Európa nem tudja geogazdasági politikáját a többpólusú világhoz igazítani, ennek következtében pedig nagymértékben szenvedni fog a csökkenő gazdasági és politikai súlyától – állítja Glenn Eric Andre Diesen norvég akadémikus és politológus. A Délkelet-norvég Egyetem Üzleti Kara professzorának véleménye hazájában sem megszokott, gyakran vádolják őt az orosz propaganda állítólagos népszerűsítéséért.
A professzor meglátása szerint a világ nagy része alkalmazkodik a többpólusú nemzetközi hatalomelosztáshoz azáltal, hogy diverzifikálja a gazdasági kapcsolatait, fokozza a világ fő gazdasági központjaihoz fűződő együttműködéseket. Ezzel maximalizálják a gazdasági hatékonyságot és erősítik a politikai autonómiát.
Ezzel szemben Európa a világ turbulenciájára úgy válaszol, hogy visszahúzódik az Egyesült Államok védelme alá, és csökkenti kapcsolatait az olyan megkerülhetetlen hatalmi központokkal, mint Oroszország és Kína, miközben elidegeníti az olyan baráti államokat, mint India.
A partnereire rákényszerítené, hogy válasszanak a „mi” vagy az „ők” (pl. Kína) között. A nemzeti érdekek érvényesítésének elmulasztása azonban azt eredményezi, hogy Európa gyengül, belsőleg megosztottá válik, és még inkább függ az Egyesült Államoktól.
Közben pedig nem látja, hogy miközben a blokkhűséget a nemzeti érdekek fölé helyezi, az USA stratégiai fókuszát és erőforrásait Ázsiára fogja áthelyezni.
Geoökonómia kontra liberális közgazdaságtan
Glenn Diesen úgy látja, hogy a politikai gazdaságot túlzottan a liberális elmélet prizmáján keresztül elemzik, amelyben azt feltételezik, hogy a gazdaság és a kereskedelem kizárólag pozitív összegű játék, ahol mindkét fél profitál, ezért a hangsúly az abszolút nyereségre, mint a béke forrására helyeződik. A gazdaságnak ez a kozmopolita értelmezése viszont egyszerűen nem az, ahogyan az államok cselekszenek.
Minden gazdasági függőségi viszonyban (az egyénitől a nemzetközi szintig) lesz olyan fél, aki jobban függ a másiktól.
A professzor okfejtése szerint ez az aszimmetrikus kölcsönös függőség politikai befolyássá alakítható. Az államok ezért igyekeznek beavatkozni a gazdaságba, hogy a kölcsönös függőség szimmetriáját megváltoztassák: csökkentsék a saját függőségüket másoktól, ezzel párhuzamosan növeljék másokét a saját gazdaságuktól. Egy kölcsönös függőségi viszonyban mindkét fél veszít némi autonómiát és nyer némi befolyást. Aszimmetrikus kölcsönös függőség esetén azonban az erősebb és kevésbé függő állam maximalizálni tudja mind az autonómiát, mind a befolyást.
A szélsőséges gazdasági aszimmetria viszont már gazdasági kizsákmányolást és politikai alárendeltséget eredményez.
A hegemonikus rendben az az illúzió él, hogy a geoökonómián túlléphetünk, és azt a liberális közgazdaságtannal helyettesíthetjük. A domináns állam érdeke, hogy „jóindulatú hegemónként” viselkedjen, hogy a gazdasági hatékonyság miatt bizalmat keltsen egy nyitott liberális nemzetközi gazdasági rendszerben, amely a világ többi részét a hegemón kiforrott iparágai, közlekedési folyosói, bankjai és valutája alá integrálja.
A gazdasági függőség fegyverré válását igyekeznek csökkenteni, mivel az mérsékli a bizalmat és igényt teremt az alternatívák keresése iránt.
Továbbá az egyhegemónos rendszerben a nemzetközi rendszer többi államára nagy nyomás nehezedik, hogy a gazdasági hatékonyság és az alternatívák hiánya miatt elfogadják a túlzott függőséget az egyetlen hatalmi központtól. Glenn Diesen azt is kifejti, hogy amikor egy hegemón hanyatlani kezd, akkor visszatér a nyíltan neomerkantilista politikához, és a nemzetközi gazdaság feletti adminisztratív ellenőrzését arra használja, hogy meggyengítse az ellenfeleit, és geoökonómiai engedelmességet követeljen a szövetségeseitől. Vagyis az USA minél inkább alkalmazza a gazdasági kényszert, annál nagyobb igényt támaszt a szétválasztásra.
Ennek ellenére Európában mégis az a feltételezés él, hogy az amerikai geoökonómiát a politikai Nyugat egészének megerősítésére használják.
A világ más országai – az USA barátai és ellenfelei egyaránt – felismerik, hogy a többpólusú világban való boldoguláshoz szükség van a gazdasági kapcsolatok diverzifikálására, hogy elkerüljék a túlzott függőséget bármelyik hatalmi központtól. Azok az országok, amelyeket korábban a nagyhatalmak sakkfiguraként használtak, hajlanak a többpólusúságra, mivel diverzifikálhatják és létrehozhatják a „függőségi egyensúlyt”, amely feltétele a független hatalmi pólusként való fellépésnek.
Európai lojalitás a hanyatló amerikai hegemóniához
A fő kivétel Európa, amely nem alkalmazkodik a multipolaritáshoz. Az USA vezetése alatti visszavonulás bizonyos mértékig észszerű megoldás volt a két- és az egypólusú világrend zavarainak idején. A professzor szerint azonban a jelenlegi zavarokat és válságokat a többpólusú világra való áttérés okozza, és ebben csak az egyik hatalmi pólushoz való kapcsolódás csökkenő jelentőséget eredményez.
Ahhoz, hogy egy többpólusú világban független hatalmi pólussá váljunk, a technológiák, az energia, az iparágak, a közlekedési folyosók, a bankok, a valuták, a fizetési rendszerek stb. terén a külföldi partnerségek diverzifikálására van szükség.
Az a hibás feltételezés, hogy a politikai Nyugat érdekei azonosak, azt eredményezi, hogy Európa alárendeli érdekeit az USA-nak. Ezzel kontinensünk elszakad az olcsó és megbízható orosz energiától és a versenyképes kínai technológiáktól. Az európai iparágak ezt követően a versenyképesség csökkenésétől szenvednek, az Egyesült Államok pedig olyan iparpolitikával súlyosbítja ezt a problémát, amely meggyőzi ezeket az európai iparágakat, hogy az Atlanti-óceánon túlra költözzenek. Az, hogy az európaiak nem követik az alapvető nemzeti érdekeiket, társadalmi-gazdasági és politikai instabilitást okoz, ugyanakkor az USA-tól való fokozott függőség biztosítja, hogy az európai politikai elit nem hajt végre jelentős korrekciót.
Az európaiak támogatják az amerikai vezetés status quóját a világban. Csakhogy ez már megszűnt, és egy többpólusú világban az Egyesült Államok jelentősége csökken, a stratégiai fókusza pedig eltolódik kontinensünktől.
Európában az a közös vonás, hogy ahelyett, hogy alkalmazkodna az új realitásokhoz, aszerint cselekszik, ahogyan szerinte a világban lennie kellene.
Az Egyesült Államok az új hatalmi központok megjelenésére az Ázsia felé való fordulással reagál, ezáltal az egyre szűkösebb erőforrásai és politikai prioritásai fokozatosan eltolódnak Európától. Trump gyakran érvel azzal, hogy a szövetségeseknek fizetniük kell az USA-nak a védelem és a vezető szerep kiváltságáért. Az amerikai birodalom nagyobb befektetési megtérülésének a követelése kétpárti kérdéssé válik, mivel az Egyesült Államok is a versenyképesség megőrzéséért küzd.
Az USA és Európa közötti kapcsolat ezért gyorsan változik, mivel az előbbi több geoökonómiai lojalitást fog követelni, de kevesebb előnyt tud nyújtani protektorátusának. Ez a tendencia csak erősödik, ahogy kontinensünk jelentősége tovább csökken.
Az európaiak kudarca a geoökonómiai politikák reformjában a biztonsági struktúra reformjának bukásából is következik. Kontinensünk számára nehéz új utat kijelölni független hatalmi pólusként, mivel az amerikai vezetés Európában 80 éve a stabilitás forrása a kontinensen belüli belharcok mérséklésével és a külső fenyegetésekkel szembeni védelmével.
A békeidőben kötött katonai szövetségek azonban nagyon destabilizáló hatásúak, mivel fennmaradásuk a konfliktusok fenntartásán alapul, hogy megőrizzék a szövetségesek engedelmességét és gyengítsék az ellenfeleket. A NATO a hidegháború alatt a Szovjetunió fenyegetése miatt szükségszerű volt, a hidegháborút követően pedig fontos szerepet játszott a kollektív hegemónia előmozdításában Európában és azon túl. Az európaiak egy egyenrangú USA–EU partnerségre is törekedhettek, a kollektív hegemónia két pilléréreként.
Egy többpólusú világban azonban a NATO egy olyan eszközzé válik, amely kontinensünket az amerikai érdekeknek rendeli alá. Amikor a hidegháborút követően újra béke lett, az európaiak már nem függtek az Egyesült Államoktól a biztonság megteremtésében, és arra törekedtek, hogy „stratégiai autonómiájuk” növelésével független hatalmi pólusként lépjenek fel, hogy érvényesítsék „európai szuverenitásukat”. A kontinens felosztása és e választóvonalak militarizálása a NATO bővítésével előreláthatóan háborúhoz és Európa jelentőségének csökkenéséhez vezetett. Glenn Diesen szerint ezt 2008-ban megértették, amikor megpróbáltak ellenállni a NATO ukrajnai bővítésének, de ma az európai politikai elit már az amerikaiak mantráját ismételgeti.
Előreláthatóan az USA-tól való fokozott biztonsági függőséget arra lehet felhasználni, hogy geoökonómiai lojalitást követeljenek, és az európaiaknak le kell mondaniuk a szuverenitásukra irányuló korábbi törekvéseikről.
Az Egyesült Államok jelenleg Európában és a Közel-Keleten olyan költséges háborúkban van elakadva, ami megakadályozza, hogy kelet felé fordulhasson. Ez azonban nem sokáig marad így. Míg az európaiak hajlandók a saját nemzeti érdekeiket alárendelni a politikai Nyugat megőrzésének, addig az USA hamarosan szedi a sátorfáját.
Kapcsolódó:
