Az új demokrata elnökjelölt nem sokat hajlandó elárulni tervezett energiapolitikájáról. Ha mégis, akkor úgy beszél, hogy azt mindenki a saját szája íze szerint értelmezheti. Ide is egy jó szó, oda is egy ígéret…
Saját munkatársai szerint is kétértelmű a demokrata elnökjelölt, Kamala Harris energiapolitikája – igaz, szerintük ez a kétértelműség a kampány miatti megfontolt stratégiából ered. A megszólított szavazók azonban éppen e kétarcúság miatt még azt sem tudják eldönteni, megszólították-e őket egyáltalán. Kicsoda Kamala Harris valójában? A klímaváltozás elleni küzdelem elkötelezett híve vagy a fosszilis energiavállalatok pragmatikus támogatója?
Mint arra a Reuters rámutat, amióta Harris a jelenlegi elnök helyett beszállt a Fehér Házért folyó küzdelembe, nem sok minden derült ki az energiapolitikával kapcsolatos nézeteiről. Kampányában kínosan ügyel arra, nehogy akár a zöldátállás elkötelezett híveit (a fiatal szavazói réteg inkább ebbe a kategóriába tartozik), akár a fosszilis energia termelésében érdekelt vállalati és munkásréteget magára haragítsa. Különösen fontos számára, hogy olyan, a fosszilis kitermelésre támaszkodó, a választásokban pedig hagyományosan és kiemelten fontos államokban, mint Michigan, Pennsylvania vagy Wisconsin, meg tudja nyerni azokat a szavazókat, akik alapból is a republikánusok fosszilis iparra vonatkozó, azt csúcsra járató elképzeléseit favorizálják.
Míg Trump elég világosan beszél a zöldátállási tervek újragondolásának szükségességéről és a fosszilis iparban rejlő kiaknázatlan lehetőségekről, Harris kampányában eddig arra szorítkozik, hogy óvatosan támadja ellenfelét azzal, hogy az ki akar lépni a klímaválság elleni küzdelemből. Amikor stábját a konkrét politikai üzenetek hiányának okáról kérdezték, Harris késői elnökjelöltté válását, így a felkészülési idő hiányát adták meg válaszként. „Alig vannak kampányelemeink a témában” – mondta az egyikük.
Régen minden egyszerűbb volt
Harris csapata arra sem hajlandó válaszolni, mennyire tartja összeegyeztethetőnek az elnökjelölt az öt évvel ezelőtti kampányban hangoztatott harcos fosszilisellenes mondatait mostani óvatos, látszólag kompromisszumra törekvő halvány ígéreteivel. Az alelnök valószínűleg a Biden által kitaposott úton haladna tovább, amely szintén kettős politikára épült: miközben a Big Oil elleni küzdelem fontosságát hangoztatta, elnöksége idején az Egyesült Államok olaj- és gázkitermelése rekordot döntött, a legnagyobb vállalatok pedig – mint az Exxon vagy a Chevron – soha nem látott nyereségre tettek szert. Ezt a nyereséget ráadásul, egyes európai államokkal ellentétben, az elnök soha nem sújtotta extraprofitadóval.
Harris alelnökként lelkes támogatója volt Biden legnagyobb, zöldátállást elősegítő álmának, az inflációcsökkentő törvénynek (IRA), amelyről éppen a napokban derült ki, hogy nem egészen a tervek szerint működik, a vállalatok ugyanis a rendelkezésre álló milliárdos támogatások ellenére is húzódoznak a zöldenergiás befektetésektől. Ugyanilyen vehemenciával állt Biden oldalára a szélenergia és más megújuló energiaforrások kiaknázására irányuló kapacitásbővítésben – most azonban azzal a Donald Trumppal áll szemben, aki a legerősebb szavazói csoportokat éppen a fosszilis energiaipar bővítésének ígéretével tudja megszólítani.
Reped vagy repeszt?
Egyetlen dologban Harris világosan kifejtette az álláspontját: a továbbiakban nem támogatja Biden azon elképzelését, amely megtiltaná a palagáz frakkolásos, más néven repesztéses eljárásos kitermelését. A technikát sokan hevesen ellenzik a környezetromboló hatásai miatt, Harris 2019-ben még maga is harcos ellenzője volt, és maximálisan támogatta a tiltó rendelkezések bevezetését.
Különösen kellemetlenül jön a kampányban az is, hogy Harris – aki 2011 és 2017 között Kalifornia állam főügyésze volt – óriáspereket nyert az olajipari nagyvállalatok (Chevron, BP) ellen, sokmillió dolláros büntetésre kötelezve azokat a föld alatti üzemanyagtárolók környezetszennyezése miatt. Ezen vállalatok igazgatósági tagjai és fő részvényesei érthető módon igen bizonytalanok most az elnökjelölt megítélését illetően, főleg annak fényében, hogy Harris alelnöki hivatali ideje alatt sem mutatott nagy hajlandóságot a konstruktív együttműködésre – ebbe nyilván belejátszik az is, hogy a gazdaságpolitikába általában nem is folyt bele túlzottan.
Ennek ellenére egy szavazásgyilkos államban, Pennsylvaniában sikerült a szakszervezeteket a maga oldalára állítania a kampányban. Ez rendkívül fontos fegyvertény, mivel ez az ország második legnagyobb fölgázkitermelő területe, vagyis Harris ígérhetett valamit az ottaniaknak az ukrajnai háború által kiváltott, Európába irányuló LNG-export újbóli felpörgetése ügyében – amit az év elején éppen Biden húzott vissza, nem kis bosszúságára az ipari vállalatoknak. Bár Harris nyilvánosan nem mondta ki, hogy hatályon kívül helyezné Biden rendelkezését és ösztönözne-e további fosszilis beruházásokat, a munkásszervezetek mosolya feltételezi, hogy a háttérben valami ilyesmi történhetett.
Harris kampánya tehát – mint minden gazdasági területen – az energiapolitika terén is egyelőre homályba burkolódzik. Egyszerre tesz hitet a fosszilis energia kiszorításának szükségessége, az erőltetett zöldátállás mellett, és próbál ellavírozni a legnagyobb tőkével rendelkező fosszilis energiacsoportok érdekei mentén. A kétértelműség bizonytalanságot szül, azt pedig az üzleti világ mindennél jobban gyűlöli. A kampány hátralévő bő két hónapjában Harrisnek elő kell állnia egy világosan megfogalmazott üzenettel az energiaipari terület főszereplői felé, mert ha nem ezt teszi, a bizonytalanok táborát fogja bővíteni, ami azonban Donald Trump malmára hajtja majd a vizet. Annak minden energiájával együtt.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Gage Skidmore
