Mario Draghi megpróbálta a lehetetlent, és összeállított egy mentőcsomag-tervezetet, amely megállíthatja Európa gazdasági leszakadását a világ többi részétől. A neheze még csak ezután jön, a tagállamok garantáltan egymásnak fognak ugrani a tartalma miatt.

Az Európai Unió versenyképességének amortizációja nem új jelenség, de tény, hogy az utóbbi néhány év történései rendkívül felgyorsították a folyamatot. A brexit, a pandémia, majd az ukrajnai háború és a nyomában berobbant energiaválság (amely a német ipart rántotta magával a sír szélére) mind súlyosbította a helyzetet, mellettük pedig felbukkant a globalizáció zsugorodása, az energiaátállási probléma – és a legfontosabb geopolitikai kihívás, az egypólusú világrend átalakulása. A blokk ipara kezd egyre jobban leszakadni az Egyesült Államok és Kína által diktált versenyben. Annyira, hogy az már az egész gazdaságát veszélyezteti.

Mario Draghit, az európai pénzügy és gazdaság koronázatlan királyát az Európai Bizottság elnöke egy évvel ezelőtt kérte fel, hogy készítsen jelentést a blokk versenyképességéről, illetve annak felélesztéséről. A volt olasz miniszterelnök, az Európai Központi Bank exelnöke szeptember 9-én mutatta be 328 oldalas tanulmányát, máris óriási felhördülést okozva ötleteivel és drasztikus, azonnali beavatkozást igénylő javaslataival.

Az EKB egykori vezére egyszer már megmentette az EU-s gazdaságot: 2012 augusztusában, amikor az eurózóna adósságválságban fetrengett, és egyre többen vélekedtek úgy, hogy a közös valutánál le lehet húzni a rolót, Draghi egy sajtótájékoztatón elmondta a legendássá vált „whatever it takes” mondatait: „Az Európai Központi Bank minden olyan intézkedést kész megtenni, ami a törvényi felhatalmazásának keretein belül van. Higgyenek nekem, ez elegendő lesz”. Draghi arra utalt, hogy az EKB a válságban hajlandó rugalmasabban kezelni a kötvénypiaci kihívásokat, és gyakorlatilag a falig elmegy az euró stabilizálása érdekében még akkor is, ha szigorúan véve az ehhez szükséges eszközöket nem is használhatná. Éppen így történt, a szakpolitikus jutalmul megkapta a Super Mario becenevet, pár évvel később pedig Olaszország miniszterelnöki székét.

Az „azonnali beavatkozás” szó szerint értendő. Draghi szerint fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy csak a halogatás képes megőrizni a konszenzust a tagállamok között. „Eljutottunk arra a pontra, ahol cselekvés nélkül vagy a jólétünket, a környezetünket, vagy a szabadságunkat veszélyeztetjük” – mondta.

Ennek megfelelően nem sokat teketóriázott: a jelentését bemutatva arra hívta fel a figyelmet, hogy Európának évi 800 milliárd eurót kellene pluszban befektetni ahhoz, hogy pariban tudjon maradni az Egyesült Államokkal és Kínával.

Más szóval: az egész blokk GDP-jének 5 százalékával kellene többet fordítania a beruházásokra. A kérdés, ami a kijelentést követi, teljesen egyértelmű: miből? Draghi újat nem tudott mondani: alapvetően hitelfelvételből kellene finanszírozni a közös ipari, energia- és védelmi kiadásokat – és ezen a ponton a jelentése el is rugaszkodik a valóságtól. A tagállamok számtalanszor lefutották már ezt a kört. A technikai recesszióban és költségvetési anarchiában fuldokló Németország hallani sem akar újabb kölcsönökről, Hollandia nemhogy többet nem hajlandó áldozni az EU-ra, de egyenesen vissza akarja faragni a már meglévő kiadásait is, nem beszélve a politikai válságba sodródott Franciaországról, ahol kiszámítható kormányzás szempontjából csak sűrű fekete füst a jövő. Draghi másik ötlete néhány új adó kivetése lenne az uniós országokra, bár azt ő is elismerte, hogy ez még a hitelfelvételnél is bonyolultabb folyamatnak ígérkezik – Ursula von der Leyen egyes információk szerint ugyanakkor egyáltalán nem zárkózna el ettől a megoldástól sem.

A lét a tét

„A hidegháború óta most először kell őszintén aggódnunk az önfenntartásunk miatt” – mondta Draghi, gyakorlatilag az EU beruházási finanszírozásának újraírását követelve. Javaslata szerint lazítani kell az egyes ágazatokban a versenypiaci szabályokon (a protekcionista eszközök erősödését üdvözli), új kereskedelempolitikát kell kialakítani a gazdasági szuverenitás növelése érdekében és sokkal több közös beszerzést kell elindítani. Utóbbi kapcsán elsősorban a védelmi ágazatra gondolt, ami szintén túl nagy csont lesz a tagállamok körében, amelyek még abban sem tudnak megegyezni, hogy a „bárhonnan, de gyorsan” elvét kövessék, vagy ragaszkodjanak a „Buy European” eszméjéhez, nemhogy közös beszerzésekben gondolkodjanak.

Külön kiemelte a magántőke soha nem látott mértékű bevonzásának szükségességét, amely lehetővé tenné a befektetési és termelékenységi mutató kimozdítását a jelenlegi helyéről. Ehhez ugyanakkor állami finanszírozást társítana, különösen az olyan, áttöréssel kecsegtető területeken, mint az innováció.

A jelentés kegyetlenül rámutat az EU egyik legnagyobb baklövésére is: miközben szabályokat hozott az energiaátállás kapcsán, nincs olyan kiforrott energiastratégiája, amely a jelen és a jövő problémáit kezelni tudja, ezért lemarad az olcsó zöldtechnológiák megalkotásáért folyó versenyben is. Ami a jelenlegi katasztrofális helyzetet illeti az ipari energiaköltségekkel kapcsolatban:

egy vállalat az EU-ban 158 százalékkal kénytelen többet fizetni az elektromos energiáért és 345 százalékkal többet a földgázért, mint az Egyesült Államokban.

Mind ennek kezelésére, mind az energiaátállásra átfogó stratégia azonnali kialakítását tartja szükségesnek, ahogyan az árképzés területén is változtatásokat követel, hogy a zöldenergia ára ne a fosszilisokéhoz legyen kötve.

Ami most jön

Draghi jelentése vészharang az Európai Unió feje felett. Az azonban biztos, hogy a politikai döntést igénylő változtatások körül óriási csetepaté fog kitörni. A dokumentum természetesen egyelőre csak ajánlásokat tartalmaz, az, hogy ezek közül melyek kerülnek majd az Európai Bizottság asztalára megfontolásra és kidolgozásra, már Ursula von der Leyen döntésén múlik. Draghi egyébként némi cinizmussal cáfolta, miszerint jelentését a „csináld vagy meghalsz” kifejezéssel lehetne tömören összefoglalni, szerinte a „csináld vagy lassú haldoklásod lesz” sokkal kifejezőbb.

A volt EKB-vezér terve következetes és egységes politikát követelne meg. Ám az EU mára már romokban heverő gazdasági eszméje és a nemzeti gazdaságot mindennél jobban szem előtt tartó államok között őrlődő Európai Unió szinte bizonyosan nem fog konszenzusra jutni egy olyan terv kapcsán, amely úgy kezdődik, hogy „végy 800 milliárd eurót…”

***

Fotó: Dreamstime