Amióta a hidegháború végével elkezdődött a hiperglobalizáció korszaka, a megrázkódtatások sorozata sötét jóslatokat idézett elő a globális integráció bukásáról. A 9/11-es támadások, a globális pénzügyi válság, a Covid-zárlatok, legújabban pedig Oroszország ukrajnai inváziója mind-mind azzal a félelemmel járt, hogy ezek a „homokszemek” megakasztják a globális kereskedelem fogaskerekeit. 

A rendszer minden alkalommal túlélte, sőt még virágzott is. Az ellátási láncok továbbra is körbevették a világot, miközben a digitális technológia megnyitotta az utat a globalizáció új formái előtt.  

– fejti ki véleményét Alan Beattie, a Financial Times nemzetközi kereskedelmi szakírója, aki korábban a Bank of England közgazdásza is volt. 

Példátlan új helyzet 

A globális kereskedelem most az eddigi legnagyobb kihívással, az USA és Kína közötti nagyhatalmi rivalizálással néz szembe. Kevin Rudd volt ausztrál miniszterelnök 2019-ben egy beszédében a két ország közötti gazdasági kapcsolatok csökkentésének kockázatait vázolta fel.  

Egy „teljesen szétválasztott világ – mondta – [aláásná] az elmúlt 40 év globális gazdasági növekedési feltételezéseit, és a Kelet és Nyugat közötti vasfüggöny visszatérését jelentené be”. 

Öt évvel később az USA és Kína közötti verseny valódi fenyegetést jelent a globalizációra nézve. Peking és Washington támogatásokkal, vámokkal és exportellenőrzésekkel verseng a kritikus ásványi anyagokért és technológiai előnyökért a félvezetők, a tiszta energia, a távközlés, az elektromos járművek, a mesterséges intelligencia és a kvantum-számítástechnika területén. 

Beattie írásában nem hangsúlyozza, de világ ma sokkal összekapcsoltabb, mint a hidegháború idején volt, így bár minden jel az amerikai–kínai gazdaság bizonyos fokú szétválására és szövetségi blokkokba tömörülésére mutat, ez legnagyobb valószínűséggel nem jelent átjárhatatlan szakadékot. Az összefonódás jelenlegi szintjét jól példázza, hogy 2022-ben még Kína volt az USA legnagyobb kereskedelmi partnere, a kétoldalú kereskedelem pedig évente átlagosan 600-700 milliárd dollárt tesz ki, bár ennek mértéke az elmúlt 3 évben csökkenést mutat. 2020 végén az amerikai befektetők 1,2 milliárd dollárt tartottak kínai részvényekben, és a két nemzet közötti kétirányú pénzügyi eszközök értéke elérte a 3,3 ezermilliárd dollárt. A gazdasági összefonódásnak ez a szintje összehasonlíthatatlan az USA és a Szovjetunió kapcsolatához képest, ahol a kereskedelem minimális volt, és a hidegháború alatt mindkét szuperhatalom többnyire különálló gazdasági szférában működött.  

Mindazonáltal valóban „nyugtalanító idők járnak a globális kereskedelemben” – mondta júliusban Ngozi Okonjo-Iweala, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) főigazgatója. „A geopolitikai feszültségek és az éghajlati válság hátterében a protekcionizmus erősödését látjuk.” A WTO vezetője szerint a szétválasztásról szóló évekig tartó beszéd után „a kereskedelem geopolitikai vonalak mentén kezdhet széttöredezni”. Az Egyesült Államokban a politikai döntéshozók most nyomás alatt érzik magukat, hogy egyre „sólyomabbak” (vagyis szigorúbbak) legyenek, és csökkentsék a gazdasági kapcsolatokat.  

Larry Summers, aki az Egyesült Államok pénzügyminisztere volt 1999–2001 között, szerint „senki sem akar a Kína felé irányuló politikáról beszélők közül a nyugodtabbak közé tartozni, akinek ambíciói vannak. (…) Ez pedig egy potenciálisan nagyon-nagyon veszélyes dinamikát hoz létre.” 

Az újabb repedések már megjelentek a világgazdaságban, ahogy a globális kereskedelem alapját képező csatornák – a rakományt, árukat és információkat szállító hálózatok – egyre inkább átpolitizálódnak. 

1. ábra: A kereskedelem különböző blokkokra való széttöredezése még meg sem közelíti a hidegháborús időszak szintjét 

Még nincs minden veszve 

E politikai nyomás ellenére a globális kereskedelem eddig meglepően rugalmasnak bizonyult. Számos tanulmány hangsúlyozta, hogy még az Egyesült Államok protekcionista fordulata és a Kínával folytatott vámháborúk ellenére is csak óvatos bizonyítékokat találunk a beruházások és a kereskedelem alapvető törésére. 

Miután az országokat két geopolitikai tömbre osztották, amelyek középpontjában az USA és Kína áll, a WTO közgazdászai úgy becsülik, hogy Oroszország ukrajnai inváziója óta az árukereskedelem csak 4,2 százalékkal kevésbé nőtt a tömbök között, mint azokon belül.  

Az IMF tanulmányai szintén viszonylag kevesebb kereskedelmet és közvetlen külföldi befektetést találnak a geopolitikai blokkok között, mint azokon belül, de az eddigi különbségeket viszonylag csekélynek írják le. Úgy tűnik, a globális árukereskedelem kilábalt a Covid-sokkból, a határokon átnyúló adatforgalom és a szolgáltatások, különösen a digitálisan támogatottak pedig jól teljesítenek. Ez a rugalmasság két tényezőnek köszönhető: a multinacionális vállalatok alkalmazkodóképességének és a pragmatikus kormányoknak, amelyek eddig nem foglaltak állást. A rendszerben növekvő geopolitikai zavarokkal dacolva számos ország, különösen a közepes jövedelmű gazdaságok, egyfajta ballasztot nyújtottak a további instabilitás ellen. 

A hidegháború kezdeti éveitől eltérően az el nem kötelezett csatlakozó országok egy csoportja egyre jelentősebbé válik, és hídként szolgál a blokkok között – állapította meg az IMF kutatása. – A konnektorországok megjelenése valószínűleg rugalmasságot hozott a globális kereskedelem számára.” 

Vannak olyan területek, ahol már gőzerővel blokkosodik a világ 

Tekintettel a Washington és Peking közötti növekvő feszültségekre, felmerül a kérdés: meddig képes még az el nem kötelezett országok ezen csoportja összetartani a globalizáció jelenlegi szintjét? Jelenleg a nagyhatalmi rivalizálás alacsonyabb szintű konfliktusok formájában jelentkezik számos stratégiailag fontos ágazatban.  

Az egyik régóta tartó csata az 5G-mobiltechnológia körül folyik, ahol az USA a potenciális kémkedéstől való félelmében vegyes sikerrel sürgette szövetségeseit, hogy zárják ki a kínai Huawei gyártót a hálózatokból. Ausztrália és Japán például teljesen kitiltotta a vállalat eszközeit. Az Egyesült Királyság, amely kezdetben lelkesedett a Huaweiért, mára szintén követi a nyugati a példát, bár elnyújtott, 2027-es határidővel. Az EU tagállamai és az ázsiai országok különböző mértékben engedélyezték a Huawei eszközeinek a bejutását a rendszereikbe. 

Az elektromos járművek egy másik feszültségforrás. Joe Biden kormánya masszív támogatásokkal és vámokkal megpróbált egy nagyrészt önálló észak-amerikai elektromosjármű-piacot létrehozni. A hetekben Kanada is engedett a washingtoni diplomáciai nyomásnak, és bejelentette, hogy a kínai elektromos járművekre 100 százalékos, vagyis az amerikai vámokkal azonos mértékű vámot vet ki. 

A kritikus anyagok jelentik a harcok harmadik színterét. A környezetbarát átállás geopolitikai szempontból is megterhelő küzdelmet váltott ki a ritkaföldfémek, a lítium és a nikkel készleteinek biztosításáért. Ebben a csatában már Kína a legagresszívabb és legjobban „felszerelt”. Vegyük például Indonéziát, amely a világ legnagyobb nikkelforrása. Kanadai befektetők voltak az első külföldiek, akik kitermelték az ottani lelőhelyeket, de Kínának megvolt a kapacitása, hogy nagy összegeket fektessen be a feldolgozásba és a finomításba, majd megvásárolta a készterméket. Az Egyesült Államok most azzal kontrázik a befolyásért folytatott harcban, hogy adókedvezményeket kínál az indonéziai nikkelre mindaddig, amíg a kínai vállalatok nem ellenőrzik a termelést.  

Washington ugyanis az Inflációcsökkentési törvény (IRA) támogatásaiból kizárja az olyan vállalatok által termelt ásványi anyagokat is, amelyek több mint 25 százalékban kínai tulajdonban vannak, ami „aggodalomra okot adó külföldi szervezetnek” minősül. 

Peking az exportellenőrzéssel is erősíti pozícióját. Tavaly júliusban Kína korlátozásokat jelentett be a félvezetőkben használt ritka ásványok, a gallium és a germánium értékesítésére vonatkozóan, amit a világpiaci árak hirtelen emelkedése követett. 

Az EU-nak gyengébb eszközei vannak, mint Pekingnek vagy Washingtonnak, de számos beszerzési egyezményt írt alá bizonyos kritikus nyersanyagokat exportáló országokkal, köztük nemrégiben Szerbiával kötött megállapodást. A lítiumtermelő Chile esetében Brüsszel a kormány jóindulatát igyekezett megvásárolni azzal, hogy egy kereskedelmi megállapodás módosításával lehetővé tette, hogy a fém egy részét olcsóbban lehessen értékesíteni az országban, hogy ösztönözze a hazai feldolgozást: az olcsóbb lítium-hozzáférés ösztönzi a helyi vállalatokat arra, hogy beruházzanak lítiumfeldolgozó üzemekbe Chilében. Ez pedig hosszú távon csökkentheti az EU függőségét Kínától és más országoktól a lítiumfeldolgozás terén. 

Ugyanakkor a piac mozgatórugói, valamint a pragmatikus kormányok továbbra is a széttagoltság ellen ható stabil erőként jelennek meg. 

Van azért még kötőanyag a repedések között is 

A kereskedelmi nagyhatalmak úgy tűnik, fedezik a téteket, és számos esetben kérdésről kérdésre hoznak döntéseket. Az elektromos járművek terén például az EU inkább együttműködik a kínai gyártókkal, mint hogy az USA-hoz hasonlóan elutasítsa őket. Sokkal alacsonyabb ideiglenes importvámokat vetett ki a kínai elektromos járművekre, és arra ösztönzi a kínai vállalatokat, hogy hozzanak létre gyártást Európában. A közepes jövedelmű országok – például Brazília és Törökország – gyakran aktívan udvarolnak a nyugati mellett a kínai, főként elektromosjármű-gyártással kapcsolatos beruházásoknak is. 

A közelmúltban több közepes jövedelmű ország – India, Indonézia és Brazília – vámokat vetett ki a Kínából származó behozatalra olyan ágazatokban, mint az acél és a textil, miközben más áruk esetében továbbra is integrálódtak a kínai dominanciájú ellátási láncokba. Még Ausztrália is, amely bár az USA erős külpolitikai szövetségese, újra szenet ad el Kínába, miután Peking feloldotta az exportjára vonatkozó tilalmat. 

Ami a kritikus ásványi anyagokat illeti, nehéz tartósan sarokba szorítani egy árucikk kínálatát, különösen azokét, amelyek nagymértékben ingadoznak. A lítiumért folytatott globális hajsza a kínálat növekedését és az árak zuhanását eredményezte, miközben paradox módon a rivális nátriumion-akkumulátorok kutatását is ösztönözte. A nikkel ára szintén bezuhant, így Kína indonéziai tevékenységei most kevésbé kulcsfontosságúak. 

Jack Bedder, a Project Blue nevű, kritikus anyagok piacát kutató vállalat igazgatója megjegyzi, hogy a galliumra vonatkozó pekingi exportkorlátozásokat mind a kínai galliumtermelés, mind a vietnámi export gyors növekedése követte, ami arra utal, hogy a kínai gyártók kijátszhatják az ellenőrzéseket.  

Így tehát a piaci erők is az ellátási láncok felbomlása ellen hatnak. Mindezt pedig nagyban segítik az olyan országok, mint Mexikó és Vietnám, amelyek közvetítőkké váltak az USA és Kína között. Bár ez potenciálisan csökkenti a hatékonyságot, fenntartja az ellátási útvonalak életképességét. A trend már a számokban is megmutatkozik: 

Miközben az Egyesült Államok Kínából származó importja csökkent, a Kínában előállított alapanyagoktól függő országokból származó import nőtt. 

A repedések mélyebbek, mint azt gondolnánk 

A másik terület, ahol az amerikai–kínai feszültségek kiéleződnek, a globális gazdaságot összekötő infrastruktúrával kapcsolatos. Az egykor viszonylag semleges kereskedelmi és kommunikációs hálózatok – hajózási vízi utak, olaj- és gázvezetékek, tenger alatti adatkábelek és műholdak – mára a politika homlokterébe kerültek. 

A kormányok egyre inkább felismerik, hogy a biztonság a tenger fenekétől az égbolt tetejéig terjed”  

– mondja Adrian Cox, a Deutsche Bank ügyvezető igazgatója. „A globális gazdaság gyenge pontjait körülvevő infrastruktúra jellemzően távoli, határokon átnyúló, fizikailag sérülékeny, nehezen hozzáférhető és nehezen javítható, és nagyon kevés szabályozási vagy jogi felügyelettel rendelkezik.” 

A tenger alatti és az űrbeli kommunikáció terén a kormányok egyre kevésbé akarnak ellenséges külföldi országokra és szeszélyes magáncégekre támaszkodni. Mindezeknek azért van némi előnye is: a duplikált ellátási láncokhoz hasonlóan, ez esetben is a párhuzamos kommunikációs rendszerek kiépítése jobb esetben tartalékkapacitást és rugalmasságot is teremthet. 

Vegyük például a tenger alatti optikai kábelek esetét, amelyek az internet globális ütőereként működnek. A kerti tömlő vastagságú, több mint 400 kábelrendszer 1,4 millió km hosszan fut keresztül-kasul a víz alatt – legtöbbször a tengerfenéken. Ezek feltörése vagy megrongálódása miatt régóta aggódnak. Amikor azonban a hajók horgonyai véletlenül elvágják őket, az adatszolgáltatóknak mégis sikerült a szolgáltatást más útvonalakra történő váltással fenntartaniuk. 

A geopolitikai rivalizálás jelentette fenyegetés azonban ennél a „balesetnél” sokkal alapvetőbb probléma. A Hinrich Alapítvány agytrösztjének kutatási jelentése szerint a tenger alatti kábeltér az amerikai és a kínai befolyási övezetekre oszlik.  

A globális tenger alatti kábelhálózat fejlődése egy példa arra, hogy a geopolitikai kényszerek kettős technológiai halmazt hoznak létre”  

– mondja Alex Capri, a jelentés szerzője, a Szingapúri Nemzeti Egyetem üzleti iskolájának oktatója. 

Bár az olyan magáncégek, mint a Google és a Microsoft egyre inkább átveszik a kábelfektetés és -karbantartás üzletágát, az amerikai kormányzat erős nyomás alatt tartja őket, hogy ne üzleteljenek olyan kínai cégekkel, mint a korábban a Huawei tulajdonában lévő HMN Technologies. 

A világ egyik legnagyobb kábelprojektje a 600 millió dolláros délkelet-ázsiai–közel-keleti–nyugat-európai 6-os (Sea–Me–We 6) rendszer Szingapúrból Franciaországba, amely olyan országokon halad keresztül, mint Malajzia, India és Pakisztán. Az Egyesült Államok erőteljes diplomáciai nyomására az útvonal mentén fekvő kormányok a kínai HMN Tech helyett az amerikai SubCom vállalatot választották a kábel megépítésére. 

Kína két legnagyobb távközlési csoportja, a China Telecom és a China Mobile ezután visszalépett a projektből. Ennek ellenére a HMN Tech és más kínai partnerek hasonló útvonalak mentén egy rivális békekábelrendszert építenek, ami azt jelenti, hogy egy helyett két kommunikációs összeköttetés áll rendelkezésre. 

Ahogyan lent, úgy fent 

A tenger alatti kábelekhez hasonlóan a műholdas rendszereket is átpolitizálják és duplikálják.  

A világ évtizedekig az amerikai globális helymeghatározó rendszerre (GPS) támaszkodott a navigálás terén, de Kína (Beidou), az EU (Galileo) és Oroszország (Glonass) mostanra saját megoldásokat épített, Japán és India pedig szintén létrehozta a saját régióit lefedő rendszereket.  

Az indiai projektet az ösztönözte, hogy az USA megtagadta Indiától a GPS-hez való hozzáférést a Pakisztánnal 1999-ben Kasmírban kirobbant kargili konfliktus idején. Az internetkapcsolatot biztosító adatátviteli műholdak esetében a kormányok már nem akarnak annyira függeni az Elon Musk által működtetett Starlinktől. Az Egyesült Államokban az Amazon egy Kuiper nevű megakonstellációs rendszert épít. Kínában három különálló rendszer áll fejlesztés alatt: az állam által támogatott Qianfan (Spacesail) első műholdcsomagját augusztusban bocsátották fel. 

Ezek a műholdas rendszerek Capri szerint néhány évente tízmilliárdokba kerülnek, ami nagy valószínűséggel megéri a többletköltséget. Már az EU is közeledett saját műholdflottája, az IRIS² létrehozásához, de ez a fárasztóan megszokott Európán belüli politikában végül megrekedt. Németország szerint a projekt túl drága, ráadásul a francia űrkutatási érdekek is befolyásolják. 

Merre tovább? 

Az amerikai–kínai rivalizálás kiéleződésével a meglévő kormányzati rendszerek erős nyomás alá kerülnek. Tudnak-e még együtt dolgozni a kormányok, hogy olyan szabályokat érvényesítsenek, amelyek megakadályozzák a rendszer széttöredezését? Vagy éppen felgyorsítják azt azáltal, hogy önálló kereskedelmi blokkokat hoznak létre? Beattie szerint a rövid válasz az, hogy valószínűleg egyik sem.  

A multilateralizmus gyenge, és ez főként abban nyilvánul meg, hogy az USA aláássa a WTO működését azzal, hogy a nemzetbiztonsági kiskapura hivatkozva tetszés szerint megszegi a szabályokat. 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a regionális vagy geopolitikai kereskedelmi tömbök helyettük kezdik majd meghatározni a kereskedelem szabályait. Az USA szépen beszél a szövetségépítésről, de a kereskedelmi megállapodások politikai mérgező hatása miatt Washington végül mégsem kínál piacra jutást, amellyel ösztönözni tudná az országokat a csatlakozásra.  

Vannak informálisabb csoportosulások is, köztük a gazdag nemzeteket tömörítő, az USA által dominált G7 és a Kína vezette BRICS. De néhány konkrét kérdésen kívül, mint például a G7-ek Oroszországgal szembeni szankciói, nem tudnak elegendő konszenzust találni ahhoz, hogy kollektív lépéseket tegyenek. 

A globalizáció középtávú jövője meghatározottnak tűnik: Washington és Peking küzdelme a vezető pozícióért azzal fenyeget, hogy a világgazdaság hatékony működését felülírják a nemzetbiztonsági érdekek, az ellensúlyt pedig a többi kormány geopolitikai agnoszticizmusa és a multinacionális vállalatok végtelenül leleményes ellátásilánc-menedzserei jelentik majd.  

(Források: Financial Times; IMF; Hinrich Foundation; Foreign Policy)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime