Lesújtó kép bontakozik ki, ha a NATO európai részének felszereltségére, logisztikai struktúrájára és fegyverzetére pillantunk. Nehezen értelmezhető, amikor Brüsszel és a háborúpárti politikusok egy Oroszország elleni háborúról beszélnek – ennek az anyagi és eszközi feltételei ugyanis jelenleg nyomaiban sem láthatók.

Három fő kérdés izgatta a delegációkat a lehangoló washingtoni NATO-csúcson: képes lesz-e Biden elnök úgy felszólalni, hogy senki nem akar az asztal alá süllyedni a szekunder szégyentől, tudnak-e találkozni Donald Trump különítményével a hátsó szobákban, hogy építsék kapcsolataikat a következő elnökkel – és az, miként tudnák az Egyesült Államok korlátozott segítsége esetén végre önállóan is biztosítani a NATO keleti szárnyának védelmét.

Az, hogy az európai védelmi képességek finomam szólva is hagynak maguk után kívánnivalót, nem kérdés. Az ukrajnai háború valamennyi államot rádöbbentette a kontinensen, hogy a NATO elrettentő képessége Európában gyakorlatilag az Egyesült Államok jelenlétével egyenlő – beleértve ebbe a szárazföldi csapatokat, a légvédelmet, a nukleáris ernyőt és a tengeri biztosítást. Az Európai Unió jelen pillanatban olyan gyalázatos állapotban van védelmi téren, ami nemcsak nevetségessé, de értelmezhetetlen felelőtlenséggé is teszi az apró balti államok vagy éppen Lengyelország már-már háborús uszításba hajló retorikáját.

A NATO-vezetők egy dologban egyetértenek: sürgősen neki kell állni az európai képességek drasztikus növelésének, ám ilyen központi terv nem létezhet, miután a hadseregek fejlesztése a nemzetállamok hatásköre és kizárólagos joga. A terv tehát arra korlátozódik, hogy meghatározzanak bizonyos védelmi minimumkövetelményeket, amelyeket minden tagállam kötelezőnek ismer el magára nézve. Hogy milyen eredménnyel, az majd eldől – ha a GDP 2 százalékos védelmi kiadására gondolunk, amelyet szintén minden tagállam elfogadott 2014-ben, ám a mai napig nem sikerült maradéktalanul kivitelezni (átlagban az EU-s tagállamok 1,75 százaléknál járnak), nincs ok a túlzott optimizmusra. Ha azonban azt tekintjük, hogy az Oroszország elleni, rettegtetésre épülő háborús narratíva immár legyalulja a Brüsszel irányította európai közbeszédet, akkor valóban muszáj lesz villantani valamit: ha a recept kész, az ételt is meg kell főzni hozzá. Aztán csak reménykedni lehet, hogy amit főztek, nem kell megenni.

Alapjaira lebontva a semmit

A Reuters egy tucatnyi európai katonai és civil védelmi tervezővel beszélt arról, mik azok a minimális követelmények (és mennyibe kerülnek), amelyek teljesítésével az európai védelem helyzete némileg megnyugtatóbbá válik a jelenleginél. Ezek a követelmények elméletileg kötelező érvényűvé válnának a tagállamok számára, ám éppen az imént említett 2 százalékos problémából kiindulva, túlzott optimizmusra egyelőre nincs ok.

A szakértők a legfontosabb és legégetőbb problémákként a légvédelem gyengeségét (a nagy hatótávolságú rakéták aggasztóan alacsony számát), a hadseregek létszámát, a lőszer (különösen a NATO-szabvány tüzérségi lövedékek) hiányát, a logisztikai képességek katasztrofális állapotát, valamint a harctéri digitális kommunikáció nevetséges helyzetét azonosították.

A problémák precíz belövése után azok megoldásán kellene munkálkodni, ám az egész folyamatot igencsak le fogja lassítani a közös konszenzus hiánya (már a háború egységes megítélésében is törésvonalak látszódnak a tagállamok között), valamint az egyes országok költségvetési lehetőségének eltérése. (Elítélve Észtország háborút váró retorikáját, de nem elítélve fegyverkezési erőfeszítéseit: nem sok vizet zavar az összképet tekintve, hogy Tallinnban éppen megszavazzák-e a 3 százalékos GDP-kiadást a védelemre. Az már sokkal inkább, hogy Németország tudja-e tartani még két év múlva a 2 százalékot, vagy az adósságfékre fogva kinyírja saját haderőfejlesztését, mielőtt az komolyabban elkezdődhetett volna.)

Ha létezik ösztönző erő a fejlesztések megkezdéséhez, akkor azt Donald Trumpnak hívják, aki az emlékezetes 2018-as brüsszeli csúcson úgy csapott szét a 2 százalékok elmaradása miatt az európai szövetségesek között, hogy kő kövön nem maradt. Trump már most, valószínűsíthető elnöksége előtt hónapokkal megüzente a NATO lapító tagjainak: az álláspontja nem változott, aki nem teljesíti a kötelességét, az ne várja, hogy „majd úgyis jönnek az amerikaiak”, mert azok csak abban az esetben mennek, ha az EU nem nézi tovább fejőstehénnek Washingtont.

A NATO júniusban közzétett adatai szerint az Egyesült Államok 967,7 milliárd dollárt költ védelemre 2024-ben, nagyjából tízszer annyit, mint a második legnagyobb költő ország, Németország a maga 97,7 milliárdjával. (A NATO teljes katonai kiadásait 2024-ben 1474,4 milliárd dollárra becsülik.) És igen, ebből a szempontból természetesen nagyon erősen jelzésértékű, hogy Trump éppen azt a J. D. Vance szenátort nevezte meg alelnökjelöltjének, aki a legtöbb kritikát fogalmazta meg az európai szövetségesek hanyagsága és nemtörődömsége kapcsán.

Jól mondta Radek Sikorski lengyel külügyminiszter: az EU-nak fel kell készülnie a változásokra az amerikai kapcsolatokban, miután nincs más választása. A védelmi erősítés pedig teljesen független attól, ki lesz az Egyesült Államok elnöke januárban. John Healey brit védelmi miniszter is kimondta végre a NATO-csúcs előtt: csak a vak nem látja, hogy az Egyesült Államok figyelmét a Kína-probléma fogja lekötni, az ukrajnai háború védelmi következményeire így Európának önállóan kell felkészülnie.

Erre segít rá a folyamatos riogatás és háborús narratíva. Boris Pistorius német védelmi miniszter szerint Oroszország „öt éven belül megtámadhatja” a NATO-t, ám egyes tagállamok szerint (még egyszer: a legapróbb, saját légierővel sem rendelkező Észtország a leghangosabb) ez sokkal hamarabb következhet be, így a 2 százalékos GDP-kiadás már nem is elegendő, a jövő évi NATO-csúcs asztalán már ott kell hevernie a 2,5, de inkább 3 százalékos tervezetnek is. Jelenleg a NATO 23 tagállama teljesíti a 2 százalékot (Magyarország mintaszerűen elvégezte a feladatot), a többi fogcsikorgatva (vagy éppen a vállát rángatva, mint Kanada, amely 2030-ra még mindig csak 1,7 százaléknál jár majd) próbál a közelébe jutni. És ott van a legnagyobb probléma: a költségvetési megszorítást és átrendezést meg kell valahogyan magyarázni a sok helyen egyébként is megélhetési válsággal küszködő szavazóknak, és valahogy elhitetni velük, hogy szükség van a pénzüket Moszkvát elérni képes rakéták vásárlására fordítani, mert az oroszok már a spájzban vannak.

Fejvakarás és a semmibe nézés

A NATO nem közöl konkrét összegeket vagy hiányszámokat a fejlesztendő területek kapcsán, az elemzőktől azonban megtudhatjuk, mire kellene fordítani a pénzt és a humán erőforrást. E szerint egy esetleges orosz támadás esetén még 30-35 dandárra lenne szükség, ami plusz 105–350 ezer katonát jelent (dandára válogatja a 3000–7000 fő közötti létszámot). Németországnak például – amely amúgy is katasztrofális helyzetben van a toborzás területén – 20-30 ezer katonát kellene felszerelnie, de nagyon össze kellene kapnia magát a fegyverzetet tekintve is. A légvédelem kulcsfontosságának példáját Ukrajna szolgáltatja, Berlinnek tehát a jelenlegi kapacitását kellene megnégyszereznie ahhoz, hogy megnyugtató választ adjon az (egyelőre fiktív) orosz rakétákra. A hidegháború alatt 36 Patriot rendszer állt szolgálatban, nem beszélve a rövidebb hatótávolságú rakétákról – mára ez a szám kilencre csökkent, igaz, ez annak is köszönhető, hogy Scholz kancellár hármat elegánsan átadott Kijevnek. A kapkodás persze már elindult: a német védelmi tárca gyorsan rendelt négy újabb rendszert 1,35 milliárd euróért, ám az még mindig édeskevés lesz egy (több tagállam által vizionált) világháború esetén.

A probléma természetesen a költségeknél jelentkezik: bár Pistorius védelmi miniszter a lehető legtöbbet próbálta kisajtolni a büdzséből, a legendás adósságfékre hivatkozva a kormány végül minden extra kiadást kurtított. Németország tehát ott kezdett spórolni, ahol tudott: ez esetben Ukrajnán, amelynek a felére csökkentette a katonai segélyét, bízva abban, hogy a befagyasztott orosz állami vagyon kamataiból a G7 megoldja a kieső finanszírozást.

Logisztika a pincében

Óriási fellegek tornyosulnak a NATO-logisztika egén is. A szervezet tisztviselői évek óta sürgetik a botrányosan gyenge infrastrukturális feltételek gatyába rázását, kezdve az olyan alapvető dolgokkal, mint az utánpótlási útvonalak pontos megtervezése, az élelem és az üzemanyag szállítása az esetlegesen kelet felé nyomuló csapatok számára, a sebesültek ellátásának és kórházba juttatásának mikéntje vagy például az az elemi hiányosság, hogy az európai hidak egy része egyszerűen nem bírná el a 70 tonnás harckocsik folyamatos áramlását. Az, hogy már tervezési szinten is ilyen problémák ütötték fel a fejüket, sok mindenre enged következtetni, csak arra nem, hogy a NATO készen állna egy egész kontinenst beborító háborúra.

Az elemzők a vasúti szállítás katasztrofális állapotára is rámutattak: az európai vasútvonalaknak nincs elegendő kapacitásuk, a helyzetet pedig súlyosbítja, hogy a volt szovjet tagköztársaságokban (elsősorban Ukrajnában) más a vasúti sínek nyomtávolsága, így a fegyverzet és a személyi állomány utaztatását csak úgy lehetne megoldani, hogy mindent és mindenkit leszednek a határon a vonatokról, majd átrakják őket egy másik, ukrán sínekkel kompatibilis szerelvényre.

Mindezek eredményeképpen egy eszkaláció esetén a csapatmozgásokat egyáltalán nem lehetne gyorsan és hatékonyan megoldani. Míg a hidegháborúban a kettéosztott Németország belső határánál nézett farkasszemet egymással a több tízezernyi NATO- és szovjet vagy keletnémet katona, a front most keletebbre tolódna – mire azonban a csapatokat oda telepítenék, nagyjából 60 nap telne el, beleszámítva azt az időt is, amíg a politikai döntés megszületik egy háború megindításához.

„Európának készen kell állnia arra, hogy gyorsan és eredményesen szállítson harcképes csapatokat a lehetséges frontvonalig, gyorsan reagálva elrettentő demonstrációként az orosz csapatmozgásokra. De ugyanígy arra is, hogy a helyszínre érve azonnal harcba bocsátkozzon, ha arra kerül a sor” – mondta az egyik logisztikai tervező. Látva a hiányosságok listáját, a NATO európai szárnya nagyon távol áll az elmélet gyakorlatba ültetésétől.

Ezen pedig jelen pillanatban az sem segít, hogy itt vannak az amerikaiak. Ameddig még itt vannak.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime / Rawpixel