Egy elgondolkodtató cikket találtunk egy amerikai portálon, amelyben azt vizsgálták, hogy milyen mértékű kényszer és manipuláció szükséges ahhoz, hogy az emberek az élet tiszteletét felülírva gyilkoljanak és meghaljanak rossz célokért, mások érdekeiért.
Fotó: Védelmi Minisztérium, Ukrajna „Bátor dolog beismerni a félelmet” – ukrán toborzási plakát.
A legújabb jelentések szerint az új ukrajnai hadkötelezettségi törvény alapján besorozott újoncok jelentős részénél hiányzik a szükséges motiváció és katonai indoktrináció ahhoz, hogy a fegyvereiket az orosz katonákra fordítsák és tüzeljenek. Az öreg frontharcosokat természetesen frusztrálja, hogy az újoncok látják az ellenséget a lövészárkokban, de nem nyitnak tüzet. Mondják: ha nem használják a fegyvert, akkor hatástalanok.
A NakedCapitalism portálon megjelent írás szerzőinek ismerős ez a terület. Samuel „Slam” Marshall amerikai dandártábornok, első világháborús veterán, az amerikai hadsereg hadtörténésze annak idején megállapította:
a második világháborúban a harcban álló amerikai katonáknak csak körülbelül 15 százaléka sütötte el a fegyverét az ellenségre. És ez egyetlen esetben sem emelkedett 25 százalék fölé, még akkor sem, ha ezzel veszélyeztették a társaik életét.
Az ellenség dehumanizálása
Marshall arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb ember idegenkedik más emberi lény megölésétől. Ezt gyakran erősíti a neveltetésünk vagy a vallási meggyőződésünk, így ahhoz, hogy a civileket átváltoztassák hatékonyan harcoló katonákká, az olyan képzést és indoktrinációt igényel, amely kifejezetten felülírja az embertársaink iránti természetes tiszteletünket. Az emberi természet és a háborús gyilkosság közötti ellentétet ma már úgy értelmezik, mint a kiindulópontját a harci veteránoknál tapasztalt poszttraumatikus stressz szindrómának.
Marshall következtetéseit beépítették az Egyesült Államok katonai kiképzésébe. Bevezették, hogy a lőgyakorlatokon a célpontok ellenséges katonákat jelenítsenek meg. Azaz szándékos indoktrinációval igyekeztek dehumanizálni az ellenséget a katonák elméjében.
(Indoktrináció: befolyásolt tanítás. Valamilyen politikai célnak vagy eszmének alárendelt céltudatos [elő] nevelés. Katonai értelemben: pszichológiai alapú kiképzése a katonáknak.)
A koreai háborúban végzett hasonló kutatások során Marshall azt találta, hogy a gyalogság kiképzésében történt változások magasabb tüzelési arányt eredményeztek. És ez a tendencia folytatódott Vietnámban és az újabb amerikai háborúkban. Úgy tartják, hogy az USA iraki katonai megszállásának megdöbbentő brutalitása egy része közvetlenül az Egyesült Államok megszálló erőinek dehumanizáló indoktrinációjából fakadt. Ennek része volt, hogy összefüggésbe hozták Irakot a szeptember 11-i, az Egyesült Államokban elkövetett terrorcselekményekkel. Emellett a hazájukat védő irakiakat terroristaként bélyegezték meg.
A 2006 februárjában az Irakban állomásozó amerikai erők körében végeztek egy felmérést, amely szerint az amerikai katonák 85 százaléka vélte úgy, hogy küldetésük „megtorlás Szaddámnak a 9/11-es támadásokban játszott szerepéért”, és 77 százalékuk gondolta a háború elsődleges céljakét „megakadályozni azt, hogy Szaddám védje az al-Kaidát Irakban”.
Ezekről ma már tudjuk, hogy hamis állításokon alapultak, és ezt a propagandát a Pentagon még három évvel a megszállás után is használta az amerikai csapatok félrevezetésére.
Ennek a dehumanizálásnak a hatását alátámasztották a hadbíróság tanúvallomásai is azokban a ritka esetekben, amikor az amerikai katonákat iraki civilek megölése miatt vonták felelősségre. Kitűnt belőlük, hogy a katonák minden iraki férfira, mint felkelőre tekintettek.
Az áldozatok elfogadása
Az Irakban és Afganisztánban elesett amerikai katonák száma (6257) töredéke a vietnámi (47 434) vagy a koreai (33 686) halálos áldozatokénak, és összehasonlíthatatlan a második világháborúban elhunyt közel 300 ezerrel. A harcok más országoknak minden esetben sokkal több halálos áldozatot hoztak. Az iraki és afganisztáni amerikai áldozatok mégis komolyabban hatottak a tengerentúli belpolitikára, mint az azt megelőző háborúk áldozatai, és a mai napig tart a hatása a katonák toborzására.
Az amerikai kormány válaszul a szárazföldi csapatok nagyarányú bevetésével járó háborúk helyett inkább támaszkodik a helyettesítő proxyháborúkra és a légi bombázásokra.
A hidegháború befejezése után az amerikai katonai-ipari komplexum és a politikai osztály azt hitte, hogy „kiheverték a vietnámi szindrómát”. Immár a Szovjetunióval való harmadik világháború kirobbantásának a veszélyétől megszabadulva korlátlanul használhatják a katonai erőt az USA globális hatalmának megszilárdítására és kiterjesztésére. Ezek az ambíciók átlépték a pártok határait, a republikánus neokonzervatívoktól az olyan demokrata sólymokig, mint Madeleine Albright, Hillary Clinton vagy Joe Biden.
Miután Irakban és Afganisztánban összeomlott a neokonok és a demokrata sólymok által támogatott agresszív háborús politika, komolyan át kellett volna gondolniuk a feltételezéseiket az amerikai katonai erő agresszív és illegális alkalmazásának hatásáról.
Ehelyett e katasztrofális háborúk következményeire válaszuk az volt, hogy egyszerűen kerülték az amerikai szárazföldi erők nagyarányú bevetését. Inkább a pusztító bombázásokat és a tüzérséget vetettek be Afganisztánban, az iraki Moszulban és a szíriai Rakkában, valamint amerikai támogatással folytattak proxyháborúkat Líbiában, Szíriában, Irakban, Jemenben, és most Ukrajnában, Palesztinában.
Mivel ezekben a háborúkban nem volt nagyszámú amerikai áldozat, így azok nem kerültek az amerikai címlapokra, és elkerülték a vietnámi vagy az iraki háborúk által kiváltott politikai visszhangot. A kevesebb médiamegjelenés, a nyilvános vita hiánya azt okozta, hogy a legtöbb amerikai nagyon keveset tudott ezekről, mindaddig, amíg a gázai támadás sokkoló atrocitása végül át nem törte a hallgatás és a közöny falát.
De előreláthatóan ezeknek a proxyháborúknak sem lesznek kevésbé katasztrofálisak az eredményei. Ugyan az amerikai belpolitikai hatások enyhültek, az érintett országokban és régiókban ugyanolyan halálosak, pusztítók és destabilizálók a következmények. Ez aláássa az USA puha hatalmát, és a világ nagy része lassan megkérdőjelezi az Egyesült Államok globális vezető szerepre való igényét. Ezek a politikák tovább növelték a szakadékot Amerika és más országok között.
A rosszul tájékozott amerikaiak ragaszkodnak ahhoz a nézethez, hogy országuk békés ország, és ők a világ jó ereje. Más nemzeteket viszont, különösen a globális délt egyre jobban felháborítja az erőszak,
a káosz és a szegénység, amit az amerikai katonai és gazdasági hatalom agresszív kivetítése okoz, legyen az amerikai háború, helyettesítő háború, bombázások, puccsok vagy gazdasági szankciók.
Jelen helyzetben az Egyesült Államok által támogatott palesztinai és ukrajnai háború egyre nagyobb ellenérzéseket vált ki. Izraelben a szakszervezetek azért tüntetnek, hogy az izraeli túszok életét előnyben kellene részesíteni a palesztinok további gyilkolása és Gáza elpusztítása iránti vágyával szemben.
Ukrajnában hiába folyik az egyre erőszakosabb toborzás, a legtöbb fiatal ukrán nem akar gyilkolni és meghalni egy végtelen, megnyerhetetlen háborúban.
Miközben az izraeli és az ukrán vezetők látják, hogy a politikai támogatottságuk megroppan, Netanjahu és Zelenszkij egyre kétségbeesettebb kockázatokat vállalnak, és ragaszkodnak ahhoz, hogy az Egyesült Államoknak kell a segítségükre sietnie. A NakedCapitalism szerzői számára úgy tűnik, hogy az amerikaiak átadták a kezdeményezést ezeknek a külföldi vezetőknek, akik továbbra is arra fogják kényszeríteni az Egyesült Államokat, hogy váltsa be a feltétel nélküli támogatásról szóló ígéretét. Ez előbb-utóbb azt is magában foglalhatja, hogy fiatal amerikai katonákat kell odaküldeni, hogy gyilkoljanak és haljanak meg.
A proxyháború nem oldotta meg azt a problémát, amit meg akart oldani. Ahelyett, hogy az amerikai erők részvételével zajló szárazföldi háborúk alternatívájaként működött volna, egyre súlyosbodó válságokat szült, amelyek valószínűbbé teszik az USA háborúit Iránnal és Oroszországgal.
Sem az amerikai katonai kiképzésnek a második világháború óta bekövetkezett változásai, sem a proxyháború jelenlegi amerikai stratégiája nem oldotta fel a Slam Marshall által felvetett ősi ellentmondást a háborúban történő gyilkolás és az emberi élet iránti természetes tisztelet között. Újra visszatértünk ugyanehhez a történelmi válaszúthoz, ahol ismét meg kell hoznunk a végzetes, egyértelmű döntést a háború és a béke között.
Az amerikai szerzők megállapítják, hogyha a háborút választjuk, vagy hagyjuk, hogy azt a vezetőink és a külföldi barátaik válasszák helyettünk, akkor készen kell állnunk arra, hogy ismét több tízezer fiatal amerikait (NATO-katonát) küldjünk a halálba, miközben kockáztatjuk a nukleáris háború eszkalálódását, amely mindannyiunk halálát okozná.
Kapcsolódó:
