Észtország leköszönt miniszterelnökéről, új EU-s külügyi főképviselőről egyelőre csak annyit tudni, hogy gyűlöli az oroszokat – és hogy mindent kizárólag ebből az aspektusból közelít meg. Talán ezért maszatol, amikor az ukrajnai háborún kívül másról is szeretnék hallani a véleményét.

„Az erény bizonyos körülmények között csupán az ostobaság tiszteletre méltó formája.”
Friedrich Nietzsche

Kaja Kallas, Észtország volt miniszterelnöke már akkor habozás nélkül lemondott volna kormányfői megbízatásáról, amikor először felmerült a neve mint lehetséges NATO-főtitkár. Európa talán legoroszgyűlölőbb és kétségtelenül egyik leghipokritább politikusának az ukrajnai háborúról alkotott szélsőségesen radikális nézetei azonban még Washingtonnak is megfeküdték a gyomrát, így a Fehér Ház viszonylag gyorsan kihúzta a listáról. Vigaszágon azonban bejutott az Európai Bizottságba, mégpedig egy igen fontosnak tartott, a valóságban erősen megkötött kezű pozícióba: ő lett Josep Borrell utódja az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselői székében.

A hazájában meglehetősen népszerűtlen miniszterelnök tehát a nyáron lemondott, hogy Ursula von der Leyen mellett legyen EU-s külügyi főtárgyaló. A kérdés nemcsak az, mennyire tud konszenzust kialakítani a tagállamok között külpolitikai ügyekben (minden megnyilatkozásához elméletileg mind a huszonhét tagállam áldása szükséges), hanem az is,

van-e valamiféle elképzelése az ukrajnai háborún kívül eső eseményekről, tudja-e értelmezni egyáltalán a világban folyó geopolitikai változásokat és azok hatásait az Európai Unióra.

Mert új szerepkörében ennek eddig nem sok jelét adja. Kallas kizárólag Oroszországgal foglalkozik, minden más területet érintő kérdésben gépiesen felmondja az Európai Bizottság által összeállított panelmondatokat, figyelmen kívül hagyva a mélyebb kontextust és a kombinációs alapképességeket egyaránt.

Nem Ukrajna a legnagyobb probléma

Kallas mindent, ami a világban zajlik, Oroszország viszonylatában próbál értelmezni. Felfogása szerint „Kína rossz”, mert továbbra is kereskedelmi kapcsolatban áll Moszkvával, a globális dél pedig kifejezetten árt Európának, amiért nem hajlandó elítélni az orosz agressziót, és változatlanul a gazdasági kapcsolatok erősítésére törekszik a BRICS-tagállamokkal, beleértve Oroszországot és Kínát. Ez a meglehetősen leegyszerűsített világpolitikai nézet azonban kevés lesz az új pozíció betöltéséhez. A globális déllel való kapcsolat erősítése Európa egyik legfőbb problémája jelenleg: amennyiben Ursula von der Leyen valóban végig akarja ütni a Kínától való függetlenedés tervét, éppen a globális dél országainak a karjaiba kell belefutnia. Ha Kallas a német külügyminiszterhez, Annalena Baerbockhoz hasonlóan a kioktató izompolitikát fogja erőltetni, akkor Von der Leyen pontosan azt teszi majd, amit Olaf Scholz szokott a diplomáciát sajátosan értelmező külügyminisztere után: takarít.

Kivéve persze, ha Kallas éppen az ő utasítására rongyol be a márványpadlóra sáros gumicsizmában.

A globális dél problémájánál is nagyobb (bár azzal szorosan összefüggő) falat lesz az izraeli háború definiálása, folyamatos újraértelmezése és egy a változó körülményekre és esetleges eszkalációra reflektáló egységes álláspont kialakítása az EU részéről. Ez volt az, amibe Borrellnek is beletörött a bicskája. Kaja Kallas kinevezésével kapcsolatban a Euronewsnak nyilatkozó politikusok és brüsszeli bennfentesek szerint éppen az a legnagyobb aggály, hogy egyelőre senki nem tudja, milyen gondolatokat és fellépést akar képviselni az izraeli konfliktussal kapcsolatban. Tevékenysége pillanatnyilag kimerül a konkrétumokat nélkülöző, brüsszeli, mindenhol alkalmazható álláspont mantrázásában: támogatja Izrael önvédelemhez való jogát, miközben a humanitárius jog betartására szólítja fel a zsidó államot.

Az önálló gondolatok hiánya éppen azokat a hangokat erősíti fel, amelyek szerint Kallasnak nincs sok fogalma arról, hogy az ukrajnai eseményeken túl egészen pontosan mi és milyen céllal történik a világban.

Nemzetközi hírnevét oroszgyűlöletével szerezte (erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető trükközéseiről és férje orosz üzleti kapcsolatairól jótékonyan hallgatott a mainstream liberális sajtó), egyéb kérdésekben pedig eddig nem nagyon tudott érdemben nyilatkozni.

Blöffállás egy blöffpolitikusnak?

Ha valami, akkor az izraeli konfliktus napnál fényesebben mutatott rá az Európai Unió geopolitikai súlytalanságára. A háború kitörése óta európai csúcspolitikusok szaladgálnak Izraelbe, úgy téve, mintha szavaiknak, figyelmeztetéseiknek vagy véleményüknek bármiféle hatása lenne a Netanjahu-kabinetre. Az Egyesült Államokon és a közel-keleti térség országain kívül sok mindenkinek nem osztanak arrafelé lapot: Josep Borrell is derekasan megizzadt, de rá is csak akkor figyeltek fel igazán először és utoljára, amikor a háború kitörése után ráförmedt Ursula von der Leyenre, amiért az mintegy a magánvéleményét hangoztatta Izrael kapcsán, ahelyett, hogy egységes álláspontot képviselt volna. Ami azt illeti, egységes álláspont az EU-ban nem is létezik a gázai helyzet kapcsán (sem), így az lett volna különös, ha azt képviseli. Borrellnek azonban abban teljesen igaza volt, hogy Ursula von der Leyen nem nyilatkozhat külügyi kérdésekben az Európai Unió nevében. Ezen a téren gyakorlatilag is az, aminek mindig lennie kellene: egy alkalmazott, aki azt teszi, amit az Európai Tanács mond neki. Elméletben legalábbis.

Kaja Kallastól még ennyit sem várhatunk: a legnagyobb eséllyel főnöke nézeteit fogja képviselni a tagállamoké helyett, vagyis alapos felkészítést kap majd a VDL-stábtól, hogy mikor mit kell mondania. Igaz, ebben az esetben sem fog eredményeket elérni: a külügyi kérdésekben csak az összes tagállam egyöntetű véleményét tolmácsolhatja, döntési jogköre nem lesz, vagyis

minden adott ahhoz, hogy az Ukrajnával kapcsolatos agresszív háborúpárti narratívája mellett az EU-n kívül senki ne hallja meg a hangját, folytatva ezzel a blokk geopolitikai izomsorvasztását.

Borrell megítélése kettős volt az izraeli háború kapcsán. Vannak, akik azt vallják, hogy sikerült legalább nagyjából egyensúlyba hoznia a tagállami álláspontokat, de olyanok is, akik szerint a folyamatos túlpezsgésével, saját szerepének félreértelmezésével még nagyobb lyukakat ütött az EU geopolitikai szerepének amúgy is süllyedő hajóján. Még drasztikusabb vélemények szerint a gázai konfliktusban Borrell a saját személyes imázsát építette, az EU hírnevén pedig csak rontott, annyira, hogy Kallas már nem is tudja majd az elődje által otthagyott mocsokból kivakarni Brüsszelt.

De nem is kell neki, nem azért van ott. Elemzői és diplomataképességek hiányában Kallas Von der Leyen hangja lesz, amikor megszólal. Erőssége a gyengesége, az EB újraválasztott elnöke szempontjából legalábbis bizonyosan. Borrell sok vizet nem zavart a Közel-Keleten, szavainak inkább szimbolikus súlya volt, gyakorlati eredmény nélkül. Kallas még harmatosabb szereplő lesz, azzal a különbséggel, hogy egészen biztosan nem fogja az őt magas polcra emelő Von der Leyent megszólni, ha az a saját akaratát próbálja ráerőltetni az EU-ra külügyi kérdésekben is. Sőt: tolmácsolja majd helyette, úgy nehezebb belekötni.

Sokan azzal érveltek, hogy Kallasnak kiváló a konszenzusteremtő képessége. Ebből eddig nem sokat mutatott fel, hacsak nem az Oroszországgal szembeni radikális ötleteit fogadó elnézően félmosolyos bólogatást nevezzük annak. És most még csak az izraeli konfliktusról beszéltünk. Azt végképp nem lehet tudni, milyen politikát lát majd eredményesnek egy Trump által vezetett új amerikai kormány esetében, azt pedig pláne nem, mihez kezd majd Von der Leyen legnagyobb problémájával, Peking geopolitikai felemelkedésével. Túl azon persze, hogy elmondja párszor: „Kína rossz, mert Oroszország barátja”.

***

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime