A leköszönő amerikai elnök utolsó nagy beszédét mondta el New Yorkban. Fáradt és határozott javaslatok nélküli búcsú volt, a Pax Americana alkonyának méltó szimbóluma.

„Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy a redvába kerültem én ide?”
Christopher Moore

Az egykor diplomáciai Super Bowlnak is nevezett ENSZ-közgyűlés eredményessége, jelentősége és súlya évről évre csökken. Show-műsorrá silányult, egy nem is kimondottan izgalmas Broadway-produkcióvá a sok közül, ahol a vezetők nagy beszédeket tartanak, de valójában semmi értelmes dolog nem történik. Az aranykornak már régen vége, bármennyire is igyekszik kétségbeesetten az egyre fáradtabb António Gutteres főtitkár az egységre mint kohéziós erőre rámutatni. Az ENSZ magasztos célok érdekében összetákolt szervezete éles ellentéte az egység bármilyen megnyilvánulásának: a történelem és az aktuálpolitika régen túllépett már rajta. Határozatai, a közgyűlésen elhangzott fogadalmai a feledés homályába hullanak, összetartó ereje csupán humbug, amelyet a közös érdekeken alapuló, kisebb szövetségekbe tömörülő tagállamok is pontosan éreznek. A valódi döntések már régen nem az ENSZ-ben fogalmazódnak meg. Van helyette gyorsabb reagálású, rugalmasabb, valóban egységet sugárzó szervezet éppen elég: G7, G20, BRICS stb.

Az ENSZ a politikai gondolatok reklámozásának ideológiai színterévé vált, ahol lehet magvasakat mondani (Erdogan elnök éppen Hitlerhez hasonlította Netanjahut, belefér ez is), aztán hazamenni, és DIY-formában alakítani tovább a bel- vagy regionális politikát, maximum a lazacos szendvicsre emlékezve a New Yorkban történtekről. Hatványozottan igaz a negatív hatás a kis- és középállamokra, amelyek kétségbeesetten kapaszkodtak abba az ideába, hogy számukra viszont valóban az ENSZ-közgyűlés az egyetlen olyan fórum, ahol meghallgatják a problémáikat. Kellett némi idő, mire rájöttek, hogy a meghallgatással véget is ért a történetük a diplomáciai álomgyárban:

az ENSZ nem problémamegoldások, hanem érdekek mentén működik, ahol a nagyhalak befolyásolják a kicsiket, ha pedig az sem megy, egyszerűen felzabálják őket.

Így aztán a kicsik inkább rajokba tömörülnek, és a nagy össztengeri dzsemborit letudva új vizeket keresnek, ahol ők ehetnek, nem őket eszik.

A mostani közgyűlés a lehető legszerencsétlenebb időpontban kezdődött. Ukrajna problémája eltörpül a közel-keleti, régiós robbanással fenyegető események mellett. Mialatt Erdogan New Yorkban diktátorozik, Izrael laposra bombázza Libanont, dacos figyelmeztetést küldve a zöld márványos nagyterembe. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának működését gyakorlatilag felzabálta a vétón alapuló rendszer: az öt állandó tag legszívesebben letépné egymás fejét, és hiába bővítik például afrikai országokkal az elit klubot, az új érkezők szimpla statiszták lesznek, vétójog nélkül – dühbe gurulhatnak, érvelhetnek, bevethetnek minden meggyőzési technikát, egy amerikai vétóra (Izraellel kapcsolatban) vagy egy oroszra (Ukrajna) maximum a levetett cipőjükkel csapkodhatják az asztalt, konfliktusmegoldás helyett újabb szaggal színesítve az egyébként is fullasztó légkört.

Egy ember árnyéka

Ha létezik az ENSZ-nek valódi irányítója, úgy az Egyesült Államok az. Volt. Az ENSZ-közgyűlések napirendjét mindig is Washington diktálta, hegemón helyzetének aktuális állásától függően. A mostani meetingen azonban a leköszönő Joe Biden beszéde éppen az amerikai érdekeken nyugvó unipoláris világrend hanyatlásának himnusza volt. Köszöntőnek szánt hattyúdala egy múltba révedő, az egykori nagyságot bánatosan szemlélő öregember monológjává vált, aki elhibázott külpolitikájának négy évével sírgödörbe rántotta a Pax Americanát, majd néhány lapátot is kiosztott a temetőben szánalommal vegyes részvéttel vagy éppen undorral bámészkodóknak.

Minden idők egyik legtévesebb külpolitikát folytató amerikai elnöke azzal, hogy saját fél évszázados politikai sikerkarrierjét emlegette, rá is mutatott fatális tévedésére: nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy az általa (is) épített unipoláris rend a hidegháborús klisés világszemlélet miatt omlik össze. Az elnök és rendszere képtelen volt igazodni az események gyors változásához, és hiába volt mellette az utóbbi évtizedek egyik legdörzsöltebb külügyminisztere,

Blinken nem Kissinger: az események láncolatában meglátta ugyan a problémákat, tenni azonban ellenvetés és meggyőzési kísérletek nélkül azt tette, amit a fáradt öregember mondott neki az egyre dohosabb szagú Ovális Irodában.

A teljesen félreértelmezett külpolitika egyik legélesebben megvilágított részlete volt az elnöki beszédben az a rész, amikor Biden sikertörténetként jellemezte azt az afganisztáni kivonulást, amelynél katasztrofálisabbat a NATO történetében még nem sikerült összehozni, és az egész szövetség a sarokba állt szégyenében – kivéve a Fehér Házat, amely az ilyen formában teljesen felesleges háború lezárásának következményeivel egy cseppet sem foglalkozott: az ukrajnai konfliktus pedig épp jókor jött ahhoz, hogy újra a NATO erejéről lehessen beszélni, ne arról a gyalázatról, ahogyan az afgán misszió véget ért.

Biden és kormánya teljesen elveszítette az irányítást a globális események felett. Terhes örökségként hagyja utódjára (legyen az Harris vagy Trump) a közel-keleti konfliktust, az ukrajnai háborút és a Kínával egyre kiélezettebb feszültséget. Beszédében az elnök harcias tekintettel ismételgette, hogy Ukrajna mellett továbbra is ki kell állni, és még harciasabb tekintettel tűzszünetre szólított fel a gázai konfliktusban. Utóbbi kapcsán a retorikája nem mutatott túl a Miss Funtucky szépségverseny döntősein, akiknek mindenkori vágya a világbéke, azzal a különbséggel, hogy azok közben a szempillájukat rebegtetik, Biden viszont egy komplett rakétarendszert (ha már béke, legyen amerikai alapon), míg előbbinél ismét nem fejtette ki a hogyant. De legalább az „addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig szükséges” mondatot nem ejtette ki a száján, utóbbin már Zelenszkij is csak röhögni tud, miközben gombostűvel moszkvai célpontokat jelölget be a térképen, másik kezével pedig radírral alakítja Ukrajna határvonalait.

Taps a legyőzöttnek

A Biden-beszéd semmi konkrétumot nem tartalmazott a világban dúló konfliktusokkal kapcsolatban. Nem szokás ugyan az ENSZ-közgyűlés beszédeiben stratégiai részletességgel ötletelni, de az azért megszokott, hogy az aktuális és legforróbb témák kapcsán a szónok valamilyen kézzelfogható irányt kijelöljön, ha csak elméleti szinten is. Biden azonban tudja, hogy az izraeli háború teljesen kicsúszott a kezéből – így a fegyverszünet ismételgetése mellett többre nem futotta a lényegi mondanivalóból –, Ukrajna esetében pedig nem is említette a béketárgyalást vagy akár Zelenszkij kolosszális ötletét, hogy amerikai nagy hatótávolságú rakétákkal aprítsa Moszkvát – ellentétben Scholz kancellárral, akinek legalább egy kedves nein elhagyta a száját a Taurus rakétákkal kapcsolatban. Semmi mást nem tett, csak könnyes nosztalgiával emlegette a múltat, amikor még minden jó volt, az egységet, amire szerinte ma is lehet támaszkodni (ezen a ponton feltehetően nemcsak a globális dél államainak képviselői, de néhány európai ország diplomatája is keményen küzdött a röhögőgörccsel), és abszurd módon Vietnámhoz, valamint az arab háborúkhoz próbálta viszonyítani a mai konfliktusokat, konklúzióként azt a hibátlan ötletet közvetítve, hogy „lám, azokat is megoldottuk”.

Nem tudni, Biden felfogta-e, hogy mindaz, amit négy évvel ezelőtt külpolitikai célként meghatározott Oroszországgal, a NATO-val vagy éppen a Közel-Kelettel kapcsolatban, épp az ellenkezőjére fordult.

Hogy a Pax Americana egyik legbuzgóbb, egyben legtehetségtelenebb kivégzőjeként tekinthetnek rá, hogy a globális hegemón rendszer, amelynek birtoklásáért annyit és olyan ostobán küzdött, visszafordíthatatlanul elhagyta az Egyesült Államokat elnöksége idején.

Mindenesetre megpróbálkozott egy saját ciklusát sikersztoriként bemutató beszéddel. Utalt a Covid elleni globális győzedelmes taktikára (az afrikai államok padsorai felől érkező csuklás hangját elnyomta a hangosítás), az ukrajnai háború kapcsán az ENSZ alapokmányában foglalt elvek megvédésére (az amerikai hadiipar rég nem látott szép napjai, a szankciós politika áldásos hatásaival kiegészülve), illetve az Egyesült Államok gigantikus zöldátállási törvényére (jellemzően az ENSZ-közgyűlésen beszél a világ egyik legerősebb protekcionista rendeletéről), majd hozzátette: mindez meggyőzte arról, hogy „a minket összetartó erők erősebbek, mint azok, amelyek szétválasztanak”.

Fájdalmas hattyúdalával Biden tökéletesen belesimult az ENSZ hiábavalóságába és értelmetlenségébe. A szervezet mára nem más, mint múltidéző gittegylet, amelynek határozatait senki nem veszi komolyan, legyen szó háborúról, klímapolitikáról vagy éppen globális segélyakciókról. Az irreleváns kifejezés kevés annak leírására, mit jelent napjainkra az ENSZ. A politikai show-műsor fellegvára csupán, ahol az egymással minden létező konfliktusban álló országok képviselői a legnagyobb nyilvánosság előtt belezhetik ki verbálisan egymást. Végtelen egy helyben maradás, a Matrix metróállomása, ahol soha nem lehet felszállni a szerelvényre. Egy béna, tehetetlen monstrum, amely valóban már csak a kisebb nemzetek hangját erősíti fel érdemben, a nagyok a Biztonsági Tanácsban személyesen már meg sem jelennek, csak telefonon kurjantják, hogy „vétó”, majd visszafordulnak csámcsogni a boeuf bourguignonhoz, a véres steakhez, a gadonhoz vagy éppen a sztroganovhoz.

Biden mostantól diétázni fog. A legnagyobb sikert akkor aratta, amikor arról beszélt, hazaszeretete erősebb volt elnöki ambícióinál, így örömmel lépett vissza a jelöltségtől, hogy teret adjon a lendületnek. Bele se menjünk, hogy ez mekkora maszatolás volt a részéről, a világ vezetői mindenesetre véresre tapsolták magukat örömükben, miközben hegyezték a fülüket, nem sír-e fel halkan egy Donald Trump valahol a közelben.

Teljes szétcsúszás

Ha Biden örökséget próbált átadni New Yorkban, akkor vagy azt nem tudta, mit hagyjon az utókorra, vagy azt nem, pontosan kinek adja át. Az ENSZ alapokmánya iránti elkötelezettség hangoztatása pokolian rosszul vette ki magát az izraeli háború árnyékában, a globális ellátási láncokat pedig szóba sem kellett volna hoznia – szankciókra épülő külpolitikája a Covidhoz hasonló pusztítást végez, a kereskedelmi háború és az energiakereskedelmi tilalom Európára erőszakolása pedig éppen segít kivégezni az uniós ipart.

A polírozott sikerek bemutatása mellett új információ nem hangzott el az elnöki szájból. Ahogyan az ENSZ, úgy az Egyesült Államok sem képes már irányítóként vagy sikeres közvetítőként szerepelni a válságokban. Biden semmi mást nem tett, csak saját hatalmi ciklusának kudarcait fátyolozta el azzal, hogy az ENSZ és a remény fontosságát hangsúlyozta – mindezt azok után, hogy Gutteres főtitkár előtte dühösen az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktust nevezte meg a globális béke egyik legfenyegetőbb veszélyének.

Biden talán látta az amerikai izomhegemónia haldoklását, de képtelen volt arra, hogy azt diplomáciaira cserélje. Az iráni atomegyezmény, az ukrajnai háború, az izraeli–palesztin viszony, a szudáni polgárháborús katasztrófa – egytől egyig olyan történet, amelyben Washington kiabálása tulajdonképpen már nem is befolyásolja az események végkimenetelét. Biden megpróbálta, és elbukott.

Pár hónap múlva véget ér az elnöksége, de ez a néhány hónap a globális hatalmi politikában már csak további erózióra elég, konfliktusmegoldásra semmiképp.

Az ENSZ-közgyűlésre pedig ugyanaz a sors vár, mint elődeire. Az elnökkel együtt lassan elfelejtik, az atomenergia területét és a fejlesztési programokat kivéve pedig éppúgy semmilyen jelentősége nem lesz, ahogyan eddig. A globális kollektív biztonság garantálásába már többször belebukott – az Egyesült Államok éppen azért vehette magának a bátorságot ahhoz, hogy kisajátítsa a világ csendőrének szerepét. Most, hogy a Biden-éra alatt Washington is elhasalt, az ENSZ már messze nincs olyan formában, hogy újra főszereplővé váljon. A szövetség és Biden is rozzant aggastyán már. Az idejük lejárt, az általuk képviselt világnézet és polaritásszemlélet éppen a szemünk előtt kerül a történelem szemétdombjára.

„America is back!” – mondta vidáman Biden, amikor letette elnöki esküjét. „Hát persze!” – kiáltja búcsúzóul több száz ország hasonlóan vagy kevésbé derűsen. És all hope is gone.

***

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.

Kapcsolódó:

Nyitókép: MTI/EPA/Justin Lane
Belső fotók: UN Photo / Laura Jarriel / Manuel Elías