Mostanra már kevesen kérdőjelezik meg azt a felvetést, hogy az USA és Kína nyílt stratégiai rivalizálásba, vagy talán egy új hidegháborúba került. Ám hogy milyen lesz ennek a versenynek a végjátéka, az heves viták tárgyát képezi. A washingtoni sólymok „győzelmet” követelnek, elutasítva az irányított verseny stratégiáját, amely az ellenőrizetlen eszkaláció és akár egy nagyhatalmi háború megelőzését helyezi előtérbe – fejti ki véleményét Minxin Pei, a Claremont McKenna College kormányzati professzora és a The Sentinel State: Surveillance and the Survival of Dictatorship in China című könyv szerzője a Bloombergen megjelent cikkében. 

A győzelem definíciója, amelyet a Foreign Affairs egyik befolyásos, nemrégiben megjelent cikke fogalmazott meg, úgy tűnik, a Kínai Kommunista Párt kapitulációja és a rendszerváltás, vagyis egy olyan diadal, amelyet leginkább a Ronald Reagan által a Szovjetunióval szemben az 1980-as évek elején folytatott politikához hasonló konfrontációs stratégiával lehet elérni. 

Csábító lenne fogadni arra, hogy a Reagan-féle megközelítés az USA számára ugyanazt az eredményt fogja hozni a Kínával való rivalizálásban, mint az 1980-as években.  

De a történelem megismétlődését kívánni nem biztos, hogy a legbölcsebb külpolitikai stratégia a Washington–Moszkva rivalizálás 21. századi változatának megnyerésére. 

– fejti ki véleményét a professzor 

Mi volt más akkor? 

A hidegháború során az USA vezette szövetség végig döntő gazdasági és katonai előnyben volt a Szovjetunióhoz képest, ami növelte a végső siker esélyét. Ez a tény erősítheti azt az érvet, hogy az USA Kínával szemben is győzedelmeskedhet, mert az elmúlt négy évtizedben a gazdasági és katonai téren elért gyors térnyerése ellenére az ázsiai ország még mindig jelentősen gyengébb hatalom, nem is beszélve Amerika és gazdag nyugati szövetségeseinek együttes súlyáról. 

 

Mégsem szabad Kínát a Szovjetunióhoz hasonlítani 

Ahogyan Charles A. Kupchan, a Georgetown Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora és a Council on Foreign Relations vezető munkatársa a The Atlantic című folyóiratban kifejti: Kína valójában félelmetesebb rivális, mint amilyen a Szovjetunió valaha is volt. A szovjet GDP az amerikainak a 60 százalékát érte el, ezzel szemben Kína gazdasága a jelenlegi pályáján a következő évtizedben megelőzi az USA-ét. És míg a Szovjetunió soha nem tudott lépést tartani a Nyugat technológiai fejlődésével, Kína az Egyesült Államokéval egyenrangú csúcstechnológiai ágazatot fejleszt. Bár az ázsiai nagyhatalom gazdasága lassul, és a belföldi adósság, valamint a demográfiai hanyatlás meg fogja gyengíteni, mivel a népessége több mint négyszer nagyobb, mint az Egyesült Államoké, az évszázad második felére valószínűleg jelentősen megelőzi majd Amerikát gazdasági teljesítményben. 

Kína a geopolitikai súlyát és a hatókörét tekintve messze elmarad az USA mögött. A történelem azonban azt igazolja, hogy amikor a nagyhatalmak gazdaságilag felemelkednek, akkor azt mindig követik az expanzív geopolitikai ambíciók. Az ázsiai ország pedig jó úton halad. A haditengerészetének több a hadihajója, mint az amerikainak, a légiereje pedig a világ harmadik legnagyobbja. A kínai hadsereg már most is képes megállni a helyét az amerikaival szemben a Csendes-óceán nyugati részén. Kupchan szerint, a tényeket összegezve Kína jó úton halad, hogy idővel elfoglalja a helyét az Egyesült Államok mellett mint a világ két szuperhatalmának egyike. 

Pei azonban emlékeztet arra is, hogy még ez a mindent elsöprő erőfölény sem garantálja a győzelmet. A gyengébb ellenfelek, mint Irán, Észak-Korea és Kuba, bebizonyították, hogy képesek hosszú időn át fennmaradni kedvezőtlen körülmények között, a vesztüket jósló előrejelzések ellenére. 

A narratíva, miszerint Reagan konfrontatív taktikája, különösen a hadsereg kiépítése döntő szerepet játszott a hidegháború megnyerésében, nincs bizonyítékokkal alátámasztva. Bár Reagan fokozta a szovjetekre gyakorolt nyomást, a politikája nem hozott eredményt az elnöksége első felében. Mihail Gorbacsov felemelkedése volt az, ami közvetlenül hozzájárult a szovjet bukáshoz.  

Ironikus módon pont Reagan elnöknek Gorbacsov hatalomra kerülése után tanúsított mérséklődése tette lehetővé a szovjet vezető számára, hogy folytassa a „glasznosztyot és a peresztrojkát”, ami belülről pusztította el a Szovjetuniót.  

– fejti ki véleményét a professzor. 

A XX. századi recept működhet ma is? 

A kínai esetben a győzelem egyetlen elképzelhető forgatókönyve egy katasztrofális nagyhatalmi háborútól eltekintve a kínai kommunista rezsim összeomlása lenne, egy hasonló politikai forradalom eredményeként. 

Figyelemre méltó, hogy a Kína feletti teljes körű konfrontáción keresztüli győzelem hívei reménykednek egy kínai Gorbacsovban, még ha nem is magyarázzák meg, hogy ez a stratégia hogyan segíthet egy ilyen típusú vezető felemelkedésében. Pei szerint azonban Gorbacsov emlékiratainak az olvasói tudják, hogy az ő hatalomra kerülése minden volt, csak nem előre meghatározott esemény. 

Ráadásul, ami miatt Gorbacsov elvesztette a kontrollt a glasznoszty és a peresztrojka felett, az a Szovjetunió 15 köztársaságában kialakult etnonacionalista és a kelet-európai szatellitállamokban kialakult antikommunista forradalmi mozgalmak voltak.  

Az ikerforradalmak egyidejű kitörése mindennél hatásosabban tudta megdönteni a szovjet birodalmat. 

Kínában hasonló forgatókönyvre számítani irreális. Bár a távol-keleti nagyhatalom is soknemzetiségű, a demográfiája miatt egy hasonló összeomlás sokkal kevésbé valószínű. Amikor a Szovjetunió felbomlott, az oroszok a lakosságnak csak az 51 százalékát tették ki, ezzel szemben a han kínaiak – a domináns etnikai csoport – a 91 százalékát. Pei szerint bár véres etnikai zavargások valószínűek lennének a glasznoszty kínai változata esetén is, annak a valószínűsége, hogy az etnonacionalista mozgalmak ezekben a régiókban önmagukban feldarabolják az országot, csekély a népesség kis mérete miatt (az ujgurok, a tibetiek és a mongolok összlétszáma körülbelül 24 millió, vagyis a kínai népesség 1,7 százaléka). 

Peking sem tétlen 

A professzor emlékeztet rá, hogy a kínai vezetők a hidegháború vége óta éveken át próbálták levonni a szovjet összeomlás legfontosabb tanulságait, hogy elkerüljék a hasonló sorsot. Az ő szemszögükből nézve hosszú volt a szovjet elvtársak által elkövetett hibák listája – a siralmas gazdasági teljesítmény, az USA-val folytatott megfizethetetlen fegyverkezési verseny, a birodalmi túlkapások és az erőszak meggondolatlan alkalmazása Afganisztán lerohanásakor.  

A lista élén azonban a Szovjetunió végzetes hibája állt, amikor 1985 márciusában Gorbacsovot választotta vezetőjévé. 

A szakértő szerint úgy tűnik, Hszi Csin-ping elnök nem tanult meg néhányat ezekből az értékes leckékből, ha az olyan ambiciózus, költséges és kockázatos politikáiból ítélünk, mint az Egyesült Államokkal szövetséges Fülöp-szigetekkel való feszültség fokozása a Dél-kínai-tengeren, 1000 milliárd dollár elköltése az Egy övezet, egy út kezdeményezésre – azt nem fejti ki, hogy ez miért rossz –, valamint a dinamikus kínai magánszektor leépítése. 

Bár még nem tudni, hogy Hszi Csin-ping képes-e a kurzus korrekciójára, abban már biztosabbak lehetünk, hogy a Kínai Kommunista Párt nem valószínű, hogy megismétli ugyanazt a hibát, hogy egy kínai Gorbacsovot tesz Hszi utódjává. Peking a hidegháború utáni korszakban figyelemre méltóan sikeresen gyomlálta ki a túlzott reformereket a vezetői soraiból. 

Lehet, hogy évtizedeket kell várnunk arra, hogy lássuk az amerikai–kínai rivalizálás végjátékát. De a hidegháború tanulságainak rossz alkalmazása nem fog segíteni az USA győzelmében, különösen azért, mert a kínai vezetők úgy tűnik, jobban értik, hogyan veszítették el azt a szovjetek. 

(Források: Bloomberg; Foreign Affairs; The Atlantic)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: National Archives Catalog/ Collection RR-WHPO: White House Photographic Collection/ Reagan White House Photographs/ President Ronald Reagan and Nancy Reagan Waving from The Limousine During The Inaugural Parade in Washington DC