavaztak a legtöbben, ahol a rezsimpárti jelölt nyert, tehát a mozgósítás a részükről sikeres volt. 

Teherán problémája így elsődlegesen nem is az, hogy a számára megfelelő elnökjelölt kapja a legtöbb voksot, hanem egy elfogadható részvétel biztosítása, amivel legitimálni tudja hatalmát és igazolni minőségi fölényét. 

Az elnök Iránban 1979 óta csupán a centrális adminisztrációt és a végrehajtó hatalmat irányítja, illetve felügyeli. Mivel teokratikus rezsimről beszélünk, a klérusokból a szakértők tanácsa által választott legfelsőbb vezető, Ali Hamenei ajatollah kezében van a végső döntés és a tényleges hatalom. 

 

Emellett a hatalmi ágak nyugati értelemben vett szétválasztása teljesen hiányzik, az intézmények közt temérdek átfedés figyelhető meg, több intézménynek hasonló feladatkörei vannak, így a hierarchia sem túl transzparens. Jó példa erre, hogy az állami hadsereg mellett ott van az iráni iszlám Forradalmi Gárda mint a legfelsőbb vezető alá tartozó milícia, de a rendőrség mellett is létezik számos vallási milícia karhatalmi feladatokkal. 

Mindezek alapján Irán politikai életében akkor várható majd érdemi változás, amikor az immár 85 éves Hamenei meghal, miután a legfelsőbb vezető mandátuma élethosszig szól, és utódjáról a 88 vallási vezetőt tömörítő szakértők tanácsa dönt. 

Nyolcvanból 76 potenciális jelöltet elkaszáltak 

Így tehát a rezsim alapjaira az elnökválasztás kimenetele szinte alig van hatással, függetlenül attól, hogy konzervatív vagy reformista elnököt választanak. Meg persze gondoskodtak róla, hogy az iszlamista alapelvekkel szakítani kívánók ne indulhassanak, őket már a 12 tagú Őrök Tanácsa – amelynek 6 tagját a legfelsőbb vezető, 6-ot a parlament nevezi ki – kiszűri, jóváhagyásuk nélkül ugyanis nem lehetnek jelöltek. Emellett az alkotmány szigorú szabályokat ír elő a tanács jóváhagyása mellett. Az egyik ilyen, hogy csak a síita iszlámhoz tartozó állampolgárok jelöltethetik magukat az Őrök Tanácsánál, így már itt sérül a rendszer demokratizmusa, mivel kizárja a szunnitákat és a nem muszlim felekezetek tagjait, akik Iránban nagyjából 10 százalékot tesznek ki.  

Ezek alapján 80-an pályáztak az elnökjelölti posztra az Őrök Tanácsánál, és közülük 74-et utasítottak el, aki között 7 nő is volt. Így lett végül 6 jelölt: 5 ugyanabból a konzervatív-rezsimpárti és 1 a reformpárti táborból.  

Önmagában érdekes, hogy miért osztották meg a rezsimpárti szavazatokat öt jelölt között, hiszen ez eltér a korábbi voksolások rezsimpárti stratégiájától. A választás napjáig két jelöltjük visszalépett, de a szavazatok így is megoszlottak a maradék három konzervatív induló között. A két visszalépett közül az egyikük Teherán főpolgármestere, Alireza Zakani, a másikuk Raiszi egyik alelnöke, Amir-Hosszejn Gazizadeh Hasemi. Persze emögött a hivatalos indok a forradalmi front egységének megőrzése volt. 

Így a három talpon maradt rezsimpárti jelölt Mosztafa Purmohameddi, Mohamed Baker Galibaf és Szaíd Dzsalili volt. 

Közülük Purmohameddi kilógott lefelé, mivel ő a klérusok csoportjából származott, korábban vezette a kémelhárítást, valamint a hírszerzési és igazságügyi tárcát. A rezsimpárti oldalon sokkal jelentősebbnek számított Galibaf és Dzsalili. Előbbi most is a parlament elnöke, korábban főpolgármesterként tevékenykedett, tábornoka is volt a Forradalmi Gárdának. Emellett jelentős a kapcsolatrendszere, és az adminisztrációs tapasztalatai is jó ajánlólevélnek számítanak. Dzsalili mellett szólt a kampányban, hogy már a 2000-es évek óta több jelentős diplomáciai pozíciót is betöltött, sőt ő volt az egyik főtárgyaló a 2015-ös nukleáris megállapodásban tető alá hozó elhúzódó tárgyalásokon.  

 

Galibaffal szemben annyiban mindenképp előnyt élvez, hogy mögötte áll a klérus, valamint a Forradalmi Gárda ideológusai.  

Közös bennük, hogy tekintélyt parancsoló közéleti személyiségnek számítanak, amit kevesen mondhatnak el Hamenei és Raiszi után. 

Dzsalili javára döntötte el kettejük párharcát Galibaf baby shower korrupciós botránya, vagyis az, hogy felesége állapotos lányának luxuskörülmények közt szervezett fogadást Törökországban, amely során szokás megállapítani a születendő gyermek nemét. Ezzel önmagában nem is lett probléma, de az esemény után több száz kiló babaruhát importáltak Iránba, miközben Galibaf kampányában a takarékosság a fő fókusz. 

Az egyetlen reformista 

Az egyetlen reformista jelölt, aki végül a legtöbb szavazatot kapta az első fordulóban, az azeri származású Maszúd Pezeskian szívsebész, aki 2001 és 2005 között az akkori reformpárti elnök, Mohamed Hatami egészségügyi minisztere volt, és jelenleg parlamenti képviselő. Róla tudható, hogy éles kritikusa a rezsimnek, és főként annak nem épp transzparens struktúráinak, emellett kiáll a nők elnyomása ellen, amit mi sem fémjelez jobban, hogy a kampányfőnöke is egy hölgy. Mindez Iránban önmagában is egy erős kiindulópont. Pezeskian büszke azeri származására, emellett érdekes, hogy 2021-ben is pályázott az Őrök Tanácsánál az elnöki posztra, de akkor a jelöltségét elkaszálták.  

A rezsim megtehette volna most is ugyanezt, csakhogy ezúttal egy reformpárti jelölt indulásával akarta feléleszteni a valódi versenyt, növelve az érdeklődést a választáson való részvétel és a rezsim legitimációja iránt.  

Ehhez hasonló a tavaszi parlamenti választáson is előfordult, amikor a reformpártok bojkottálták a voksolást, mire válaszul a rezsim – hogy a demokratikusnak alig nevezhető legitimációját fenntartsa – durva és kevésbé durva (adminisztratív) eszközöket egyaránt bevetett. Az előbbiekből most sem volt hiány.  

Arra figyelmeztették az egyes médiumokat, hogy ha a választókat a szavazástól való távolmaradásra buzdítják, akkor amellett, hogy a médium vezetőjét 74 korbácsütésre ítélik, de beszüntetik a működési engedélyét is.  

Persze ezek nem új keletű fenyegetések a választások előtt és a részvétel dinamizálására, mivel ezek a látszólagos verseny illúzióját mutatják, hiszen így a több rezsimpárti jelölt indítása is új megvilágítást kap: ha az első fordulóban megosztják a rezsimpárti szavazatokat, és az ő jelöltjüket hozzák ki győztesen úgy, hogy szükség legyen a második körre, akkor a másodikban is garantált a magas részvétel, miután egy reformer és egy konzervatív közül lehet választani – ez azonban már az első fordulóban is csupán hiú ábránd maradt. Ezzel az volt a cél, hogy Pezeskian majd felkelti a politikából kiábrándult rétegek újbóli érdeklődését. Csakhogy ez már a kampány elején csúfos kudarcot vallott, miután többször szembesítették a hiábavalósággal: semmi érdemi változás nem történne, ha reformpárti elnöke lenne Iránnak. Pezeskian nem is tagadta, hogy ha megnyerné a választást, akkor sem tudna érdemben változtatni az erkölcsrendészeten, valamint a vallási elvek betartását felügyelő karhatalmi szerveken, de még a zavargások óta börtönben lévők szabadon engedésére sem lenne befolyása.  

 

Érdekes azonban, hogy az egyes jelöltek a megszokotthoz képest sokkal inkább beleálltak a Raiszi-kormányzatba.  

Pezeskian kampánya mellett például kiállt az egykori külügyminiszter, Dzsavad Zarif is, aki a rezsimet okolta azért, hogy nem élesztette újjá 2021-ben a még Donald Trump által felmondott nukleáris megállapodást, ebből pedig levezette, hogy a nyugati szankciókért a jelenlegi államvezetés is okolható. 

A rezsimpárti jelöltek is a szokottnál kritikusabbak voltak, ami egyrészt köszönhető a mozgósítási szándéknak, másrészt az egymás közti rivalizálásnak. 

Bármi is legyen a kimenetele második fordulóba bejutott Pezeskian és Dzsalili közti párharcnak július 5-én, sem Irán stratégiai prioritásai, sem a belső viszonyai nem fognak változni. Várhatóan a kivetett nyugati szankciók hatásait az orosz és kínai kapcsolat erősítésével ellensúlyozzák. Ennek részeként csatlakoztak tavaly a BRICS-hez is, hogy újabb alternatív kereskedelmi lehetőségeket találjanak a szankciók ellensúlyozására. 

Kapcsolódó: 

 

Borítókép: dreamstime