Az Intel története tankönyvi példa arra, hogy a nyereség rövid távon való hajszolása hosszú távon hogyan vezethet katasztrófához. A vállalat, amely egykor az innováció motorja volt, most a saját pénzügyi rövidlátásának a terheit viseli. Lynn Parramore, az Új Gazdasági Gondolkodás Intézetének vezető kutatói elemzője vizsgálta meg a cég történetét. Munkájának a Biden-kormány intenzív támogatási politikája ad aktualitást.
Az Intel Corporationt Robert Noyce és Gordon Moore alapította 1968. július 18-án, amikor a legtöbb ember még soha nem látott számítógépet. Ezek a masinák akkortájt még terjedelmes, drága dolgok voltak, jó esetben kutatólaboratóriumokban, egyetemeken vagy nagyvállalatoknál találkozhattak az emberek a mai számítógépek szobányi méretű őseivel, amelyek inkább okos számológépek voltak, és kijelzők helyett inkább kinyomtatták az eredményeiket, az adatokat pedig papírszalagokon (lyukkártyákon) tárolták.
Az Intel meglovagolta a félvezetők forradalmát
Még a hidegháború korszakában járunk, a régi elektroncsöveket félvezetők váltották fel, amelyek gyorsan fejlődtek. Az áttörést John Bardeen, Walter Brattain és William Shockley 1947-es tranzisztor találmánya indította el, amely szükségtelenné tette a régi rádiókból és tévékből az idősebbek által még ismert vákuumcsöveket az elektronika számára. Az 1950-es évek végére Jack Kilby és Noyce (külön-külön dolgozva) az integrált áramkörrel tovább vitték a fejlesztést, így jóval több komponenst tudtak egy áramköri lapra, azaz egy chipre összehozni. Azóta az elektronika egyre kisebb, olcsóbb és gyorsabb eszközökkel fejlődhetett, mégpedig exponenciális sebességgel, ez utóbbit az úgynevezett Moore-törvény írta le.
Az Intel nagy pillanata 1971-ben érkezett el, egy forradalmi chippel, a 4004 mikroprocesszorral,
amelynek óriási újítása az volt, hogy a CPU-t (Central Processing Unit) egyetlen szilíciumdarabra helyezte. Akkoriban kevesen bíztak abban, hogy egy chipen elhelyezhető egy egész számítógép. Ez az előrelépés azonban jelentősen megnövelte az elektronikai eszközök teljesítményét és hatékonyságát, az Intelt pedig egy kis startupból vezető technológiai világcéggé emelte.
Az Intel áttörése elindította a megfizethető számítástechnika korszakát.
Az Intel azt csinálta, amit egy vállalattól elvárnánk. Olyan dolgokat gyártott, amelyekre az embereknek szüksége volt, megfizethető áron. Olyan innovációkat indított el, amelyek a nagy teljesítményű, pénztárcabarát technológiát a tömegek számára tették hozzáférhetővé. Az 1980-as években az Intel egy sor újítással megszilárdította technológiai pozícióit. A 8086-os és 8088-as mikroprocesszorok a személyi számítógépek fellendülésének gerincévé váltak, különösen az IBM PC-jével. A cég ezután a 80286-os és 80386-os chipekkel lépett elő, drámai módon növelve a számítási teljesítményt.
Stratégiai fejlesztéseivel az Intel a PC-gyártók kedvencévé vált, ami előkészítette az utat a hosszú távú iparági dominanciája felé. Ez még az a korszak volt, amikor a nyereség jelentős részét forgatták vissza az innovációba és a kutatás-fejlesztésbe. A vállalat pénzt öntött új termékekbe és a gyártási folyamatok finomhangolásába, ez pedig busásan megtérült. Az Intelt nemcsak a saját gyártási tevékenysége repítette, hanem az is, hogy előnyben részesítette a technológiai fejlődést a gyors haszonnal szemben.
A technológiai álomtól a tőzsdei cselszövésekig
Azután, írja Lynn Parramore, valami elkezdett változni kezdett, és egyre inkább a kapzsiság került a középpontba. Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején az Intel is megbotlott, amikor Amerika rögeszméje erősödött a pénzügyi és a részvényesi értékek iránt. Az új filozófia szerint ugyanis a vállalatokat már nem a termékeik minősége és a szakmai vezetésük határozta meg, hanem az, hogy mennyivel – és milyen gyorsan – gazdagíthatják a részvényeseket.
Ezt a gondolkodásmódot a rövid távú profit vezérelte. Az Intelnél is így történt: a hangsúly eltolódott az élvonalbeli K+F-ről a részvényesek érdekei felé. A „játék” egyik része a részvények visszavásárlása volt – ezzel lényegében készpénzt lapátoltak a részvényesek felé a vállalat részvényárfolyamának manipulálásával. Az Intel termékeinek minőségére gyakorolt hatás 1999-ben vált nyilvánvalóvá a „Netburst” architektúrával, amely nagy sebességet ígért, de túlmelegedést és teljesítményproblémákat okozott.
A dolgok ekkor kezdtek lefelé haladni, mert a pénzügyi helyzet és az innováció nem mindig jár kéz a kézben.
2001–2020 között az Intel elképesztő összeget, 128 milliárd dollárt költött a részvényei visszavásárlására (a nettó nyereség 64 százalékát), miközben 68 milliárd dollárt fizetett ki osztalékként (a nettó nyereség 35 százalékáról van szó). Ezáltal ezt a pénzt nem tudták innovációra, az alkalmazottak megtartására és képzésére, K+F-re és más kritikus területekre fordítani. A 2000-es évek közepére ezek a baklövések, valamint többek között az AMD (Advanced Micro Devices) chipgyártó konkurens növekvő piaci részesedése, illetve a változásokhoz való alkalmazkodás kudarca, elkezdték erodálni az Intel pozícióját.
A 2010-es évek közepére a vállalat helyzete katasztrofálisra fordult, képtelen volt betörni a mobilpiacra. Az okostelefonok és a táblagépek térhódításával együtt a cég is megfeneklett. Az, hogy nem sikerült kisebb processzorok felé haladnia, olyan versenytársakat juttatott előnyhöz, mint a Samsung Electronics és a TSMC (Taiwan Semiconductor Manufacturing Company). Az Intel stratégiai hibái és viszonylag sűrű vezetőváltásai, illetve a rossz menedzseri teljesítmény csak tovább mélyítették a zűrzavart.
Paul Otellini (2005-2013) és Brian Krzanich (2013-2018) vezérigazgatót éles kritikák érték a gyenge teljesítményük miatt. Otellini vezetése alatt a vállalat lemaradt a mobil számítástechnika boomja mögött, és a PC dominanciájához ragaszkodott, miközben a versenytársak előretörtek. Krzanich hivatali idejét a gyártási késések és a Spectre és Meltdown sebezhetőségek rossz kezelése jellemezte A Krzanichot követő Bob Swan vezérigazgatót a folyamatos késedelmek és stratégiai hibák miatt érte kritika, ami rávilágított az egyéni vezetésen túlmutató rendszerszintű problémákra.
Az Intel hanyatlásában jelentős szerepet játszottak a részvényesi aktivisták, az úgynevezett ragadozó finanszírozók, akik tőkerészesedésükkel próbálják ráerőltetni akaratukat a vállalatokra.
A rövid távú pénzügyi nyereségre és költségcsökkentésre való könyörtelen törekvésük arra késztette az Intelt, hogy az azonnali részvényesi nyereséget a hosszú távú kutatás-fejlesztés és a fejlett gyártás elé helyezze.
Ez a váltás aláásta az Intel technológiai előnyét és versenyképességét. Az egyik részvényesi alap a chipgyártás és a tervezés szétválasztását szorgalmazta, ami veszélyeztette az Intel egyedi előnyét, a saját gyártást.
Az Intel rövid távú pénzügyi nyereségre való átállása a hosszú távú innovációval szemben tönkretette a chipgyártási üzletágát – a félvezető-készítés azon szegmensét, amely a chipek gyártásával foglalkozik más, külsős vállalatok számára. Mivel az Intel visszavett a kutatás-fejlesztésből és elhanyagolta a gyártás korszerűsítését, lemaradt a legújabb chiptechnológiák előállításában. Ez lehetőséget teremtett az olyan riválisok számára, mint a TSMC, amely az Intel hibáit kihasználva gyorsan fejlődött, és mára a chipgyártás első számú szereplőjévé vált.
A profitra való törekvés komoly emberi áldozatokat is követelt az Intelnél. A vállalat munkalégköre egyre mérgezőbbé vált, az alkalmazottak leterheltségre és a kiégésre panaszkodtak. A képzésre és a karrierépítésre szánt költségvetést csökkentették, és a gyakori elbocsátások miatt a munkahelyek egykori biztonsága is elpárolgott. Az Intel elhíresült a kemény munkakultúrájáról, és ahogy a morál zuhant, a tehetséges alkalmazottak a jobb munkakörnyezetet kínáló versenytársak és startupok karjaiba menekültek.
Javítani a javíthatatlant?
2021 februárjában az Intel nagy bejelentést tett: Pat Gelsinger vette át a vezérigazgatói posztot, hogy megpróbálja kirángatni a vállalatot a pénzügyi futóhomokból, és újra a tényleges innovációra összpontosítanak. Gelsinger megjelenése nagyjából 180 fokos fordulat volt, kinevezése feltételeként megszabta, hogy állítsák le a részvény-visszavásárlásokat. Ehelyett az elődeihez képest kétszeres ütemben hajtott végre tőkeberuházásokat. Az Intelnek mindeközben már küzdenie kellett a folyamatos ellátási lánc-problémákkal és Kínát érintő geopolitikai kihívásokkal.
Idén, 2024. augusztus 2-án az Intel részvényei 26 százalékot zuhantak. Ez volt 1974 óta a legmeredekebb visszaesés, ami több mint 30 milliárd dolláros piaci értékvesztéshez vezetett. Erre a drámai visszaesésre az osztalékfizetések felfüggesztésével és a munkaerő 15 százalékos csökkentésével feleltek. A részvényesek, akik hozzászoktak a rendszeresen érkező osztalékhoz, ezúttal nagyon felháborodtak a részvények árának hirtelen zuhanásán, az osztalékpolitika változásán, és pert is indítottak. Az Intel példája a szerző szerint azt mutatja, hogy ha valaki ténylegesen hosszú távon próbál befektetni, és mélyreható fejlesztéseket hajtana végre, ahhoz nem mindig ideális partnerek a részvényesek.
Amerikának szüksége van az Intelre?
Az amerikai adófizetők mindeközben jelentős összegekkel segítik az Intel felszínen maradását. Gelsinger lobbizása az Egyesült Államok chipgyártóinak finanszírozásáért meghozta a gyümölcsét, a 2024 márciusában bejelentett 8,5 milliárd dolláros Intelnek nyújtott támogatással. Ekkora támogatást még egyetlen chipgyártó sem kapott.
A megállapodás kihangsúlyozza az Intel kulcsfontosságú szerepét Biden azon tervében, amivel újjáélesztené az amerikai félvezetőgyártást. Százmilliárd dolláros beruházást irányoz elő az arizonai, ohiói, új-mexikói és oregoni projektek számára, valamint akár 11 milliárd dolláros állami kölcsönöket és egy új adókedvezményt is bevezet. Ezek az alapok hivatottak fellendíteni az Intel chipgyártását és javítani a pénzügyi kilátásait. De egyelőre az amerikaiaknak nem sok hasznuk van belőle.
Az Intel esetleges megroppanása komoly változást jelentene Amerika technológiai identitásában és gyártási dominanciájában, megzavarná a technológiai ágazatot és a gazdaságot, miközben átformálná az Egyesült Államok versenyképességének megítélését a globális színtéren – von konklúziót Lynn Parramore. Egyre többen látják azt az óriási problémát: ha az USA nem teremt munkahelyeket a csúcstechnológiában, akkor akár mindent kiszervezhetnek a tajvani TSMC-hez és a dél-koreai Samsunghoz. És manapság az Intel az egyetlen amerikai vállalat, amelynek esetleg van még némi esélye felvenni a versenyt a TSMC-vel és a Samsung Electronics-szal.
Az Intel igazgatótanácsának az a döntése, hogy a jelentős, ellentétes befektetői nyomás ellenére is maradjon a gyártási üzletágban, kulcsfontosságú ok volt Gelsinger bevonására. A vállalat kritikus döntés előtt állt: folytassa a részvény-visszavásárlást és még jobban lemaradjon, vagy újra fektessen be a csúcstechnológiába. Úgy döntöttek, hogy behoznak valakit, aki nem pénzügyes, hanem gyártási szakember.
Gelsinger mielőtt vezérigazgatóként csatlakozott az Intelhez, a neves hálózati eszközökkel, felhő technológiákkal foglalkozó nagyvállalat, a VMware vezérigazgatójaként futott be sikeres karriert, ahol jelentős növekedést és innovációt irányított. A VMware-t megelőzően több mint 30 évet töltött az Intelnél, ahol a ranglétrán felfelé haladva a vállalat első technológiai igazgatója lett. Gelsinger pályafutása elején olyan kulcsfontosságú technológiák fejlesztésében játszott kulcsszerepet, mint az eredeti 80486-os mikroprocesszor, ami kiemeli alapos műszaki szakértelmét és vezető szerepét a félvezetőiparban.
De Gelsingernek nem lesz könnyű dolga az éles verseny és a két évtizedes hibás üzleti modell miatt. Az elbocsátások fájdalmas lépésnek számítanak, bár ezt nem Gelsingernek tulajdonítják, hanem a vezérigazgatóként megörökölt körülményeknek. Ezelőtt viszont a vállalat a világjárvány idején jelentősen bővítette a munkaerő-állományát, hogy kielégítse a chipek iránti nagy keresletet.
Persze nem lehet tudni, hogy az elbocsátások milyen hatással lesznek majd a morálra, milyen szintig hatolna le a leépítések, és hogy valóban ártanak-e a csúcskategóriás chipgyártás megvalósítására tett kísérletüknek.
Az Intel eddig jól járt a támogatásokkal
Az Intel az évek során elég jól járt a kormányzati támogatásokkal, az olyan félvezetőgyártás és -kutatás támogatását célzó jelentős ösztönzőkkel, mint például a 2022-es CHIPS és a Tudományos Törvény. Az Intel növelheti gyártási és technológiai képességeit, Amerika pedig támogathatja a hazai innovációt. De egyelőre még várni kell az amerikai adófizetőknek a befektetésük valódi megtérülésére – írja a szerző.
Még az ilyen támogatásokon túl is, az olyan vállalkozások, mint az Intel, a társadalmi erőforrásokból és stabilitásból élnek. Természetesnek kellene lennie, hogy a munkavállalók jólétére, az adófizetőkkel szembeni kötelezettségeik teljesítésére és a valódi értékteremtésbe való befektetésre összpontosítanak?
Egyesek azt szorgalmazzák, hogy az Egyesült Államok kormánya tiltsa be a részvények visszavásárlását, vagy legalább magas – mondjuk 40 százalékos – adót vessen ki rájuk. Bár a CHIPS és a Tudományos Törvény nem ír elő visszavásárlási korlátozásokat, jelentős nyomást gyakoroltak az egyesek, hogy beépítsék az ilyen védőkorlátokat. Annak ellenére, hogy az Intel úgy döntött, hogy saját maga leállítja a részvény-visszavásárlásokat, Amerikában jelenleg komoly hiányosságok vannak a szabályozásokban a téren, hogy más tőzsdei vállalatok ne használják fel ezeket a támogatásokat a részvényesek kifizetésének növelésére, csökkentve ezzel az innovációs potenciált és az amerikai chipgyártás, illetve más technológiai szektorok versenyképességét.
(Forrás: Institute for New Economic Thinking)