Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása 

Kinevezték az új brit miniszterelnököt, Keir Starmert, és felállt az új, immár a Munkáspárt által dominált Képviselőház. Az összes adat beérkezése után már elemezhetjük magát a július 4-i voksolást. A hard eredmények már jóval korábban ismertté váltak: nem okozott meglepetést a Munkáspárt visszatérése a hatalomba, 650 mandátumból 412-t szereztek meg, így stabil többséggel tudják majd kormányozni a szigetországot az elkövetkező 5 évben.

A 14 éve regnáló konzervatívok 1834-es fennállásuk óta a legsúlyosabb vereségüket szenvedték el, és a megszerzett 121 mandátummal a valaha volt legkisebb frakciót alakíthatták meg az alsóházban.

Ezen túl a Liberális Demokraták lettek a harmadik erő, és parlamenti képviselethez jutott a korábbi Brexit, mostani nevén a Nigel Farage vezette Reform Párt. A választásokról elöljáróban annyi megállapítható, hogy a szavazók megbüntették a korábbi évek morális és vezetői válságától szenvedő konzervatívokat, és legnagyobb arányban a Reform Pártra szavaztak át. Ebbe az irányba mutat egyébként a választási részvétel is, ami 7,4 százalékkal alacsonyabb (59,9 százalék), mint a 2019-es voksoláson volt. Egyúttal hosszú idő óta ez volt az első választás, amely  

még a nemzetközi összehasonlításban is rendkívül aránytalan brit rendszerhez képest is szélsőségesen aránytalan eredményt hozott. 

Ahol még mindig a származás számít 

Mint ismeretes, a brit törvényhozás, hivatalos nevén Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának Parlamentje kétkamarás és mindkettő a londoni Westminster-palotában székel: az alsóházat (ahova a képviselőket választják) a 650 tagú Képviselőház, a felsőházat a jelenleg 774 tagú Lordok Háza jelenti.  

A Képviselőházba öt évre választanak képviselőket 650 egyéni egymandátumos választókerületből a relatív többség szabálya szerint: amelyik jelölt a legtöbb szavazatot kapja az adott választókerületben, az szerez mandátumot, épp ezért rendkívül aránytalan a brit rendszer. 

Ha összevetjük a két kamarát, világossá válik, hogy az alsóház bír érdemi jogkörökkel: a törvényhozás érdemi része itt zajlik, ahogy a viták is, a Lordok Háza 1911 óta vétóval sem bír, csupán késleltetheti az egyes törvényjavaslatokat. Mindkét ház tagjai egyébként megoszlanak a kormány és az ellenzék között, emellett a felsőházban vannak bizonyos crossbencherek, akik hivatalosan egyik oldalt sem támogatják, és a párfegyelem sem köti őket a szavazáskor. 

Az eredmény nem hozott meglepetést 

A Munkáspárt győzelme nem hozott meglepetést, miután minden közvélemény-kutatás egybehangzóan megjósolta a Labour visszatérését a hatalomba, csupán az arány volt kérdés. A konzervatívok lényegében a 2019-es szintén előrehozott választás és az Európai Unióból való kilépés óta lejtmenetben vannak, amit legfőképp a mindenkori ellenlábas Munkáspárt, a mindenkori harmadik erő, a Liberális Demokraták és a Reform Párt tudott leginkább kihasználni.  

A konzervatívok pedig nem tudtak kikecmeregni a saját maguk ásta gödörből: morális és folyamatos vezetői válság, csak 2022-ben három miniszterelnököt fogyasztottak el.  

Boris Johnsonról 2022 nyarán kiderült, hogy a koronavírus-járvány idején a karanténszabályokat megsértve több munkatársával együtt magánrendezvényeken vett részt, amiből hatalmas belpolitikai botrány kerekedett, és ő lett az első hatóságilag szankcionált brit miniszterelnök, majd lemondásra is kényszerült.

Őt követte Liz Truss, aki ugyan az Egyesült Királyság történetének harmadik női miniszterelnöke volt, de tervezett adóreformja miatt jelentősen beesett a népszerűsége, habár pártján belül főként ezzel nyerte el a kormányfői széket. Emellett hivatali ideje alatt a font árfolyama az akkori bivalyerős amerikai dollárhoz képest jelentősen gyengült. Október közepén ugyan még menesztette pénzügyminiszterét és az utódlásról is gondoskodott Jeremy Hunt személyében, de utána nem sokkal lemondott, így mindösszesen 45 napot tölthetett a bársonyszékben.

Ezt követően került ki a konzervatívok köréből a korábbi tehetséges pénzügyminiszter, Rishi Sunak, aki a választási vereségig inkább kevesebb mint több sikerrel vezette az Egyesült Királyságot. 

A legaránytalanabb eredmény 1964 óta 

Ezt a folyamatos tory eróziót volt képes kihasználni a Labour, és ha az eredményekre tekintünk, csupán 22 mandátumon múlt, hogy nem alakult ki 2/3-os parlamenti többség annak ellenére, hogy a párt az országosan leadott szavazatok 40 százalékát sem szerezte meg. Mivel a brit rendszer relatív többségi, így rendre aránytalan eredmények születnek. Az eredményt érdemes megvizsgálni a Gallagher-index-szel, amely a választási eredmények aránytalanságát méri.   

Ezt szemlélteti az alábbi ábra évekre visszamenőleg. 

Az index eredményének értelmezése szerint a kapott szám minél közelebb esik a 0-hoz, annál arányosabbnak tekinthető a választási eredmény. A számításokat 1964-ig visszamenőleg elvégezve jól látható, hogy a mostani 23,7-es érték az eddigi legmagasabb, ami azt jelenti, hogy most született a legaránytalanabb eredmény a szigetországban, felülmúlva a korábbi 1986-os rekordot, mikor az index 20,6-ot mutatott. A korábbi években az index 10 és 20 között ingadozott. 

Korábbi konzervatív bástyákat is vitt a Munkáspárt 

Érdemes rápillantani a választási térképre, pirossal jelöltem azokat a választókerületeket, amelyeket a Munkáspárt nyert meg. Jól látszik, hogy a hagyományosan a városokban erős Labour rengeteg vidéki kerületet is elhódított a konzervatívoktól, vagyis az elégedetlenség az angol falvakba, kisvárosokba is elért. Már első ránézésre is rengeteg a vörössel jelölt terület, ami 2010 óta nem volt megszokott. 

Míg a Munkáspárt országosan a szavazatok 33,7 százalékát szerezte meg, amivel csupán 1,6 százalékkal javította 2019-es eredményét, a parlamenti jelenléte 63,4 százalék a megnyert választókerületek száma miatt. A legnagyobb kárvallottja ennek a rendszernek egyértelműen a Reform Párt, amely országosan a harmadik legtöbb szavazatot kapta 14,29 százalékkal, ami 12,3 százalékkal jobb eredmény, mint a legutóbbi voksoláson, mégis csupán 0,8 százalékos a parlamenti jelenlétre elegendő.

Más kérdés, hogy mivel 5 választókerületet nyertek meg, és fennállásuk során így először jutottak parlamenti jelenléthez, győzelemént könyvelik el a választási eredményeket.

A legnagyobb vesztes torykra országosan a választók 23,7 százaléka voksolt, ami mintegy 20 százalékkal gyengébb eredmény, mint legutóbb, parlamenti jelenlétük azonban kevésbé torz, miután a mandátumok 18,6 százalékát szerezték meg. Győztesnek mondhatók a Liberális Demokraták is, akik ugyan országosan jóval kevesebb szavazatot kaptak, mint a Reform Párt (12,22 százalék), csupán 0,7 százalékkal megjavítva korábbi eredményüket mégis a parlament harmadik legnagyobb erejévé váltak 72 mandátummal, ami 11,1 százalékos jelenlétnek felel meg. 

Érdemes összevetni a mostani végeredményt a 2019-es eredményekkel. A 2019-es választási eredményeket szemlélteti az alábbi térkép. 

Így összevetve még drámaibb a változás, és egyértelművé válik, hogy a toryktól legnagyobb mértékben a Reform Párta szavaztak át, majd a Munkáspártra és a Liberális Demokratákra. Ez a számok alapján is egyértelmű: a konzervatívok 2019-hez képest 19,9 százaléknyi szavazatot veszítettek, a Reform Párt 12,3, a Munkáspárt 1,6, a Liberális Demokraták 0,7 százalékkal javította eredményét, amelyeket összeadva 5,3 százalék híján megkapjuk a toryk által vesztett szavazatokat, ami azt jelenti, hogy ez az 5,3 százalék más kisebb pártokra szavazott át vagy elégedetlenségének hangot adva egyáltalán nem, illetve érvénytelenül szavazott. 

Az alábbi térkép azokat a választókerületeket szemlélteti, amelyekben a 2019-es eredményekhez képest változás történt. 

Ezen a térképen végképp lehet látni, mekkora volt a választói elégedetlenség a torykkal szemben. Itt nem csupán belpolitikai problémák (vezetői és morális válság), de a Brexittel szembeni várakozások kudarcba fulladása is fajsúlyos szerepet kap.

A britek előzetesen azt várták, hogy az EU-ból való kilépés, az integráció jelentette bürokratikus akadályok leküzdésével hozzájárul ahhoz, hogy Nagy-Britannia Európával szemben kiemelkedjen mint potenciális nagyhatalom.

Még EU-s tagként is a briteknél volt Európa legeuroszkeptikusabb közvéleménye, amely lényegében kerékkötőnek tartotta az integrációt, és sokak szeme előtt a Brexit után a korábbi brit birodalom fényűzése és világmeghatározó szerepe lebegett. Annál nagyobb volt a csalódottság, mikor mindez jól láthatóan nem teljesült.

A várakozások között szerepelt az is, hogy a Brexit után nagyhatalomként kiemelkedve az Egyesült Államok az angolszász testvériség jegyében törekedni fog a stratégiai partnerség kialakítására, ami jól láthatóan nem történt meg. Nem csak arról van szó, hogy a britek nem emelkedtek ki nagyhatalomként, de tavaly még India is megelőzte az Egyesült Királyságot mint a világ ötödik legnagyobb gazdasága. 

Ezt az elégedetlenséget tudta jól kihasználni a Labour, amelynek ez választási győzelmet is hozott és a Reform Párt, amelynek parlamenti jelenlétet.

A Labournek lényegében érdemi kampánymunkát sem kellett végeznie az elégedetlenség magas szintje miatt, csupán ígéreteket tenni, mivel a brit két és fél pártrendszerben a szavazók jelentős része a nagy pártok felé húz, mivel nincs a választási rendszernek arányos ága, vagyis az elveszett szavazattól való félelem miatt az emberek hajlamosak a nagyobb pártokra adni a voksukat.

ivel a két nagy párt közül az egyik nagy arányban kiábrándultak, így egyetlen opció maradt mint kormányozni képes erő: a Labour. A közvélemény-kutatások csak megerősítették ezt az irányt, miután egybecsengően egy stabil Labour győzelmet jósoltak, ami másik oldalról felbátorította a választókat, hogy átszavazzanak a Liberális Demokratákra és a Reform Pártra. 

Munkáspárti kormányzás 14 év után 

Annak ellenére, hogy mekkora földrengésszerű győzelmet aratott a Keir Starmer vezette Munkáspárt, nehezen felmérhető, hogy milyen magatartás várható az új brit kormánytól, mivel a lényegi külpolitikai kérdésekben hasonló állásponton vannak, mint a toryk. Elég arra utalni, hogy a háború kapcsán a fegyverszállítások és minden egyéb lényeges kérdésben kétpárti, azaz munkáspárti–konzervatív egyetértés mutatkozott.

Mindkét kabinet egyöntetűen felsorakozott Ukrajna oldalán mind a humanitárius, mind a segély, mind a fegyverszállítás terén, ami abból látszik kristálytisztán, hogy az Ukrajnába érkező fegyverszállítmányok zöme, ha Európát nézzük, főleg két országból érkezik: Lengyelországból és az Egyesült Királyságból.  

A külpolitikai irányvonalat illetően tehát lényegi változás nem várható. 

Ugyanakkor a választás mérföldkőnek tekinthető a brit politikatörténetben, nem csupán a toryk történelmileg gyenge szereplése miatt, hanem azért is, mert nagyon abba az irányba mutatnak a jelek, hogy a britekre oly régóta jellemző két és félpártiság (Munkáspárt, Konzervatív Párt, Liberális Demokraták) véget ért. A brithez hasonló politikai kultúrában, ahol megszokott a kétpárti váltógazdálkodás, a két nagy párt rendszerint együttesen a szavazatok nagyjából 90 százalékát szokta megszerezni. Ez az arány most csupán 57,4 százalék, és az arány a „félpártnak” tekintett Liberális Demokratákkal sem éri el a szavazatok 70 százalékát.

Ez egyébként a valaha volt legalacsonyabb arány ebben a tekintetben, ami szintén alátámasztja, hogy az Egyesült Királyság óriási politikai földrengés küszöbén áll: a brit rendszert a kétpárti váltógazdálkodásra szabták, de ez egyre inkább megkérdőjelezőik a Reform Párt és a Liberális Demokraták szavazatszámának növekedésével.

Kapcsolódó:

Borítókép: dreamstime