Ukrajna továbbra is a bejárati ajtónál toporog, és egyre frusztráltabb amiatt, hogy hiába kopogtat. A kérdésekre – hogyan, mikor, milyen feltételekkel csatlakozhat – ezúttal is csak a széles mosoly volt a válasz. A csúcstalálkozó a 22-es csapdájának esszenciájává vált.

A NATO 75. születésnapját ünnepelték Washingtonban a tagállamok. A szövetség sikere, alaprendeltetése és eredményessége véget ért a hidegháborúval, azóta gyakorlatilag területbekebelezést folytat a bővítésekkel, két és fél éve elérve azt a pontot, amikor egy ország háborút indított a politikája miatt. Az egyetlen kihívás az Egyesült Államok afganisztáni háborúja volt (beleértve azt a magányos történelmi mozzanatot, hogy először és azóta is utoljára léptették életbe az 5. cikkelyt a kollektív védelemről), annak azonban olyan szerencsétlen és szégyenteljes végkimenetele volt a NATO szempontjából, hogy azóta is agyonhallgatja mindenki. Most sem beszéltek róla.

Érthető, hogy Joe Biden nagy feneket akart keríteni a washingtoni csúcsnak: az elnök mindent megtesz, hogy elterelje a figyelmet szellemi és fizikai képességeinek rohamos hanyatlásáról, a NATO-tagállamok vezetőinek többsége pedig szívesen játszotta el, hogy minden rendben van. Ennek megfelelően a beszédek az erőről, az egységről, a megingathatatlan hitről, az összezárásról és a közös akaratról szóltak („Putyin azt hitte, hogy a NATO meg fog törni. Ma a NATO erősebb, mint valaha. Amikor ez az értelmetlen háború elkezdődött, Ukrajna szabad ország volt. Ma is szabad ország, és a háború úgy fog véget érni, hogy Ukrajna szabad és független ország marad” – szólt Biden), pedig a világban tomboló geopolitikai káosz éppen most zavarja össze soha nem látott módon a tagállamokat.

Gyere be, maradj kint!

A fő kérdés természetesen ismét Ukrajna sorsa volt, ám azt már hetekkel az esemény előtt borítékolni lehetett, hogy hasonlóan a tavalyi vilniusi csúcshoz, Washingtonban sem lesz érdemi elmozdulás. Az Egyesült Államok elkezdte a „híd” szót használni, utalva arra, hogy feltételei teljesítése esetén azon átgyalogolva fog Ukrajna csatlakozni a tömbhöz, de azt már nem fejtette ki részletesen, mi az a szakadék, amely fölé híd kell, ahogyan azt sem, milyen hosszú az építmény, és hányszor kell megállni Kijevnek pihenni a jogállamisági, gazdasági és kormányzati fáradtság miatt, hogy átérjen a túlsó oldalra.

Tisztázandó a híddal kapcsolatban: bár a NATO a zárónyilatkozatban Ukrajna visszafordíthatatlan csatlakozási útjáról beszél, a nyelvezet rejt magában némi cinizmust. A „visszafordíthatatlan” szót Biden is csak feltételekkel fogadta el, ami viszont egyet jelent azzal, hogy egyelőre semmi nem változik. Az elnök szellemi képességeit még nem haladja meg a rendszerszintű korrupció értelmezése, márpedig elsősorban annak megfékezéséhez köti az ukrán tagságot. Hogy ez valóban őszinte, vagy a Fehér Ház (nem mellesleg Németország lelkes közreműködésével) az időt húzza, bizonytalan.

Az elnök egy klasszikus 22-es csapdájába kergette az ukránokat: biztosítja (és az EU-val biztosíttatja) a végtelen háborúhoz szükséges anyagi feltételeket, de kizárja, hogy Ukrajna a NATO tagja legyen, ameddig a háború tart.

A tagság határozott igenlése helyett a szövetséges országok kétoldalú megállapodásokkal igyekeznek elcsitítani Ukrajna háborgását. Biden a múlt hónapban egy tíz évre szóló megállapodást írt alá Zelenszkijjel, amely a katonai támogatást biztosítaná az adott időszakra. „Újabb emlékeztető ez Putyinnak: nem hátrálunk meg” – mondta, Zelenszkij keserű mosolya mellette azonban mindenkit emlékeztetett: a paktum két elnök között jött létre, a kongresszus nem szentesítette, ráadásul a novemberben minden valószínűség szerint elnöki széket nyerő Donald Trump egy tollvonással meg is semmisítheti azt. Ilyen formában – hasonlóan az EU-s tagállamok kétoldalú megállapodásaihoz – ideiglenes sajtpapírként is értelmezhető, hosszabb távú garanciaként semmiképpen.

Mit kaptak akkor az ukránok? Sok olyat, amit szeretnének, és semmi olyat, amit igazán szeretnének. A szokásos ígéretek hangzottak el a csúcson, amelyeket a Biden által frissen kitüntetett Jens Stoltenberg leköszönő NATO-főtitkár újdonságként, átcímkézett csomagban igyekezett bemutatni. Ennek része egy új, kvázi Washingtont leváltól, Németországban kialakítandó, az ukrán katonák külföldi kiképzését és ellátását koordináló parancsnokság létrehozása, valamint a 40 milliárd eurós katonai segély, amelyet azonban – a főtitkár és az ukránok reményeivel ellentétben – a tagállamok csak egyszeri, egy évre szóló kifizetéssel hagytak jóvá. Helyet kap a csomagban a vígaszdíjként is értelmezhető „kétoldalú megállapodások” fogalma, valamint az eddiginél is több fegyver (elsősorban légvédelmi rendszerek, de szomorú szállítmányként 7 millió dollár értékben női katonák felszerelése is) szállításának ígérete – vagyis semmi olyat nem tartalmaz, amelyet íratlanul vagy hivatalosan eddig is ne gyakoroltak volna a szövetségesek.

Csalódott ukránok

A tavalyi csúcsot megelőző óriási hisztéria ezúttal elmaradt, Zelenszkij nem kezdte el az X-en sértegetni a tagállamokat (különösen az Egyesült Államokat), ezért nem is kellett vele elvonulni egy külön helyiségbe, és a köszönöm szó különlegességét hangsúlyozni. Egy évvel ezelőtt az ukrán elnök ingerültségében úgy fogalmazott: példátlan és abszurd, hogy a csatlakozásra nem tűztek ki határidőt, de még a meghívást is feltételekhez kötik, amitől úgy tűnik, a NATO-nak egyáltalán nincs szándékában Ukrajna fogadása, ez pedig világos jele annak, hogy lehetőséget keres a tárgyalásokra Oroszországgal. „A bizonytalanság gyengeség” – írta akkor a sértett Zelenszkij, akinek a véleménye valószínűleg nem sokat változott, de legalább idén nem csinált a tavalyihoz hasonló jelenetet.

A csalódottság a diplomatikus viselkedés ellenére érezhető volt az ukrán vezetőkön, akik változatlanul a NATO-meghívót, vagy legalább az ahhoz vezető út (híd) mérföldköveinek határozott kijelölését hiányolják a szövetség részéről. Jobb híján ragaszkodtak a visszafordíthatatlan szó zárónyilatkozatba illesztéséről, ezzel párhuzamosan kinyilvánítva:

minden segélyt, minden támogatást, minden kétoldalú megállapodást a NATO-csatlakozás kellékének tekintenek, nem pedig a csatlakozást helyettesítő megoldásnak.

Az ukránok frusztrációja érthető: Trump kampányprogramjának szerves részét képezi az ukrajnai háború villámgyors lezárása, bár annak mikéntjéről részleteket még nem árult el. Elméletileg az is elképzelhető, hogy az elnökaspiráns egyszerűen végleges nemet mond Ukrajna NATO-tagságára, kihúzva ezzel Putyin elnök méregfogát, elméletben megszüntetve a háború kirobbanásának első számú okát. Az egyik oldalon tehát ott áll Biden, akinek az óvatossága a jelenlegi helyzetben felülírja a NATO-bővítési szándékokat, a másikon pedig Trump, aki szerint az egész csatlakozási történet nem ér annyit, hogy kirobbantsa a harmadik világháborút. Értelmezésében, ha a NATO csupán ennyire képes hetvenöt évvel a létrehozása után, akkor a szövetség valóban funkciótlanná válik, és semmi köze nem lesz az alapító szándékokhoz.

Nem csak a duma kell

Bár Stoltenberg erős jelzést küldött Trumpnak, amikor büszkén jelentette, hogy immár 23 tagállam éri el a védelmi kiadásokra fordított 2 százalékos GDP-arányt, a volt (leendő) elnököt ez valószínűleg teljesen hidegen hagyja. Hat évvel ezelőtt még asztalt borított a brüsszeli csúcson, valóban azzal fenyegetődzve, hogy akár a NATO-ból is kilépteti az Egyesült Államokat, amennyiben az európai államok továbbra is biztonsági fejőstehénnek nézik, és nem hajlandók anyagilag komolyabban venni a saját védelmüket. Idén már más a helyzet – maga Stoltenberg is jelezte, a 2 százalék immár csak az alap, nem a plafon. (A háttérben halkan suhant a kijárat felé Justin Trudeau kanadai miniszterelnök, aki 2030-ra még mindig csak 1,7 százalékot tervez, de feltűnően óvatos lett Keir Starmer vadonatúj brit kormányfő is, aki pedig a már beígért 2,5 százalékkal kapcsolatban kezdett el ködösíteni.)

Trump lehetséges alelnökjelöltje, Vance szenátor folyamatosan hangoztatja: az ukrajnai háború rávilágított egy régóta fennálló problémára. Európának nem lenne szüksége az amerikai gyámságra, hiszen a gazdasága okán képes lenne egyedül is rendezni a konfliktust, ám az EU-s országok az évtizedek alatt belekényelmesedtek az USA biztonsági garanciáiba, így eszükbe sem jutott a saját képességeik erősítése – ezt a biztonságot azonban a mai napig az amerikai adófizetők nyögik. „Az amerikaiak szövetségeseket akarnak Európában, nem pedig kliensállamokat. Nagylelkűségünk Ukrajnában a végéhez közeledik” – mondta. Erre ráerősítve a Trump-kormány védelmi stratégája, Elbridge Colby nem kevés cinizmussal jegyezte meg:

Egyáltalán nem nyűgöz le, hogy Észtország vagy Litvánia 3 százalékot költ. Ha az oroszok tényleg annyira fenyegetik őket, akkor legalább 10 százalékot kellene költeniük.

Colby természetesen csak rá akart erősíteni a problémára, ám egyben rá is mutatott: az Egyesült Államoknak geopolitikai szempontból sokkal nagyobb problémája is van Ukrajnánál: Kína. A Trump-képlet egyszerű: nem fogja pénzelni az európai védelmet, amikor Európa hozzá sem tudna szagolni a dél-kínai-tengeren készülődő válsághoz, a közel-keleti konfliktus eszkalációjáról már nem is beszélve. Paradox módon a 2 százalék elérésének az üzenete tehát nem is Bidennek, hanem Trumpnak szólt, aki valószínűleg megvonta a vállát a hír hallatán. Ennél már sokkal több kell.

Ha már Trump: az idegesség Biden állapota miatt tapintható volt a csúcson is. Az élelmesebbek az eseményt többek között arra használták, hogy találkozzanak Trump eddigi és leendő külpolitikai munkatársaival (köztük Keith Kelloggal, a nemzetbiztonsági tanács volt kabinetfőnökével és Mike Pompeo volt külügyminiszterrel), és külön tárgyaljanak velük. Mindezt Biden orra előtt – vagy éppen a háta mögött, nézőpont kérdése.

Az elnök közben mindent megtett, hogy továbbra is főszereplőnek tekintsék. Harcias beszédeire felszívta magát, tudván, nagyítóval vizsgálják minden egyes mozdulatát és kiejtett szavát. Az ígéretekkel a légvédelmi rakéták szállításával Ukrajnát igyekezett nyugtatni, a beszéd viszonylagos zökkenőmentességével pedig saját szavazóit – vagyis traumafeldolgozást csinált a N ATO-csúcs leple alatt. Szükség van rá: a szövetségen belüli nézeteltérések, az immár nem egyformán értelmezett alapelvek, a határozatlanság és a sikerkommunikációval ellentétben nagyon is szembeötlő, az ukrajnai háborúval napvilágot látó kohéziós problémák súlyát megszázszorozná egy szellemi képességeit fokozatosan, de biztosan elvesztő vezető, aki ezzel a katonai tömb zavarodottságának gyorsan amortizálódó jelképévé válna.

A lényeg nem a mostani NATO-csúcs volt. A valódi döntések a novemberi elnökválasztás után kezdődnek. Addig kitart a születésnapi visszafogott lendület, Zelenszkij alatt pedig nem omlik össze a ködbe vesző híd, amin sokadjára útnak indították.

***

Kapcsolódó:

Fotó: NATO