A NATO-csúcs elé: a múlt szelleme, a szellem múltja

Szerző: | 2024. július. 8. | Geopolitika, Háború, Kiemelt

Megalapításának 75. évfordulóját ünnepli a NATO Washingtonban, a szövetség azonban olyan csapdahelyzetben van, amelyre még nem volt példa. Egy kérdés ural mindent: egy szellemi képességeit tekintve erősen kérdőjeles elnök vagy az ukrajnai háborúnak véget vetni kívánó, a NATO-val szemben őszintén kritikus Trump vezeti tovább az egyre határozatlanabb tömböt?

Az egykori résztvevők még ma is idegesen rezzenek össze az emléktől, amikor a 2018-as brüsszeli NATO-csúcson Trump elnök úgy kiosztotta a jelenlévőket gyatra szövetségi anyagi hozzájárulásuk miatt, hogy Jens Stoltenberg főtitkár a vezetőkön kívül mindenkit kizavart a teremből, a találkozó pedig pár másodperc alatt válságtanácskozássá alakult. A tét óriási volt: Trump akkor mondta ki először, hogy

az Egyesült Államok nem pénzautomata, ahonnan az európaiak kényük-kedvük szerint vehetnek ki összegeket saját biztonságuk finanszírozására

– amennyiben viszont úgy gondolják, hogy ezt az utat akarják folytatni, Washington kész a lehető legdrasztikusabb döntéseket is meghozni addig, amíg a tagállamok a GDP-jük minimum 2 százalékát nem hajlandók védelmi kiadásokra fordítani.

Trump elégedetlensége nem példa nélküli: Eisenhowertől kezdve elnökök sora kérdőjelezte meg a NATO finanszírozási rendszerének hatékonyságát, vagyis azt, hogy az európai államok alig költenek a védelmükre, annyira természetesnek veszik az amerikai nagylelkűséget és fegyvereket.

A helyzet azóta sokat javult. Immár huszonhárom tagállam éri el a 2014-ben vállalt 2 százalékot. Ehhez nem a volt és nem is a jelenlegi amerikai elnök kellett, hanem Putyin, aki az ukrajnai háborúval pillanatok alatt elérte azt, amiért amerikai vezetők sora könyörgött vagy dühöngött. Ugyanakkor Trump (mint az Egyesült Államok minden valószínűség szerint következő elnöke) máris megüzente: jobb lesz, ha a lemaradók összekapják magukat, különben Washington hajlamos lehet bevezetni a differenciált szövetségesi hozzájárulást, vagyis azok az országok, amelyek nem hajlandók teljesíteni a kötelezettségüket a NATO felé, nem feltétlenül fognak a többiekével egyenrangú biztonsági garanciákat kapni. Mondatait lehet a 2018-ashoz hasonló blöffként értelmezni, a helyzet komolyságán azonban jelentősen erősít az ukrajnai háború, valamint a szellemileg és fizikailag is a széthullás jeleit mutató Joe Biden, akivel Trump a napokban egy stratégiai jelentőségű televíziós vitán törölte fel a padlót.

A haldokló király

A tagállamok őszinte rémülettel figyelik Biden elnök szellemi amortizációját. Eljött a pillanat, amikor az évek óta tartó pletykákat az állapotáról maga a Fehér Ház lakója erősítette meg: a vita után végzett közvélemény-kutatások alapján Bident már saját pártjának szavazói és prominensei is alkalmatlannak találják az ország vezetésére – ez pedig ugyanúgy igaz a NATO-ra is. Kis túlzással a másik 30 tagállam már annak is örülne, ha a születésnapi találkozón Biden megúszná rendkívül kínos pillanatok nélkül a beszédet, nem kutyulna össze neveket és országokat, és nem kezdene el nem létező emberekhez beszélni.

Az elnök egyre katasztrofálisabb viselkedése ugyanis sok mindent erősít, de az egység és a határozottság érzését egészen biztosan nem.

Adott tehát egy nyilvánvalóan egyre beszámíthatatlanabbul viselkedő amerikai elnök, aki egyben a NATO első számú vezetője is. Hogy a legszélesebb nyilvánosság szeme láttára zajló leépülése mit jelenthet a szövetség kohéziója szempontjából, arra – bevallja vagy sem – valamennyi tagállami vezető csak gyöngyöző homlokkal gondol. Márpedig ha valamikor, most óriási szükség lenne az egység és a közös akarat demonstrálásának. Az európai szárny az ukrajnai háború miatt politikailag is kezd széttöredezni, ez pedig nyilvánvalóan rányomja a bélyegét a NATO elrettentő erejére és közös reagálására. A kollektív védelem elve ugyan még nem kérdőjeleződött meg, de a balti államok időnként már háborús uszításnak tűnő harciassága felveti a kérdést:

Mi történik, ha a szövetség az eredeti funkciójával ellentétesen maga provokál ki egy háborút? Hol kezdődik és hol ér véget a legendás 5. cikkely vállalása, amennyiben a NATO kvázi kirobbantójává válik a harmadik világégésnek?

Ezekre a választ Joe Biden valószínűleg már nem fogja megadni. Az elnök határozatlansága, várható bukása, a republikánusok hat hónapig tartó ukrán fegyversegély-blokkolása, az Ukrajnával kapcsolatos, időnként ad hoc jellegűnek látszó intézkedések káosza jól jelzi: Biden kezéből úgy csúszott ki az irányítás, hogy az már a katonai tömbben betöltött szerepét is erősen megkérdőjelezi.

Régi-új ember a trónon

Sokak szerint a tagállamok (összhangban Európai Unióban betöltött szerepükkel) hibát követnek el, amikor Donald Trump lehetséges elnöksége kapcsán gyakorlatilag kizárólag negatív gondolataikat fogalmazzák meg a nyilvánosság előtt. A leggyakoribb vádak között szerepel a legsúlyosabb is: Trump ki fog lépni a NATO-ból, de ha nem, akkor kivonja az amerikai erőket Európából, megszünteti a nukleáris védőernyőt, drasztikusan csökkenti a finanszírozást, kivégzi a politikai kapcsolatokat a szövetségben, hazaviszi az Európába telepített atomfegyvereket, Ukrajnát veszni hagyva odalöki az EU-t Oroszország elé és nem fogja teljesíteni az 5. cikkelyben vállalt kötelezettségeit.

Ami azt illeti, ezek az aggodalmak jelen pillanatban szimpla találgatások, rosszabb esetben eltorzított visszhangjai annak, amit Trump valójában mondott. A volt (és valószínűleg leendő) elnök konzekvensen tartja magát ahhoz, hogy az európai országoknak növelniük kell védelmi költségvetésüket, a kontinensnek pedig képessé kell válni az önvédelemre az Egyesült Államok segítsége nélkül is, különös tekintettel a közel-keleti eseményekre és a tajvani fenyegetettségre, amely szétaprózhatja Washington katonai forrásait. Ezzel semmi újat nem mondott, ahogyan azzal sem, hogy az ukrajnai háború tulajdonképpen értelmezhetetlen a számára.

Nem valószínű, hogy az ominózus „Oroszország azt tesz a keveset fizető NATO-tagállamokkal, amit akar” előrángatott mondatot egyetlen tagállam is komolyan vette volna, bizonyíték még arra sincs, hogy valaha is valóban elhangzott. Egyre több jel utal azonban arra, hogy Trump kilépés és a szerződési kötelezettségek elhanyagolása helyett inkább egyfajta reformfolyamatot indítana el a szövetségben.


Nem kiválás, inkább átalakítás

Nehezen képzelhető, hogy Trump megszüntetné a nukleáris ernyőt és az Egyesült Államok légi támaszpontjait Európában. Olyan adukat dobna el a kezéből, amelyekkel geopolitikailag csak veszthet. Az azonban nagyon is benne van a pakliban, hogy az EU területén állomásozó amerikai csapatok létszámát jelentősen csökkenti, belekényszerítve ezzel a tagállamokat az annyiszor vitatott és elvetett közös európai hadsereg létrehozására. Az ötlet nem új, az ellenzői azonban eddig éppen a NATO-s amerikai csapatok európai jelenlétével és az esetlegesen kialakuló két haderő párhuzamos, egymást útjait gyakorlatilag keresztező, így egymást hátráltató struktúra gondolatával érveltek ellene. Trump ötlete új megvilágításba helyezné a dolgokat, jelentősen leegyszerűsítve a dilemmát: Európa vagy megoldja a keleti szárny védelmét, vagy védelem nélkül marad – legalábbis a jelenlegi formájában megszokott védelem nélkül.  

Pletykálnak Trump kapcsán egy úgynevezett lépcsős rendszerről is. Ez ismét a GDP-s 2 százalékot állítja a középpontba, és a „minden tagállam egyenlő, de a rendesen fizető tagállamok egyenlőbbek a többinél” elven alapulna. Vagyis az az ország, amelyik nem teljesíti a saját maga által is vállalt pénzügyi kötelezettséget, nem részesülne automatikusan az Egyesült Államok biztonsági garanciáiból. Ez látszólag a kollektív védelem elvét tartalmazó 5. cikkelynek mondana ellent, ám a paragrafus önmagában hordozza a paradoxont azzal, hogy nem írja elő, pontosan milyen segítséget kell nyújtani a többi tagállamnak a megtámadott ország felé. Vagyis elméletileg az Egyesült Államoknak még az 5. cikkelyt figyelembe véve sem kötelező katonailag beavatkoznia egy lehetséges konfliktusba.

Trump a botrányba fulladt brüsszeli csúcson
Trump a botrányba fulladt brüsszeli csúcson

Ukrajna immár csak következmény, nem ok

Az alapprobléma egy valószínű Trump-elnökséggel a lehető legrémesebb forgatókönyvben egyszerűen az, hogy a NATO európai szárnya a jelek szerint háborúzni készül Oroszországgal, Trumpnak azonban esze ágában sincs szétforgácsolni a hadseregét és a védelmi kiadásait (amely egyébként is a NATO-s büdzsé 68 százalékát adja a maga majdnem 900 milliárd dolláros összegével), miután meg kell küzdenie majd a Kína–Tajvan viszony eszkalációs lehetőségeivel, valamint Biden elnök legterhesebb örökségével, a közel-keleti puskaporos hordóval.

A NATO szempontjából a legsúlyosabb kérdést saját elhamarkodott ígérete veti fel: Ukrajna csatlakozásának problémáját a szervezet egyre inkább igyekszik elmaszatolni. Biden elnök maga jelentette ki, hogy a taggá válás még abban az esetben sem valószínű, ha vége a háborúnak. Felvetése éles ellentétben áll a háborúpárti európai országok (elsősorban a baltiak és Lengyelország) nézeteivel, furcsa módon egyezik azonban Trumpéval, aki amerikaiként hajlik arra, hogy megértse Putyin aggályait, és felfogja, mi a problémája azzal, ha az ukrán–orosz határt a NATO telepakolja például nagy hatótávolságú rakétákkal.

Az ukrajnai háború lezárását már a tagállamok közül is egyre többen tartanák üdvösnek. A „segítjük Ukrajnát, ameddig csak szükséges” lózung mára értelmetlenné vált: túl azon, hogy sem Biden, sem az európai hangadók nem tudják megmagyarázni, pontosan mit jelent a mondat, a tagállamok hadiiparának kapacitásproblémája már most törést eredményez a harcias kommunikáció és a valóság között. Amikor Trump azt ígéri, hogy 24 óra alatt véget vet a háborúnak, természetesen túloz, az azonban bizonyos, hogy rekordgyorsasággal fog lépni az ügyben, és ha valaki, ő valóban megteheti, hogy lezárja a konfliktust – diplomáciai megegyezések kikényszerítésével és az anyagi források visszavonásával, szép szóval vagy erős nyomásgyakorlással. Értelmezésében egy erős biztonsági garancia a NATO és/vagy az Egyesült Államok részéről (lásd Tajvan) elegendő lenne ahhoz, hogy Moszkva is lehiggadjon, ehhez azonban nyilvánvalóan valamilyen módon Putyin követeléseit is figyelembe kell venni.

A háború lezárása ebben az esetben területi veszteségekkel járna Ukrajnára nézve, miközben a NATO-csatlakozás gondolatát is el kellene vetnie. Ezzel párhuzamosan azonban folytatódnának a fegyverszállítások és a kiképzések a Nyugat részéről, megfejelve a NATO által biztosított biztonsági garanciával. Befagyasztott konfliktus lenne a végeredmény, mégis olyan, amelyben a jelenlegi vérfürdő helyét egy furcsa, de a történelemben cseppet sem szokatlan békeidőszak venné át.

Ami az európai tagállamokat illeti, bármilyen nehéz kimondani, de Trump nem osztana nekik lapot.

Az EU – ahogyan a háború kitörése óta bekövetkezett kudarcok és egymástól egyre távolodó álláspontok bizonyítják – nemhogy egy harmadik világháborúra nincs felkészülve, de még a szomszédjában zajló konfliktus outsider kezelésére sem.

Az amerikai hadisegély képezi az Ukrajnának nyújtott támogatás gerincét, de ha a háborgók tábora túlzottan erősödne, a Fehér Ház finoman arra is utalhat, hogy orosz energiafüggőség helyett a kontinens most éppen az amerikai függőséget választotta, vagyis Európa immár nemcsak katonailag, de gazdaságilag is erősen Washingtonhoz láncolta magát. Az pedig rendkívül kellemetlen lenne, ha az ukrajnai konfliktus miatt Trump a lánc ottani végét fűrészelni kezdené, orosz kollégájához hasonlóan nyomásgyakorlásként használva fel az energiakérdést.

Belső blokkosodás

Abszurd helyzet állt tehát elő:Trump természetesen nem vesz részt a NATO-csúcson,mégis róla fog szólni minden. Biden emlékezetessé tenné a 75. születésnapot, ám ha valamire emlékezni fognak a résztvevők, beleértve Jens Stoltenberg jelenlegi és Mark Rutte leendő főtitkárt, az éppen az átmeneti állapot teljes bizonytalansága és a hátsó szobákban zajló megbeszélések a vészforgatókönyvek (jelen állás szerint megvalósíthatatlan) kidolgozásáról.

Az idei NATO-csúcs központi eleme nem Ukrajna lesz, hanem az amerikai elnökválasztás, és annak a szövetségre gyakorolt hatása. A pánikot némileg csökkentené, ha Joe Biden hallgatna az egyre sürgetőbb hangokra, és lemondana az elnökjelöltségről, teret adva egy olyan demokrata politikusnak, akinek a képességeiről nem a katasztrófa szó jut eszébe a világ vezetőinek. Az elnök azonban kitart amellett, hogy „ő irányítja a világot, és csak a jóisten tudná ebből a pozícióból elmozdítani, de a Mindenható nem mondott neki ilyesmit”, így folytatódik az ámokfutás, a NATO-csúcs pedig a higgadt erő és a közös akarat közvetítése helyett a felszínen és alatta egy rendkívül kínos, maszatolós, a szövetségesek közötti repedéseket immár leplezni sem tudó antieseménnyé válik, ahol a bizonyosság helyett a kétségek uralnak mindent.

A két elnökjelölt közötti küzdelem csak kétségbeesést szül. Biden szellemi és fizikai képességeit tekintve a NATO szorult és bizonytalan helyzetbe kerülne győzelme esetén. A másik lehetőség – elfogadni Trump reformterveit – szintén a káoszt vetíti előre a magukat erejükön és lehetőségeiken felül pozicionálni próbáló európai tagállamok számára.

Pedig a csúcstalálkozó az aranyozott csomagolás alatt semmi másról nem szól jelenleg. Vagy Biden, vagy Trump: minden más, ami terítékre kerülhet a születésnapi torta mellett, beleértve az európai közös védelmet, az ukrajnai háborút, a szövetségi finanszírozást és az egység erősítését, ennek a kérdésnek a függvénye. Vagyis azt sem tudni, mi lesz a menü.

***

Kapcsolódó:


Fotó: Dreamstime

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn