A rendszer tündöklése és bukása 

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. július 22-én tették le a második világháborút követő pénzügyi rendszer alapjait a Bretton Woods-i konferencián. A létrejött rendszer lényege az volt, hogy minden valuta árfolyamát a dolláréhoz kötötték, a dollárt pedig az aranyhoz. Ez stabilizálta az árfolyamokat, ami jótékony hatással volt a nemzetközi kereskedelemre, és lehetővé tette a globalizációt. A működésében azonban az 1960-as évek vége felé problémák mutatkoztak: a német és a japán gazdaság gyors növekedése nyomán az Egyesült Államoknak egyre nehezebb volt fenntartania a dollár stabilitását. Ahogy az amerikai fizetőeszköz a világ tartalékvalutájává vált – amit az 1960-as években az USA jelentős fizetésimérleg-hiánya táplált –, a dollárt birtoklók egyre szkeptikusabbá váltak a stabilitását illetően. Ahogy a külföldön tartott dollárkötelezettségek az Egyesült Államok kereskedelmi hiányával együtt emelkedtek, úgy nőtt annak a valószínűsége is, hogy ezen összegeket aranyra váltják át. Az aggodalom nem volt alaptalan: 1964-re a hivatalos külföldi jegybanki dollárkötelezettségek meghaladták az USA teljes monetáris aranykészletét. Az amerikai aranytartalékok megrohamozásának növekvő veszélye miatt Richard Nixon elnök 1971-ben felfüggesztette a dollár aranykonvertibilitását, ezzel gyakorlatilag megszüntetve a Bretton Woods-i rendszert. 

Több mint ötven év telt el a „Nixon-sokk” óta, amely alapjaiban változtatta meg úgy a gazdaságot, mint a társadalmat.

Az aranyat lebegő árfolyamokkal helyettesítették, és ettől kezdve a dollár minden korábbinál gyorsabban kezdett veszíteni az értékéből.

A legtöbb ország innentől önálló monetáris politikába kezdett nemesfémfedezet nélküli, más néven fiat valutákkal. Nixon ezzel az ideiglenesnek szánt lépéssel megteremtette a lehetőséget, hogy egyre több dollárt nyomtathassanak a vietnámi háború és a nagy belföldi programok finanszírozására. Egy másik elmélet szerint az USA olajbiztonsága is közrejátszott az aranystandard leváltásában. Mivel az amerikai olajtermelés 1970-ben tetőzött – és a 2010-es évek palaforradalmáig egyre csökkent –, Washingtonnak két választása maradt: visszavonul a globális ambícióitól, amelyeket a növekvő energiaellátás (és így a növekvő gazdaság) már nem tudott táplálni, és visszafogja a kiadásait, hogy fenntartsa a dollár aranyhoz való kötését; vagy biztosít egy alternatív energiaforrást, amelyet „megcsapolhat” a dollár dominanciájának fenntartására. Nem kérdés, hogy a petrodollár létrehozását választotta. 

A fedezetlen papírpénz katasztrofális hatásokkal járt 

A „kemény pénz”, például az arany vagy a Bitcoin – utóbbinak a mennyiségét 21 millió darabban maximalizálták – hívei folyamatosan próbálják felhívni a figyelmet a fedezetlen papírpénz problémáira. Mivel a dollár aranyra válthatóságának eltörlése végül megszüntette a fegyelmező erőt, így a forgalomban lévő dollár pénzmennyisége exponenciálisan, az 1971-es szint harmincszorosára nőtt, és ehhez hasonlóan a többi világvaluta is leértékelődött az arannyal szemben. Az aranystandard eltörlése előtt az infláció nem volt jelentős, viszont az árak 1971 és 2023 között közel nyolcszorosára emelkedtek (1. ábra). 

A pénzkínálat növekedése miatt a fogyasztási cikkek ma körülbelül tízszer annyiba kerülnek, mint 1971-ben. Ennél csak az ingatlanárak emelkedtek gyorsabban, mivel a lakosság egyre gyakrabban fektetett lakásokba, hogy elkerülje a pénze vásárlóerejének az elvesztését. Mindez ahhoz vezetett, hogy a mediánjövedelmek emelkedése jócskán elmaradt az amerikai ingatlanok értéknövekedésétől, így a mediánbérből a korábbinál jóval tovább tart egy medián-árszínvonalú lakást venni (2. ábra). 

Ha összehasonlítjuk az USA mértékadó részvényindexének, az S&P 500-nak az értékét a jövedelmekkel, akkor láthatjuk, hogy az index aránya 1971 óta robbanásszerűen megnőtt. A részvények tehát – az ingatlanokhoz hasonlóan – egyfajta megtakarítási objektummá váltak. Bár a részvénypiac nominálisan növekedett, az inflációval korrigált amerikai gazdasági kibocsátás üteme egyértelműen csökkent az aranystandard felszámolása óta. 

Az erősödő infláció visszafogja a megtakarításokat és a fogyasztást ösztönzi 

A folyamatosan elértéktelenedő pénz kevesebb megtakarításra ösztönzi a lakosságot.

Az aranystandard utolsó éveiben az amerikaiak a rendelkezésre álló jövedelmük majdnem 14 százalékát takarították meg – mára ez 3-4 százalékra csökkent.

Ha a pénz veszít az értékéből, akkor az a gyorsabb fogyasztást ösztönzi. Ezért nem meglepő, hogy a fogyasztói kiadások az Egyesült Államok gazdasági teljesítményéhez viszonyítva 1971 óta több mint 10 százalékponttal, 71 százalékra emelkedtek. És mindehhez az amerikai polgár egyre több hitelt vett fel, így a háztartások adósságállománya is rohamosan nőtt úgy a jövedelmekhez, mint a gazdasági teljesítményhez viszonyítva – a tartozásállomány nagy része pedig a jelzálogokhoz kapcsolódik. Természetesen 1971 óta a vállalatok adóssága is emelkedett, például az S&P 500 vállalatai lényegesen több tartozást vállaltak fel, mint amennyi nyereséget termeltek. 

Az amerikai államadósság közelít a történelmi csúcshoz 

Az amerikai államadósság növekedése még látványosabb. Az 1971-es 50 milliárd dolláros tartozás mára 35 ezermilliárdra nőtt. Az akkori 30 százalék alatti GDP-arányos adósság 125 százalékra emelkedett (ez a fejlett gazdaságok közül az 5. legnagyobb), és 2050-re elérheti a 180 százalékot. A GDP-arányos adósságszint a második világháború ideje óta nem volt ilyen magas (3. ábra). Az amerikai jegybank az aranystandard eltörlése után gyakorlatilag korlátlan mennyiségű pénzt adhat kölcsön az államnak, az elmúlt fél évszázadban pedig csupán pár olyan év volt, amikor a kormányzati bevételek meghaladták a kiadásokat. Az aranystandard megszűnése óta az USA arányaiban egyre többet importál az exportjához képest, amit addig tehet meg könnyen, amíg a világ a dollárt tekinti a fő tartalékvalutának. Az óriási amerikai import miatt a partnerországok szívesen tartanak olyan tengerentúli államkötvényeket, amelyeket az Egyesült Államok által az áruért cserébe adott dollárért vásárolnak. Emiatt azonban az amerikai állam fizetési kötelezettsége is egyre nagyobb. 

Az amerikai reálbérek 50 éve stagnálnak 

Bár a fizetések nominálisan emelkedtek,

1971 óta stagnál az amerikaiak reál-vásárlóereje,

miközben a kibocsátás tovább nőtt. A dolgozók tehát egyre kevesebbet kapnak a munkaidejük segítségével megtermelt értékből. Az USA-ban a szüleiknél többet kereső 30 évesek aránya az 1971-es 90-ről néhány évtized alatt mintegy 50 százalékra esett, így egyre több fiatal felnőttnek kell a szüleivel maradnia. A reáljövedelmek 1971 előtt a különböző jövedelmi osztályokban még egyenletesen nőttek, azóta viszont a legjobban keresők 5 százaléka tudta csak folyamatosan növelni a reáljövedelmét, ellentétben az átlaggal. Az eltérés még egyértelműbb, ha megnézzük a szupergazdagok – a keresők felső 1 százaléka – jövedelmének az emelkedését: 1971-ben a háztartások bruttó jövedelmének alig 10 százalékát tették ki – napjainkra már 20 felett járnak. Természetesen mindez tükröződik a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésében is. Végső soron úgy tűnik, hogy csak a szupergazdagok profitálnak anyagilag a fedezetlen papírpénzből, a lakosság döntő többsége nem. Nekik ugyanis inflációból profitáló a vagyonuk, és jó feltételek mellett adósságot is vállalhatnak a pénzromlás miatt értéküket vesztő befektetésekért. 

A pénzügyi szektor az átrendeződés nagy nyertese 

Az aranystandard megszűnése óta az USA teljes bérkiadásainak egyre nagyobb hányadát a pénzügyi piacokon dolgozóknak fizetik ki. A szektor eszközeinek az értéke a szó szoros értelmében robbanásszerűen megnőtt közvetlenül az aranystandard végét követően. Persze a pénzügyi szegmensnek hasznára vált, hogy a lakosságnak egyre gyakrabban kellett spekulálnia a pénzpiacokon, hogy a megtakarítását ne eméssze fel az infláció. Így a spekuláció a többszörösére emelkedett a termelői ágazatok termelékenységéhez képest.  

A rendszer átfogó reformjára lenne szükség, de nem látni ennek jeleit 

A fenti állítások bizonyítják, hogy egyetlen akkor jónak gondolt politikai lépés mennyi bonyodalmat okozhat akár évtizedek múltán is. Bár ezeket a folyamatokat a XX. század végi geopolitikai tényezők ellensúlyozták, az akkori döntés egy lefelé húzó spirálba vezette az Egyesült Államokat, amelyet ha nem kezelnek, akár súlyos társadalmi válságot és a középosztály lemorzsolódását eredményezheti. Kérdés, hogy ezek a negatív trendek megállíthatók-e. Bár egyelőre nincs átfogó reformterv a láthatáron, az elemzők nagyjából két fő irányvonalat vázoltak fel:

egyrészről a világ nyersanyagfedezethez való visszatérését feltételezik, ahol a regionális pénzügyi rendszerek dominálnak majd a dollár rovására. Másrészről a nemzetközi tőkeáramlások korlátozásával is számolnak,

ahol az USA nem tudja kezelni a folyó fizetési mérleg hiányát a külföldi tőkebeáramlások megadóztatása nélkül. Ha ezek megvalósulnak, úgy a globális monetáris rendszer egy kiegyensúlyozottabb világkereskedelmet eredményez, amelynek új nyertesei és vesztesei is lesznek. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime