Kissingernek volt egy híres mondása, amely szerint az élelmiszerpiacon keresztül egy állam az egész emberiséget irányíthatja. Az Egyesült Államok valójában mindig is ezt tette a külföldi „gyarmatosítás” egy évszázados történetében – írják egy kínai véleménycikkben, miközben bemutatják, hogy az amerikaiak miképp uralták le Kína szójatermékpályáját, valamint hogyan próbálkoztak hasonlóval a kukorica- és a gabonapiacán. 

Egy friss kínai  elemzés szerint az Egyesült Államok ellenőrzi a globális gabonakereskedelem 80 százalékát a Wall Street pénzügyi eszközeivel és a négy nagy globális gabonakereskedő, az amerikai ADM, a BUNGE és a CAGRILL, illetve a francia LDC segítségével. Az írás alapján szerte a világon komplett logisztikai, raktározási és határidős kereskedési rendszereket hoztak létre az amerikaiak, és tőkepenetrációval behatoltak más országok gabonaipari láncaiba is. Élelmiszerháborúkkal igyekeztek lerombolni az egyes országok politikai hatalmát, és abból hatalmasat profitálni.  

Aki ellenáll, azt könnyen megfojtják 

Történelmi példaként Allende chilei elnök esetét hozzák az 1970-es évekből. Mikor átvette a megosztott, a külföldi tőke által erősen ellenőrzött országot, a négy nagy gabonakereskedő visszavágott. Chile régóta függött Amerika mezőgazdasági segélyeitől, és az Egyesült Államok hirtelen felfüggesztette a mezőgazdasági támogatási megállapodását, ami súlyos élelmiszerhiányhoz, belső konfliktusokhoz és végül katonai puccshoz vezetett.  

Másik példaként Argentína esetét hozzák, ahol az 1990-es években a szójatermesztők az alacsony nyereségesség miatt arra kényszerültek, hogy elkezdjék vetni a Monsanto génmódosított szója vetőmagját. Egy idő után a Monsanto elkezdte követelni a jogdíjat a vetőmag után, aminek hatására nagyon sokan csődbe mentek, és a BigAg, azaz a globális mezőgazdasági nagytőke szerezte meg Argentína gabonaipari láncának 90 százalékát.  

A kínaiak  egyszerű modellen mutatják be, hogy  

a négy nagy gabonakereskedő miképp tudja a gabonát fegyverként használni.  

Megszoríthatják egy-egy ország termékpiacát más országokból származó olcsó gabonadömping segítségével vagy akár már az olcsó vetőmaggal. Pénzügyi eszközök kombinálásával gabonaár-ingadozásokat idézhetnek elő, ami miatt a helyi cégek csődbe mennek.

Ezután következhet a felvásárlás alacsony áron, amivel aztán átveszik az adott ország gabonapiacát.  

Az elmúlt évtizedekben ezt az agresszív modellt többször is bevetették. Ezt támogatta az Amerikában kialakított egységes, nagyüzemi mezőgazdasági termelési módszer, ami erős termelési kapacitást biztosít az Egyesült Államoknak. És mindezt segíti az a tény, hogy a Wall Street pénzügyi hegemóniája képes kontrollálni az élelmiszerárakat is, illetve az USA katonai hegemóniája irányítja a világ kereskedelmi csatornáit.  

Emellett fontosak még az egykori gyarmati országok és a korábbi gyarmati urak máig ható érdekviszonyai is. Ezek a fő okai annak, hogy a legtöbb ország kudarcot vallott az élelmiszerháborúban, mint például a chilei nagygazdaságok és a gyarmati időszakban létrejött érdekcsoportok esetében. Azt nem kell bemutatni, hogy az Egyesült Államok és a nyugati tőke miképp tudja domináns módon befolyásolni a közvéleményt.  

A kínai szójabab esete 

Kínát ez az ötvenes években mindez nem érintettez. Piaca zárt volt, az élelmiszert jegyre adták. A szocializmusba vetett hit „legyőzte a hiányos élelmezést”. Később, ahogy Kína és az Egyesült Államok megerősítette az együttműködést, 1980-ban aláírták a kínai-amerikai gabonakereskedelmi megállapodást, amely megnyitotta a kínai gabonapiacot az Egyesült Államok előtt. Majd a WTO-hoz való csatlakozás után 1999-ben aláírták a Kína–USA mezőgazdasági együttműködési megállapodást, amely megnyitotta a mezőgazdasági technológiai cserét is a két ország között. Ezek eredményeként elhárulhatak a kínai piacra lépés akadályai az amerikai mezőgazdasági termékek elől, ami tettekre sarkallta az amerikai multinacionális mezőgazdasági vállalatokat is. 

A kínaiak szerint az amerikai Monsanto cég ellopta a kiváló minőségű kínai szójamagot, amiből ki tudta alakítani az új, génmódosított szójavetőmagját. Ez nagymértékben növelte az amerikai szójatermelő kapacitását. Emellett az USA erőteljesen támogatta a mezőgazdaságot, aminek következtében a szójabab termelésének költségei meredeken csökkentek.  

A különféle logisztikai támogatások elszámolása után az amerikai szóját a kínaihoz képest akár féláron is tudták kínálni. Ám ez nemcsak a termelést roppantotta össze, hanem utat nyitott az egész kínai szójababterméklánc későbbi összeomlásához. 

A történetük szerint 2003 augusztusában az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma hirtelen bejelentette, hogy az időjárási viszonyok miatt az Egyesült Államok szójababkészleteit rekordalacsonyra igazítják, és abban az évben nem növelik a termelést. Ugyanakkor a Wall Street pénzügyi óriásai kihasználták a helyzetet, és növelték pozícióikat a szójababban, ezzel a korábbi évek kétszeresére emelték a szójabab árát. Ekkor az Egyesült Államokból importált szójababra támaszkodó kínai gyártók nagy része is pánikba esett, és lekötötte a magas árú szóját.  

Az amerikai kormányzat és a Wall Street összejátszását mutatja, hogy alig egy hónappal azután, hogy a kínai olajkereskedők magas áron lekötötték a szóját, az USA Mezőgazdasági Minisztériuma hirtelen bejelentette, hogy mégis növeli a szójababtermelést és növeli a szójabab készleteit. 

A Wall Street erre azonnal eladta a szójatartalékait, aminek következtében a szójabab ára hirtelen lezuhant. Erre persze a kínai vásárlók úgy döntöttek, hogy nem teljesítik a határidős vásárlásokat a magas áron. A szerződésszegés miatt a kínaiaktól természetesen rettenetes magas kártérítést követeltek az amerikaiak, másrészt elzárták a beszerzési csatornákat, így már nem tudtak az importon keresztül olcsó szójához jutni. A fenti műveletek sorozata után a végeredmény az lett, hogy  

közel ezer kínai olajcég csődbe ment. Ezt kihasználva a nemzetközi tőke agresszív felvásárlásokat bonyolított le, és egy csapásra átvette az irányítást a kínai szójababterméklánc felett, amit máig fenntartanak. 

Csak az állami tulajdonú cégek, mint a COFCO és a Sinograin tudtak fennmaradni, a kínai állam támogatásával. 

Védőháború a kukoricáért és a búzáért  

A négy nagy gabonakereskedő 2005-ben próbálta megismételni szinte ugyanezt a módszert a kukorica és a búza árának felemelésére. A 2005 és 2008 közötti három év során a kukorica és a búza ára a nemzetközi piacon közel a négyszeresére nőtt. A négy nagy gabonakereskedő viszont nem számolt azzal, hogy a kínaiak tanultak a szójából, és csodálkozhattak, hogy Kína belföldi kukorica- és búzaárai szerényebb mértékben változtak, mindössze 70 százalékkal emelkedtek. 

A világpiachoz képest azért tudták viszonylag stabilan tartani az árakat, mert kihasználták a nemzeti gabonaraktárt, a China Grain Reservest. A kínai tartalékalap állta a felvásárlási rohamot, hiába kellett sűríteni az eladásokat a tíz naponkénti időtartamról kétnaponkénti eladásra.  

A négy nagy gabonakereskedőt, ahogy a mögöttük álló pénzügyi spekulánsokat is kétségbe ejtette a kitartás, illetve az, hogy fogalmuk sem volt, mennyi gabona is van Kína nemzeti gabonatartalékában. A tartalékalap spekulációs kivásárlásának végül az vetett véget, hogy kijelentették: Kína gabonatartaléka 100 millió tonna, ami elegendő a kínaiak egész évnyi élelmezésére. 

Bár a pontos kínai tartalékok máig titkosak, de úgy tűnik, tartják magukat ehhez a szinthez, ami elriaszthatja a nyugati tőkét a további spekulációtól.