A hétköznapi új-zélandinak és az ausztrálnak nincs sok fogalma az útjába kerülő jelentős változásokról. Néhány évszázada egy nyugati birodalom előőrsei voltak, amely most elveszíti uralmát a régióban – írta Eugene Doyle, a világ másik oldalán is rebellisnek számító írásában.
Eugene Doyle Wellingtonban élő író. Sokat foglalkozik a Közel-Kelettel, valamint az ázsiai és csendes-óceáni térség béke- és biztonsági kérdéseivel.
Doyle azt veti fel, hogy ahelyett, hogy nemzeti megbeszéléseket folytatnának arról, hogyan reagáljanak országaik Kína, India és Indonézia felemelkedésére – amely csak egy része az elkövetkező ázsiai századnak –, vezetőik az erről szóló közbeszédet inkább akadályozzák, mint segítik. Bírálja azt, hogy az ottani média az amerikai és a nyugati világnézet uralma alatt tartja a nemzet kollektív gondolkodását. Szerinte ha túl akarnak élni és boldogulni szeretnének ebben a régióban – és a feltörekvő többpólusú világban –, akkor meg kell szabadulniuk a „mentális rabszolgaság” ezen formájától.
Idézi a szingapúri Kishore Mahbubanit, az ENSZ Biztonsági Tanácsának korábbi elnökét, aki szerint Ausztráliának és Új-Zélandnak nagyon nehéz dolga lesz az ázsiai évszázadban, ha nem változtatnak a hozzáállásukon: „Ausztrália óriási hasznot húzott a világtörténelem 200 éves nyugati dominanciájából. A Nyugat erős marad, de már nem lesz egyeduralkodó civilizáció.
A kontinensnyi országnak tehát lélektanilag el kell fogadnia, hogy egy multicivilizációs világban él, alkalmazkodnia kell a kínai hatalomhoz, és együtt kell élnie ezzel a valósággal. Ez először pszichológiai alkalmazkodást jelent, mielőtt más alkalmazkodásokat hajtana végre.
Eugene Doyle azt javasolná, hogy a kezdethez jó lenne, ha a médiájuk nem hagyná, hogy az amerikai, angol és más európai hangok foglalják el az éterüket. Hiányolja a kínai, indonéz, szingapúri, indiai, iráni vagy malajziai tisztviselőket és szakértőket. Még az angolszférából John Mearsheimer, Chas Freeman és Medea Benjamin is friss amerikai perspektívát adhatna, de hírnevük ellenére mégis ritkán hívják meg őket. Felteszi a kérdést, hogy miért is vonakodnak annyira megosztani a mikrofont olyan emberekkel, akikkel esetleg nem értenek egyet.
Attól félnek esetleg, hogy azok sikeresen megkérdőjelezhetik az uralkodó narratívát?
Írásában ezután Hugh White professzort, Ausztrália egyik védelmi elemzőjét idézi, aki szerint a nyugati elsőbbség, amely évszázadok óta meghatározza Ázsia politikai és gazdasági rendjét, a valaha volt legsúlyosabb kihívással néz szembe. White professzor nem tartja túl fényesnek a közelmúltban tett erőfeszítéseiket a válaszadásra. Az AUKUS-ról egyenesen azt mondta, hogy „ne is kezdjetek bele, mert ez a leghülyébb dolog, amit valaha is megpróbáltunk csinálni”. Szerinte Ausztráliát és Új-Zélandot nagyban befolyásolja majd, hogy az USA hogyan kezeli Kína és a többi ázsiai hatalom felemelkedését. Kevesen tudják, hogy közeli szomszédjuk, Indonézia a század közepére a világ negyedik legnagyobb gazdasága lesz, és ezzel együtt jelentős hatalommá válik.
White professzor ismertette az Egyesült Államok előtt álló három lehetőséget, amelyek mindegyike komoly következményekkel jár az ausztrálok számára. Megpróbálhatja megfékezni Kínát, és fenntartani regionális hegemóniáját (ez szerinte kudarcra van ítélve). Elfogadhatná a „banda egyik tagjaként” betöltött szerepét, és maradhatna (ez a White által preferált forgatókönyv) vagy végleg kiszorulhat a térségből (ami az ausztrálok számára egy ijesztően hangzó lehetőség).
Eugene Doyle szerint viszont az AUKUS, bármennyire is elhibázott, legalább egy út lehet egy olyan vitához, amelyre nagy szükség van ahhoz, hogy Ausztrália és Új-Zéland miképp pozicionálja magát a jövőben. A jelenlegi gondolkodás Canberrában és Wellingtonban reflexszerűen Amerika mellé sorolja őket. Ahogy írja: „úgy tűnik, hogy közösek az értékeink a világ legerőszakosabb országával”. Gondolva arra, hogy az ausztrálok és az új-zélandiak külpolitikájának szilárdabb alapja az ENSZ BT határozatainak a betartása lenne, és nem az, hogy csatlakozzanak olyan eseményekhez, amelyekre nincs ilyen felhatalmazásuk, beleértve a vörös-tengeri vagy dél-kínai-tengeri katonai kalandokat. A politikai elitben és a médiában folyó Kína-ellenes dobpergés ugyan boldoggá teheti az amerikaiakat, de ez olyan útra vezethet, amely nem e két ország a saját stratégiai érdekeit szolgálja sem biztonsági, sem gazdasági szempontból. Doyle attól fél, hogy a háború valós kockázatot jelent, és ha a harcos, dominanciára törekvő Egyesült Államok oldalára állnak, az azt jelentheti, hogy
célpontokat festenek a saját hátukra.
A szerző bírálja, hogy az Anthony Albanese vezette Munkáspárt miért engedte meg az amerikai támaszpontok bővítését, amivel sokak szerint gyakorlatilag Washington kezébe adták az ország stratégiai döntéshozatalát. Úgy véli, hogy az új-zélandi kormányt is egyre inkább a Pentagon gondolkodása tartja fogva. Felveti a kérdést, hogy vajon rá fognak-e kényszerülni arra, hogy eltávolodjanak a régóta fennálló atomellenes politikától, és a jelenlegi USA-barát, de viszonylag független megközelítéstől. Ez a kérdés azért aktuális, mert ha az Egyesült Államok háborúba taszítja a régiót, akkor egy csapásra elpárologhat az a régóta fennálló feltételezésük, hogy mindentől távol és biztonságban vannak.
Itt újra idézi White professzort, aki szerint, „ha nagy a háború kockázata, akkor nagy lesz a nukleáris háború kockázata is”. „Ez kissé melodramatikusnak tűnhet, de nem kerülhetjük el a vitát arról, hogy országaink úgy gondolják-e, hogy szükség esetén hadba kell lépnünk Kínával szemben, hogy megpróbáljuk megőrizni az USA vezette rendet Ázsiában” – tette hozzá.
Doyle szerint ahelyett, hogy növelnék a katonai költségvetést, az országaikat amerikai protektorátussá alakítanák, és készülnének a kínaiak elleni harcra, bölcsebb lenne, ha a szomszédaikkal való kapcsolataik elmélyítésére törekednének.
Kapcsolódó:
