Az orosz–ukrán háború teljesen megváltoztatja a hadviselést 

Szerző: | 2024. július. 3. | Geopolitika, Háború, Technológia, Történelem

Az orosz–ukrán háború jelentős hatást gyakorolt a nemzetközi kapcsolatokra, de arról, hogy katonai területen milyen változásokat hozott, kevesebb szó esik. Mielőtt belemennénk a részletekbe, érdemes felidézni, hogy a fegyveres erők három fő alkotóeleme a katona, az eszköz és a doktrína, azaz az előző kettő használatára vonatkozó módszertan.

Somkuti Bálint írása eredetileg a moszkvater.com honlapján jelent meg. 

Bár A piszkos tizenkettő című film óta tudjuk, hogy ez azért nem akkora különlegesség, emberi erőforrás területén mindenképpen újításnak számít a kockázatosabb területeken a zsoldosok, azon belül is a börtönből toborzott elítéltek alkalmazása. A II. világháborúban a szovjetek is előszeretettel küldték a büntető zászlóaljakat rohamra aknamezőn keresztül, mint azt Zsukov marsall is egy ízben megjegyezte. Túlzás lenne azt gondolni, hogy a nácik ne használták volna ki a koncepcióban rejlő lehetőségeket, a Dirlewanger SS dandár (később 36. SS páncélgránátos hadosztály) is elsősorban jelentős mennyiségű volt bűnözőt foglalkoztatott. Azt csak zárójelben érdemes megjegyezni, hogy az alakulat sokáig a Dirlewanger SS rohamdandár néven szerepelt. Vajon hol halljuk napjainkban ezt a kifejezést? 

Önkéntesek és zsoldosok 

Visszatérve a harcosokra, az orosz–ukrán háború is bebizonyította azt a régi mondást, amely szerint az izzadság a kiképzőtéren vért spórol a csatamezőn. A harcolók területén, a sorozott tömeghadseregek korában kissé meglepő, hogy mind a két oldal jelentős mennyiségben alkalmaz önkénteseket, legyenek azok külföldiek, vagy hazai állampolgárok. Érdemes kiemelni, hogy  

a támadások, amelyeket az ellenfél lakosságára mértek abban a reményben, hogy megtöri az elszántságát, ebben a konfliktusban is kontraproduktívak.  

A Crocus Hall elleni akció nyomán például mértékadó források szerint is jelentősen megnőtt az orosz hadseregbe jelentkező önkéntesek aránya. 

Az újfajta harcosok másik kategóriája a zsoldosok. Bár az ukrán oldalon harcoló nemzetközi légió sok szerencsevadászt vonzott, miután azonban szembesültek azzal, hogy egy modern, ipari alapú háború teljesen más, mint szandálos felkelőket hajszolni valahol a harmadik világban, veszteségeik és a tüzérségi tűz elrettentő ereje nyomán a jelentőségük jelentősen lecsökkent.  

A másik oldalon is érdekes folyamatok zajlottak le, ugyanis Prigozsin és a Wagner – némileg az amerikai tengerészgyalogsághoz hasonlóan – egyfajta második szárazföldi hadseregként jelent meg, tüzérséggel, harckocsikkal, sőt harcászati légierővel felszerelve. Sikereik ellenére már Bahmut bevétele után várható volt, hogy ez a furcsa kettősség nem tartható fenn sokáig. Némileg meglepő módon az i-re a pontot, Prigozsin lázadása tette fel.  

 

Kiderül, hogy mi az, ami beválik és mi az, ami nem 

Következő szempontja az orosz–ukrán háborúból levont tapasztalatoknak az eszközök kérdése. Talán nem túlzás azt állítani, hogy  

a nyugati, kevés, drága, és precíziós eszközre alapozott hadviselés a modern ipari háborúk keretei között nem fenntartható. 

Erre utal, hogy a már korosodó M1 Abrams harckocsi helyett hatékonyabb az M10 Booker, amely lényegében egy könnyű, gyalogsági, tűztámogató jármű, a német Sturmgeschütz (rohamlöveg) modern megfelelője. Előző cikkemben említettem már az Armata T–90-essel való párhuzamot, de számos egyéb területen is tetten érhető a minőség és a mennyiség viszonyának újragondolása. Ilyen lesz várhatóan a tüzérség mellett a légierő, sőt a légvédelem kérdése is. 

Ez utóbbi azért fontos, mert egy kisebb méretű drón ellen a sugárhajtóműves gépek elterjedésével háttérbe szorított csöves légvédelmi tüzérség is hatékony lehet, sőt valószínűleg ez nyújtja a legköltséghatékonyabb védelmet. 

Ahogy a második világháborúban a géppuska kaliberű légvédelmi fegyverek az egyre nehezebb és gyorsabb repülőgépek elterjedésével háttérbe szorultak, úgy bizonyultak elégtelennek a könnyű gépágyúk 15–25 milliméteres változatai 1944–45-re. Azután a jetkorszak a megbízható 40 milliméteres Bofors gépágyúk végét is elhozta. 

Ez a folyamat látszik most megfordulni a kisebb méretű FPV (azaz személy által irányított) kamikaze drónok miatt, amelyekre nem gazdaságos légvédelmi rakétát indítani. Elképzelhető, hogy megjelenik egyfajta zseb- vagy könnyű rakéta, amely az ilyen kicsi, lassú és relatív sérülékeny célpontok ellen hatásos, de a hagyományos lőfegyverek is megfelelő védelmet nyújtanak. 

Van még egy terület, amelyről kevés szó esik, ez pedig az elektronikai hadviselés. 

Amíg nem telepítenek megbízható mesterséges intelligenciát a drónokra, addig rádióhullámokkal kell kommunikálniuk a vezérléssel. Csakhogy ezek viszonylag egyszerűen zavarhatók. Kevés terület van, amelyben egyértelműen orosz haditechnikai fölényről beszélhetünk, de a NATO-szlengben EW-nek (electronic warfare) nevezett terület ilyen. 

A szemünk láttára alakul át a hadviselés 

Egy dolgot azonban mindenképpen érdemes kiemelni: minden egyes technikai újítás kiváltja a hatékonyságot csökkentő megoldások megjelenését, hiszen egyetlen katona sem szereti azt, ha tehetetlen egy fenyegetéssel szemben. Éppen ezért mindent meg fog tenni, hogy elhárítsa azt, a legrosszabb elmenekül előle.  

A fentiek miatt nehezen képzelhető el olyan eszköz, amellyel szemben nem születik meg viszonylag gyorsan egy ellenintézkedés. Persze vannak ellenpéldák is, a 2020-as hegyi-karabahi háborúban a vitatott régió légvédelme tehetetlen volt a modern drónokkal szemben, ugyanis a kis államok korlátozott eszközei sokszor nem teszik lehetővé ezt a gyors és hatékony reakciót. 

Végezetül, rátérve a doktrínákra, a harceljárásokra a „mindent látó szemek” korában, legyenek azok a világűrben vagy a légtérben, egy olyan klasszikus manőverező hadviselést, amely az ellenség bekerítésére és a meglepetésre fókuszál, már képtelenség megvalósítani. 

Ezzel párhuzamosan a tűz sokkal pontosabbá, precízebbé vált,  

magával hozta az első világháborús állások, védelmi rendszerek elterjedését, valamint a minél kisebb alakulatok alkalmazását.  

Vagyis már nem zászlóaljszinten, hanem akár század- vagy szakaszkötelékben kell alkalmazni az összfegyvernemi harcot. Ez azt jelenti, hogy alkalomadtán már egy szakasz, azaz körülbelül negyven gyalogos számára szükséges harckocsi-, légvédelmi, tüzérségi, elektronikai hadviselési és dróntámogatást biztosítani. Mindezt olyan tisztekkel, akik ismerik és átlátják a modern csatatér sajátosságait. 

Összefoglalva a fentieket, nehéz vitatni Clausewitz állítását a háború kaméleonjellegéről, az ugyanis ugyanúgy alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, mint maga az ember. Az evolúció ugyanis nem a legerősebb, hanem a legalkalmazkodóképesebb túlélése és győzelme. 

Az eredeti cikk itt olvasható.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Flickr

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn