Szerzők: Bácsi Attila és Matus Tibor, a Makronóm Intézet elemzői

A nyugati pénzügyi rendszer alapjait az 1944-es Bretton Woods-i konferencián fektették le. Létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund, IMF), hogy biztosítsa a nemzetközi monetáris rendszer stabilitását, és szakpolitikai tanácsokat, valamint pénzügyi segítséget nyújtson a válságban lévő országoknak. „Testvérszervezete”, a Világbank (World Bank) inkább a hosszú távú segítségnyújtásra fekteti a hangsúlyt kölcsönök és támogatások révén, főként a fejlődő országok infrastruktúrájának támogatására és a szegénység csökkentésére. Úgy az IMF-ben, mint a Világbankban a nyugati országok felülreprezentáltak az igazgatótanácsokban és a szavazási rendszerükben. Ezen szervezetekhez kapcsolhatunk számos más, szintén nyugati dominanciájú multilaterális fejlesztési bankot, intézményt és kormányzati kezdeményezést, valamint a magánbankok is kiemelkedő szerepet játszanak a nyugati gazdasági érdekek előmozdításában. 

Kína rendszerszintű alternatívát próbál nyújtani 

Gazdasága növekedésével Kína szerepe bővült az olyan multilaterális pénzügyi intézményekben, mint az IMF és a Világbank. Peking azonban továbbra is kritizálja a jelenlegi globális adósságirányítási rendszert, amelyet a Nyugat „Párizsi Klub–IMF–Világbank” struktúrája ural, és úgy döntött, hogy a saját útját választja a gazdasági befolyásának globális kiterjesztésére. A kínai államkapitalizmus főként a 2010-es évek óta kínál valós alternatívát a nyugati infrastruktúrával és fejlesztési kezdeményezésekkel szemben.  

Képesek olyan mértékű projektek finanszírozását és építését elősegíteni, amelyek vetekednek a Nyugatéval.  

Ezenkívül a segítségnyújtáshoz Peking a Nyugattal ellentétben nem ír elő politikai és gazdasági reformokat.  

Ez a megközelítés jelentős sikerekkel járt.  

Kína 2017 óta a világ legnagyobb hitelezőjévé vált,  

és többet hitelez, mint az IMF, a Világbank és a Párizsi Klub együttvéve. Az AidData jelentése szerint Peking az ezredforduló óta több mint 1300 milliárd dollár kölcsönt nyújtott hidak, kikötők és autópályák építésének finanszírozására, amivel több mint 2000 milliárd dollárnyi szerződést generáltak. Ebből az összegből csak az Egy övezet, egy út (Belt and Road, BRI) projekt 2014 és 2021 közötti időszaka során 680 milliárd dollár áramlott a fejlődő országokba, ami több mint kétszerese annak az összegnek, amit az USA fizetett ki ez idő alatt (1. ábra). Peking körülbelül 21 ezer infrastrukturális projekt felépítését támogatja szerte a világon, a világgazdaságra gyakorolt hatásai miatt ezt az elemzők gyakran a második világháború utáni Marshall-tervhez hasonlítják.  

Fontos megjegyezni viszont, hogy Kína a hiteleinek 80 százalékát pénzügyi nehézségekkel küzdő államoknak nyújtotta. Míg 1990-ben még a nyugati országok kötötték az afrikai infrastruktúra-építési szerződések 85 százalékát, a 2007–2020 közötti időszakban a kínai szervezetek már több mint kétszer annyi kölcsönt nyújtottak a szubszaharai térségben, mint az Egyesült Államok, Németország, Japán és Franciaország bankjai együttesen. 2020-ban az 50 millió dollárnál drágább afrikai infrastrukturális projektek 31 százaléka kínai szervezetekhez volt köthető, szemben a 2013-as 12 százalékkal. Eközben a Nyugat hozzájárulása az afrikai projektekhez 37-ről 12 százalékra csökkent. Kína Pakisztánban és Bangladesben is jelentős beruházásokat valósít meg, többek között a 62 milliárd dollárosra becsült Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosót is. Ezt nem sokkal megelőzően a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is 3 milliárd dolláros kölcsönt hagyott jóvá Pakisztánnak, megmentve az adósságszolgálatát. Banglades tavaly októberben avatta fel a BRI-hez kapcsolódó 82 kilométeres Padma-hidat, majd hetekkel később 395 millió dolláros kölcsönt kapott az EU-tól. Srí Lanka a tavalyi év végén szinte egy időben kötött adósságmegállapodást Kínával, és az USA-tól vett fel 553 milliós kölcsönt a colombói kikötő építéséhez.  

Látni lehet tehát, hogy a kínai hitelezés már nem csak Afrikában jelent valós alternatívát.  

A számos siker ellenére Peking programja nem halad akadálytalanul. A kínai hitelek kamata általában 2 százalék – szemben a Világbank kedvezményes kölcsöneinek 1,54 százalékával –, és 2018 óta nőttek a késedelmes törlesztések büntetései, mivel az ázsiai nagyhatalom bizonyos esetekben közel háromszorosára, 3-ról 8,7 százalékra emelte a késedelmi kamatokat. Ennek ellenére a legtöbb BRI-partnerország továbbra is pozitívan ítéli meg Kína projektjeit.  

Kína nem állt meg a bilaterális megállapodások megkötésénél, és nemzetközi pénzügyi szervezetek széles hálózatát építette ki, amelyekkel a befolyását tovább tudta növelni. Az Új Fejlesztési Bankot (New Development Bank, NDB) 2015-ben Sanghajban hozták létre, amely a dedollarizációs törekvések zászlóshajójaként igyekszik ösztönözni a renminbiben történő tranzakciókat, elsősorban a BRICS-tagországok között. Kína legnagyobb multilaterális projektje a 2016-ban létrehozott Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (Asian Infrastructure Investment Bank, AIIB), amely 109 tagországával főként az infrastruktúra, a közlekedési útvonalak, az energia és az információs hálózatok hitelezésére összpontosít. Bár az AIIB-ben más országoknak, köztük például Németországnak is van némi befolyása, a bankot Kína uralja. Már a kezdetektől számos állam érdeklődött az AIIB iránt, Washingtonnak pedig minden igyekezete ellenére sem sikerült lebeszélnie őket a csatlakozásról. Az USA a szintén 2016-ban alakult Transz-csendes-óceáni partnerség (Trans-Pacific Partnership, TPP) segítségével próbálta ellensúlyozni az AIIB-t, azonban az 2017-ben Donald Trump elnöksége alatt kilépett a szervezetből, így a projekt elvesztette eredeti célját.  

A Nyugat nem hagyja válasz nélkül Peking terjeszkedését 

Természetesen az Egyesült Államok és a Nyugat is reagál a kihívásokra. A kínai Egy övezet, egy út alternatívájaként az USA 2018-ban elfogadta a BUILD törvényt, 2022-ben a Globális Infrastruktúra- és Beruházási Partnerséget (PGII), az EU pedig 2021-ben előterjesztette Global Gateway programját, de ezek közül egyik sem vált életképessé. Egyedül már csak a nyugati hitelezés magját jelentő Világbank és az IMF tudja felvenni a versenyt: az AIIB 100 milliárd dolláros alapja még mindig eltörpül az IMF 800 milliárdos mobilizációs kapacitásához képest – bár ebből csak 149 milliárdnyi hitel van kihelyezve –, a Világbank szubszaharai afrikai országoknak nyújtott hitelei pedig az utóbbi 4 évben 90 százalékos növekedés mellett 49 milliárd dollárra emelkedtek. 

A nemzetközi hitelezés ellentmondásos a nagyhatalmi vetélkedéstől függetlenül 

Mind a Nyugat, mind Kína gazdasági hitelezési és infrastrukturális gyakorlatát erős szakmai és politikai kritika éri.  

A Nyugat hitelfeltételei gyakran súlyos életszínvonal-csökkenést okoznak a helyi lakosságnak, és elfojtják a gazdasági fejlődést.  

António Guterres ENSZ-főtitkár szerint az IMF és a Világbank a gazdagabb országokat a szegényebbek rovására támogatja. A kínai projekteket ezzel szemben azért bírálták, mert túlnyomórészt kínai vállalatokat és munkavállalókat alkalmaznak. A BRI-ügyleteket – főként a nyugati szakértők – a finanszírozás és a végrehajtás átláthatatlansága miatt kritizálják, és hogy a hitelek visszafizetésével küszködő országok kénytelenek feladni az exportbevételeik autonómiáját.  

Az ENSZ szerint a fejlődő országok nagyszabású beruházásainál 4000 milliárd dollár a finanszírozási hiány. Ugyanakkor 2022-re a fejlődő országok külföldi adósságállománya elérte a 11 400 milliárd dollárt, ami a duplája a tíz évvel ezelőttinek. A fejlett országok átlagosan a bevételük 3,5 százalékát fordítják adósságszolgálatra, szemben a legkevésbé fejlettek bevételének 14 százalékával. A hitelezési problémák súlyosbodását jelzi, hogy míg 2015-ben az alacsony jövedelmű országok mintegy 30 százalékát fenyegette súlyosan vagy már benne is volt az adósságválságban, mára ez az arány elérte a 60 százalékot. 

Számos fejlődő országnak összetett kihívásokkal kell szembenéznie, és a befektetéseket tekintik lehetséges gyógyírként. Sokan javasolják, hogy az összes érintett fél hatékonyabb pénzfelhasználást érhetne el, ha elismernék, és jobban összehangolnák a nyugati és kínai gazdasági érdekeket az országban. A rendszerben más alternatívák is feltűnnek, például tavaly az Arab Koordinációs Csoport 50 milliárd dollárt ígért az afrikai fejlesztésekre. Ennek ellenére Kína az egyedüli tényleges kihívója a Nyugat kiépített hitelezési és infrastruktúra-fejlesztési hálózatainak. Ez a rivalizálás, valamint a fejlődő országok egyre nagyobb nyomásgyakorlása elindította a párbeszédet a nyolc évtizedes pénzügyi rendszer lassú megreformálásáról, ami főként a hitelezési eszközöket, a különleges lehívási jogok (Special Drawing Rights, SDR) kibocsátását, az adósságválság kezelését és a döntéshozatalt érinti.  

A párbeszéd azonban önmagában nem elég, a Nyugatnak pedig fel kell vennie a tempót, ha továbbra is kézben akarja tartani a globális finanszírozást. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime