Az ősi civilizációknak azért volt pár megoldása arra, hogy miképp lehet menedéket nyújtani az embereknek a forró és száraz éghajlaton. Az idei nyár bizonyította, hogy nyakunkon a felmelegedés, és jobbra nem igazán számíthatunk. A meleg nyarak gyakoribbak lesznek, és az intenzív viharok több áramkimaradást okozhatnak. Talán még a mai tervezők is tanulhatnak a múltból. 

Sumérok: hűvös lakások egy kupacban 

A sumérok, a világ legősibb kultúrnemzete körülbelül 6000 évvel ezelőtt élt a Tigris és az Eufrátesz környékén, forró és száraz éghajlaton. Már nekik is megvoltak a hőkezelési technikáik. A mezopotámiai városok maradványait tanulmányozó régészek leírják, hogy a sumér épületeknél vastag falakat és kis ablakokat használtak, amelyek minimálisra csökkentették a hőhatást és hűvösen tartották a belső hőmérsékletet. Olyan anyagokból építkeztek, mint például a vályog vagy a sár, amelyek nappal képesek voltak elnyelni a hőt, éjszaka pedig leadták. Közvetlenül egymás mellé építettek épületeket, ami csökkentette az intenzív napsugárzásnak kitett falak számát. Ezek közé kis udvarokat telepítettek, ami a világítást és a szellőzést biztosította. Az utcákat keskenyekre szabták, így ezek is egész nap árnyékot nyújtottak, és lehetővé tették a kényelmes mozgást a városban. 

Ókori egyiptomiak: a hűsítő szél kihasználása 

Az ókori egyiptomiak is olyan használtak anyagokat, amelyek segíthettek távol tartani a hőt. A palotáik kőből, a lakóépületeik vályogtéglából épültek. A nomádoktól is tanultak: tetőteraszokat használtak hálóhelyként, ahol az éjszaka hűvösében megpihenhettek. A technikai bravúrjuk viszont a mulqaf-ok voltak. A falak fölé tornyocskákat építettek, amelyek felfogták az uralkodó szelet, és bevezették a falakba, segítve az az épület hűtését. A beáramló szél légáramlást hozott létre, a hő kivezetését pedig megoldották más nyílásokon keresztül. Ezt az elvet nagyobb terek hűtésére is használták. Jelenleg a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában láthatunk ilyet, így azokban még nagyon meleg időszakokban is elviselhető a hőség, még légkondicionáló nélkül is.  

Ősi pueblo indiánok: a naphoz való igazodás 

A mai Egyesült Államok délnyugati részén élő népcsoport szintén kis ablakokat és olyan anyagokat használt, mint a vályogtégla és a szikla, illetve közös falakkal ellátott épületeket terveztek, hogy minimálisra csökkentsék a hő bejutását. Emellett egyedi megoldásokat is kidolgoztak, megértették a szoláris orientáció fontosságát is. Például kiválasztották a déli fekvésű sziklák kinyúlását, amelyek alatt egész közösségeket építettek ki. Ez a tájolás biztosította, hogy az épületeik árnyékosak és hűvösebbek maradtak nyáron, amikor a nap magasról sütött, míg télen, amikor alacsonyabban jár, napfényt és hőt sugárzott az épületekre, ezzel biztosítva némi meleget. 

A szoláris orientációt a magyar népi építészet is használta. Láthatjuk ezt a régebbi településeken, ahol még nem határozták, tervezték meg annyira az utcaképet. Igyekeztek nagyobb ereszt használni, és az épületet úgy beállítani, hogy a tornácot a reggeli kelő nap világítsa be. Így az egy kellemes klímájú teret biztosított, és a tornác vastag hüssén ma is jobb meginni egy hideg nagyfröccsöt, mint egy üvegfal mögött.  

Muszlim kalifátusok: minden csepp esőt felfogtak 

A vízgazdálkodás legnagyobb ösztönzője a száraz éghajlat. A lehullott csapadékot a lehető leggyorsabban el kellett vezetni a városból, de erre szüksége is volt az ott élőknek és a kertjeknek. Így vagy felfogták, vagy távoli forrásokból kellett odaszállítani. Nem lezárt betonfelületeket használtak, hanem például macskaköves járdákat, hogy a víz befolyhasson a kövek között a földbe.  A spanyolországi Córdoba mecsetében pedig már egyenesen úgy rendezték el a terepet, hogy az esővizet az öntözéshez szükséges helyre vezették.  

A nyolcadik század folyamán a muszlim kalifátusok Észak-Afrika és Spanyolország déli száraz vidékein az épületeikben esővízgyűjtési technikákat alkalmaztak a víz megtartására. A csapadékot a tetőn összegyűjtötték és a ciszternákba vezették. A tető lejtése és az udvar padlózata úgy irányította a vizet, hogy abból öntözhető legyen az udvaruk növényzete. Manapság az argentínai Mendoza városa szintén ezt a megoldást alkalmazza a városi utcákat szegélyező növények és fák öntözésére. 

Maják és teotihuacanok: esővíz tárolása későbbre 

Az emberek a városokban gyűjtötték a csapadékvizet, és tárolták, hogy felhasználhassák a száraz évszakban. Xochicalco ősi Teotihuacan városa és sok maja település a mai Mexikó és Közép-Amerika területén vízvezetékeket használt arra, hogy a csapadékvizet nagy ciszternákba irányítsa a jövőbeni felhasználás céljából. Emellett a víz tisztítására gyakran használták a növényeket is. 

Nem egyszerű feladat a víz tárolása. A tetőről érkező csapadékvíz ugyanis madár- és állatürülékből származó baktériumokat is tartalmazhat, amelyek szennyezhetik a begyűjtött esővizet. Idővel pedig a ciszternában növekszik a mikrobiális aktivitás, ami fertőtlenítést igényel, és abban az időben még nem nagyon használtak klórt. A tudósok ma azt kutatják, hogyan lehet jó minőségű esővizet tárolni például Indiában és más országokban. Az esővízgyűjtés és a zöld-infrastruktúra ma már egy hatékony stratégia a városi ellenálló képesség növelésére. 

Ráadásként: a rómaiak módszere a városi hőszigethatás ellen 

Az ókori Róma építészei az utcákat szűkítették a késő délutáni hőmérséklet csökkentése érdekében. Azt találták, hogy a szűk utcák hűtik a levegőt azáltal, hogy korlátozzák a közvetlen napfénynek kitett területet. Persze előttük jártak a görögök, akik ugyanebből a célból fehérre meszelték az épületeket, a világos színű falak és tetők pedig hatékonyabba verték vissza a beérkező napfényt. De hatékony megoldás lehet a várostömbök között kinevelt sűrű növényzet is, ugyanis az épületek és a növényzet hideg és meleg zónái között konvektív légmozgás alakul ki. Aki ezt meg szeretné tapasztalni, nem kell messzire mennie, Szabadka platánjai- és egyéb fái jó példák erre. 

A városok négy fő módon emelik hőmérsékletüket  

Az ingatlanfejlesztők fákat vágnak ki, hogy helyet adjanak épületeknek és autóknak. Amikor a fák lombkoronája eltűnik, az csökkenti az árnyékolást és a hűsítő vízgőz kipárolgását. Az aszfalt, a beton és a sötét tetőfedő anyagok pedig elnyelik a nap hőjét, és felmelegítik a körülöttük lévő környezetet. Az elnyelt napenergiához hozzájárulnak az ipari folyamatok, a járművek kipufogócsövei és az épületek klímaberendezései által kibocsátott nagy mennyiségű hulladékhő. 

A város magas épületekkel beépített zónáiban az utcákból és parkolókból felszabaduló sugárzó energia bezáródik a betonkanyonokba, tovább emelve a hőmérsékletet. 

A tudósok szerint a városi hőszigeteffektus e négy mozgatórugója együttesen 5,6, de akár 11 Celsius-fokkal is emelheti a hőmérsékletet egy forró nyári délutánon. Tudjuk, hogy a városi levegő szabaddá tesz, csak gyakran elviselhetetlen. 

Egyszerű lépések a városok lehűtéséhez 

Először is elengedhetetlen, hogy jelentősen csökkentsék üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, hogy ne táplálják tovább az éghajlatváltozást.  

Világviszonylatban a városi területek az iparukkal, a járműveikkel és az épületeikkel együtt az energiafelhasználásból származó üvegházhatású gázok kibocsátásának több mint 70 százalékáért felelősek, és ez jó eséllyel nem is változik, mivel a települések népessége gyorsan növekszik.  

A fák ültetése például utcák mentén, parkolókban és lakóudvarokon akár 2–5 fokkal is csökkentheti a hőmérsékletet. 

A hideg tetőfedő anyagok és a világos színű felületek szintén segíthetnek. Ennek bizonyítására elég, ha kipróbáljuk, mit jelent kiállni a tűző napra fekete vagy fehér trikóban. 

Nem utolsósorban érdemes a városra eső csapadékot is felfogni, és nem kiereszteni a csatornába. Erre már alkalmaznak esőkerteket, illetve betonfelületek helyett igyekeznek egyes területeket beszivárgásmentesen lefedni. A rendszerben megmaradt víz pedig frissítőleg hathat a közérzetünkre.  

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime