Már elmondható, hogy 2024 a szélsőséges hőmérsékletek éve volt – ehhez a klímaváltozás mellett az El Niño-jelenség is hozzájárult. Februárban a nyugat-afrikai partokon 50 °C-os hőségeket jelentettek – ami miatt „megállt az idő”. Mexikót márciustól kezdték ostromolni a hőhullámok, csakúgy, mint az Egyesült Államok déli részét, Közép-Amerikát, majd Indiát, Dél-Európát, Japánt és Szaúd-Arábiát. Utóbbiban 1300 ember lelte halálát a forróság miatt a mekkai zarándoklat ideje alatt, júniusban. Ausztrália a nyári hónapokban szenvedte el hőhullámok sorozatát, július elején pedig az Antarktiszon 28 °C-kal magasabb volt a hőmérséklet az ilyenkor szokásosnál. 

A klímaváltozás miatt a világ minden részén növekszik az extrém meleg időjárásnak kitett emberek száma. A hőséghez kapcsolódó halálozások száma 65 év felett körülbelül 85 százalékkal nőtt 2000–2004, illetve 2017–2021 között. A tanulmányok azt mutatják, hogy 2000 és 2019 között évente 489 ezer körüli volt a hőséghez kapcsolódó halálozások száma, ezek 45 százaléka Ázsiában, 36 százaléka Európában. A nagy intenzitású hőhullámok magas akut halálozással járhatnak; 2003-ban Európában 70 ezer ember halt meg a június–augusztusi forróság miatt,  

2010-ben pedig Oroszországban (!) egy 44 napos hőhullám során 56 ezer többlethalálozás történt. 

A forróság az állatvilágot is megviseli: gyakran előfordul, hogy a meleg miatt a madarak egyszerűen leesnek repülés közben, a hüllők inkább árnyékba vonulnak, az emlősök és más, vadon élő állatok pedig sokszor vízhiánytól szenvednek. A szárazság egy nap odavezethet, hogy már nem csak az állatoknak fog gondot okozni az élelemszerzés.  

Az emberek próbálják leküzdeni a vízhiányt, ezzel megelőzve, hogy komolyabb éhínség legyen a földön, és ennek az az egyik technológiája a cloud seeding, azaz a felhőmagvasítás. 

Rossz hírnevű technológiából a szélsőséges időjárás elleni küzdelem fő eszköze 

Az első felhőmagvasítási technikákkal való találkozáshoz az 1940-es évekbe kell visszamennünk. Ekkor még csak a felhők „összeolvasztására” és megnövesztésére törekedtek, később viszont arra, hogy a felhőkben lévő részecskéket egyesítsék, amelyek a földre lehullva magukkal húznak más részecskéket is, ezzel esőt vagy havat előidézve. Ehhez arra is szükség volt, hogy mesterséges módon juttassanak bizonyos anyagokat – leggyakrabban ezüst-jodidot – a felhőkbe. Egyes államokban az óceán- vagy tengervizet sótalanítják az eljáráshoz, de ez egy sokkal drágább művelet. 

Sótalanítás 

A sótalanítás, az oldott só eltávolítása a tengervízből és bizonyos esetekben a beltengerek brakkos (enyhén sós) vizéből, erősen ásványi anyagokkal telített talajvízből (pl. geotermikus sósvíz) és kommunális szennyvízből. Ez a folyamat alkalmassá teszi az egyébként használhatatlan vizeket emberi fogyasztásra, öntözésre, ipari alkalmazásra és számos más célra. Az ismert sótalanítási technológiák jelentős mennyiségű energiát igényelnek, általában fosszilis tüzelőanyagok formájában, ezért az eljárás drága és környezetterhelő. Éppen ezért általában csak ott alkalmazzák intenzívebben, ahol az édesvízforrások nem állnak rendelkezésre megfelelő mennyiségben.  

Jelenleg több mint 120 országban használnak sótalanítási eljárást, és a „sótalanított” vizek körülbelül felét a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állítják elő. 2019-ben a legnagyobb termelő Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Kuvait volt.  

Mielőtt a felhőbeültetési technológia a klímaváltozás elleni küzdelem geomérnöki eszközévé vált volna, nem örvendett igazán jó hírnévnek.  

Az Egyesült Államok először a vietnámi háború alatt használta a módszert arra, hogy áradást okozva lassítani tudja az ellenséges csapatokat.  

1976-ban végül az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), A katonai vagy más ellenséges felhasználás céljából történő környezetmódosítási technikák betiltásáról szóló egyezményben megtiltotta, hogy a felhőmagvasítást fegyveres konfliktusokban alkalmazzák. Ennek ellenére ezután is előfordultak olyan esetek, amikor olyan célokra használták, amelyek az említett egyezmény fényében igencsak megkérdőjelezhetők. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa után például a Szovjetunió azért generált esőt, hogy a radioaktív csapadék még Fehéroroszország felett essen le, és ne érje el az oroszországi területeket. 

Később, 2011-ben ott volt a „lopott felhők” esete, amikor Irán azzal vádolta Európát, hogy úgymond elcsente a felhőit.  

Ugyanez a vád 2018-ban is elhangzott az arab ország részéről, csak akkor Izraelt gyanúsították. Az utóbbi eset sokkal drámaibb volt, és egy komolyan konfliktus veszélye is kialakult, mivel 2018-ban súlyos aszály volt az országban. A helyi farmerek forrongó indulatait és tüntetéseit az iráni meteorológiai szolgálat tudta lecsillapítani, amikor is megnyugtatták az embereket, hogy a felhők ellopása nem lehetséges. Ezzel a nemzetközi konfliktus veszélyét is elhárították. A közelmúltban, 2024 januárjában még egy hasonló eset történt, ugyancsak Irán ezúttal Törökországot vette célba ezen vádakkal. Míg a két ország határán végighúzódó hegyvonulatok török oldala hófödte volt, és a török területeken megfelelő mennyiségű csapadék esett, addig az iránin egyetlen felhő sem volt az égen, és nagy szárazság sújtotta a vidéket. Irán úgy gondolta, a törökök biológiai hadviselést alkalmaznak, hogy több turistát vonzzanak az Ararát-hegy túraútvonalaira, vagy hogy tőlük „húzzák át” a felhőket egy bizonyos terület öntözése miatt. 

Manapság bármely ország azt csinál a légterében úszó felhőkkel, amit csak akar, a felhőbeültetéshez kapcsolódó kutatások, kísérletek és tudományos programok száma pedig egyre nő.  

Jelenleg körülbelül 50 állam manipulálja a felhőket esőfakasztás céljából.  

A legtöbb ilyen kísérlet Kína mellett többek között az Egyesült Államokban, Kanadában, Franciaországban és Izraelben történik. Az öböl menti államok szintén mind alkalmaznak vetési technikákat, olyat is, amely a felhőkben lévő elektromos kisülések segítségével működik. Franciaországban pedig egy ANELFA nevű egyesület folytat kutatást a területen azzal a céllal, hogy felvegye a harcot a szőlőt károsító jégesővel.  

Kínának van a legnagyobb ilyen programja, amelyet 2002-ben fogadtak el. Azóta több mint 560 ezer felhőmanipulációt hajtottak végre, ezzel 489,7 milliárd tonna esőt előidézve, ami háromszorosa a világ legnagyobb vízerőműve, a Jangcéra épített Három-szurdok víztároló-kapacitásának. Peking állítólag 2008-ban, az olimpiai játékok alatt is alkalmazta a felhőmagvasítást, 2015 és 2017 között pedig 1,34 milliárd dollárt költöttek időjárás-manipuláló technikákra. 2020-ban bejelentették, hogy 1 milliárd dolláros ráfordítással, 2025-re az ország területének több mint a felére ki akarják terjeszteni az addig csak nagyon célzottan tesztelt programot, hogy elkerüljék a mezőgazdasági termelést károsító aszályokat és jégesőket. 

De ott van a világ egyik legszárazabb országa, az Egyesült Arab Emírségek is, amely 2010-ben indította el 11 millió dolláros felhőbeültetési programját azzal a céllal, hogy 15 százalékkal növelni tudja az éves csapadékmennyiséget. 

 

Sok még a ködös kérdés 

Mathieu Simonet író és Olivier Boucher klimatológus szerint a felhőmanipulációs technikák hatékonysága egyelőre erősen vitatott. Egyrészt rendkívül nehéz megállapítani, hogy egy „magvasított” felhőből származó eső nem esett volna-e a beavatkozás nélkül – derül ki a France Culture podcastjéből. 

A technológia két fontos kérdést vet fel a jövőre nézve. Az egyik a víztartalékok birtoklása. Manapság magától értetődőnek tűnhet, hogy van víz, ám ahogy a vízforrások az idő múlásával sorra kiapadnak, megvan az esélye annak, hogy nemsokára különböző konfliktusok robbanhatnak ki szomszédos országok között a vízért – akár azt illetően, hogy pontosan „kié” a csapadék.  

Ha egy ország úgy dönt, hogy a területe fölött esőt generál felhőmagvasítással, a másik könnyen a csapadék ellopásával gyanúsíthatja, mondván, hogy az adott felhőzetből egyébként az ő területén hullott volna le az eső. 

A másik fontos kérdés, hogy a technológia milyen környezeti és egészségügyi hatásokkal jár. Az ezüst-jodid nagy mennyiségben káros a biodiverzitásra, különösen a vízi élővilágra. Az angol Centre for Ecology and Hydrology 2000-es évek elején készült tanulmánya leírja, hogy az ezüst-jodid bizonyos koncentráció alatt nem mérgező a környezetre, ellenben „szinte oldhatatlan”. A kockázat tehát az, hogy ez az anyag egy idő után felhalmozódik, és hosszú távon káros hatásokkal jár. Ennek a megoldása tehát még sürgetőbbé teszi a kutatásokat, mint a növekvő élelmiszerhiány.  

 

A felhőmanipulálás a geopolitikát is átformálhatja 

Ha száz évre a jövőbe tekintünk, a felhőmagvasítással kapcsolatos technológiák kétségtelenül nagyon fejletté válhatnak. Ám felmerül a kérdés: hacsak nem jön létre – akár az ENSZ égisze alatt – valamilyen globális rendszer a felhők jogos használatára vonatkozóan, akkor a leggazdagabb országok előnybe kerülhetnek. Előfordulhat ugyanis, hogy amennyiben néhány fejlettebb gazdaság nagyobb beruházásokra lesz képes, mint a kisebbek, az ráteheti a kezét a felhők feletti ellenőrzésre. 

Ezenkívül van egy másik rizikós eshetőség is. Oké, a technológia működik, de mi van, ha nincs felhő az égen? Vagy ha nem tudnak annyi csapadékot fakasztani belőlük, mint amennyit az élelmiszer-termelés igényelne? Illetve ha sikeres is a magvasítás, de az eső nem a kívánt területre esik?  

Végül pedig a sótalanítás folyamata is gazdasági vagy akár politikai függőséggel fenyeget azon országok esetében, amelyeknek nincs óceán- vagy tengerpartjuk.  

Nagy kérdés tehát, hogy hogyan lehetne majd hatékonyan és méltányosan alkalmazni ezeket a technológiákat a növekvő politikai-gazdasági ellenségeskedés és széttagoltság világában, illetve hogy mely szervezet lenne hivatott ezekre hatékony és megfelelő rendelkezéseket tenni. 

KERETES  

Az El Niño-jelenség… 

Normál esetben a Csendes-óceánon a passzátszelek az Egyenlítő mentén keletről nyugatra fújnak, ezzel a dél-amerikai melegebb vizeket Ázsia felé hajtva. A szállított víztömeg helyére az óceán mélyebb rétegeiből hideg víz áramlik fel. Van azonban két olyan jelenség, amely megtöri ezt a folyamatot, ezáltal világszerte érezhető súlyos időjárási, természeti, sőt akár egészségügyi hatásokat előidézve. 

Az egyik ezek közül az El Niño, azaz spanyolul „A kisfiú”, amelyet a dél-amerikai halászok először az 1600-as években tapasztaltak, és jellemzően decemberben tetőzik. Ilyenkor a passzátszelek erőssége gyengül, emiatt a meleg áramlatok nem érnek el Ázsiáig, hanem visszatolódnak az amerikai partokhoz.

 Az El Niño következtében a csendes-óceáni sugáráramlatok délebbre húzódnak, ezzel szárazabb és melegebb időt okozva az USA északi részein és Kanadában, ugyanakkor a szokásosnál sokkal több csapadékot és áradásokat hoznak az amerikai öblökbe és a délkeleti területekre. 

A jelenség az óceáni élővilágra is komolx hatást gyakorol. Ha a feláramlás lassul vagy megáll, a mélyebb, tápanyagokban gazdagabb vízrétegek nem tudnak a felszínre jutni, így kevesebb fitoplankton – az egyik legfontosabb óceáni tápanyag és a légkör egyik fő oxigénfenntartója – kerül a partmenti vizekbe. Így a fitoplanktonokat fogyasztó halak száma megcsappan, ennek következtében a halevő élőlények is nehezebben jutnak táplálékhoz. A melegebb vizek trópusi fajokat hozhatnak olyan területekre, amelyek általában túl hidegek. 

…és párja a La Niña 

A La Niña, azaz „A kislány” az El Niñóval ellentétes hatásokkal jár. Ilyenkor a passzátszelek az átlagosnál sokkal erősebben fújnak, így egyszerre több meleg vizet szállítanak Ázsia felé. Ilyenkor Amerika nyugati partjainál a feláramlás is erősödik, hideg és tápanyagdús vizet hozva a felszínre. 

A sugáráramlatok ekkor északra tolódnak, ennek következtében heves esőzések és áradások zúdulnak az amerikai kontinens északnyugati részére és Kanadára, sőt nemritkán sokkal több hurrikán fordul elő ilyenkor. A La Niña időszakában a téli időjárás az átlagosnál melegebb délen, de hidegebb északon.Í

 Mindkét jelenség jellemzően 9–12 hónapig tart, és kettő–hét évente rendszertelen időközönként érkezik meg. 

(Források: Geopolitical Monitor; L’express; Britannica; National Ocean Service) 

Kapcsolódó: 

 

Címlapfotó: Dreamstime