Az ember sokszor úgy akarja megoldani a problémáit, hogy próbálja átalakítani, mondhatni, megerőszakolni a természetet. Most újra elővennék azt a technológiát, amellyel algavirágzást idéznének elő az óceánban, hogy ezzel vonják ki a szén-dioxidot a levegőből. 

Kutatók egy csoportja most újjáélesztené az egy évtizede tabunak számító geomérnöki technika terepi kísérleteit. A Csendes-óceán egy részén vas-szulfáttal indítanák be a fitoplankton felszíni virágzását, hogy kivonják a szén-dioxidot a levegőből, annak ellenére, hogy az ilyen kísérletek meglehetősen ellentmondásosak.  

Azt azért írjuk az Exploring Ocean Iron Solutions (ExOIS), egy nonprofit, nem kereskedelmi konzorcium 23 akadémikusa számlájára, hogy kísérletükkel számszerűsíteni szeretnék, hogy ez a technika mennyi szén-dioxidot képes megkötni a mélytengerben, és mindez milyen hatással lehet a tengeri ökoszisztémákra. Reményeik szerint a kísérleteket már 2026-ban megkezdenék a Csendes-óceán északkeleti részén, akár 10 ezer négyzetkilométeren.  

Az ExOIS 160 millió dollárt próbál összegyűjteni a teljes programra. Kezdetnek a tudósok 2 milliós támogatást kaptak a Nemzeti Óceáni és Légköri Hivataltól számítógépes modellezésre, és tárgyalásokat folytatnak olyan lehetséges támogatókkal, mint az Ocean Resilience and Climate Alliance, ami egy filantróp koalíció, amelyet többek között Michael Bloomberg milliárdos finanszíroz. 

A szén-dioxid-narratíva szerint ahhoz, hogy a globális felmelegedést 1,5 Celsius-fokra korlátozzuk, nemcsak a kibocsátást kell csökkentenünk, hanem ki is kell vonnunk a szén-dioxidot a levegőből. Amikor ez a tételmondat elhangzik, akkor elsősorban a fásításra gondolunk, pedig az óceánok már most is sokkal több szenet tárolnak, mint a föld növényei és talajai együttvéve, ezáltal sokkal többet is képesek megtartani.  

Ebből a szempontból logikus elgondolás, hogy ha növelnénk a fitoplanktonok tápanyagát az óceánok vizében, akkor ez felgyorsíthatja a természetes biológiai szénszivattyú növekedését. A fotoszintézishez a fitoplanktonoknak a napfény mellett tápanyagok kellenek, köztük a vas (a klorofill alkotóeleme), így tudják a szén-dioxidot szerves anyaggá alakítani. Viszont az óceán sok részén ez az elem meglehetősen alacsony koncentrációban van jelen. Néhány esetben feldúsulhat, például ha a szél odafújja a port vagy a vulkáni hamut – vagy, mint esetünkben, szándékosan vas-szulfát-oldatot juttatnak a vízbe. Ennek hatására a mikroszkopikus élőlények gyorsan felszaporodhatnak, majd az elpusztult tetemeik, vagy a táplálékláncba bekerülve az ebből keletkező ürülék szép lassan a tenger mélyére merül. Így az általuk felvett szén egy része évtizedekre vagy évszázadokra távol maradna a légkörtől.  

A kutatócsoport most azt tervezi, hogy engedélyt kér az Egyesült Államok Környezetvédelmi Ügynökségétől a kísérletek elvégzésére a Londoni jegyzőkönyv alapján, amely 2013-ban nemzetközi tilalmat rendelt el az óceáni vassal való trágyázás kereskedelmi célú felhasználására. Az egyezmény engedélyezi a kutatási célú trágyázást, ha azt figyelemmel kísérik, és nem károsítja a környezetet. 

Az 1990-es és 2000-es években egy tucat kísérlet során vasat adtak az óceánhoz. Ám 2012-ben ez kiváltotta a nyilvánosság ellenkezését, mondván nem lehet játszani a természetes földi rendszerekkel. A közvetlen reakció oka az volt, hogy Russ George amerikai vállalkozó 100 tonna vasport szórt szét Kanada partjainál, részben a lazachalászat támogatása érdekében. 

Az ExOIS ígéri a terepi vizsgálatok hatásainak részletes nyomon követését, valamint a következmények jobb számítógépes modellezését. A tudósok egy nem reaktív nyomjelző anyagot, kén-hexafluoridot adnának vas-szulfát-oldathoz, ami segít nyomon követni a trágyázott víz terjedését, valamint a vas-szulfát lassú lebomlását. A szén-dioxid-koncentrációt hajókkal és víz alatti drónokkal mérnék. Emellett műholdfelvételeken tudnák ellenőrizni a fitoplankton színének növekedését az óceán felszínén. A csoport azt is ígéri, hogy a korábbi vasszórásos projekteknél nagyobb mértékben bevonják a nyilvánosságot és figyelembe veszik a környezeti hatásokat.   

A lehetséges veszélyek 

A hatások változatosak, széles körűek és gyakran kiszámíthatatlanok lehetnek. Német és indiai tudósok 2009-ben az Atlanti-óceán délnyugati részén végzett kísérletében a nagyobb zooplankton felfalta a kisebb fitoplanktonokat – és emiatt valójában kevés szén jutott le a tenger mélyére.  

Egy másik kísérletben, amelyet a Csendes-óceán északkeleti részén 2006-ban végeztek amerikai és kanadai kutatók, mérgező fitoplanktonfajok szaporodtak el. Ez felkeltette azt a félelmet, hogy a víz műtrágyázása „holt zónákat” hozhat létre, ahol  

a burjánzó algavirágzások felemésztik a vízben lévő összes oxigént, amivel kioltják a többi életet.   

A fitoplankton gyors virágzása olyan tápanyagokat is felemészthet, mint például a foszfor és a nitrogén, amelyek így elérhetetlenek lennének más élőlények számára – ezt a jelenséget nevezik tápanyagrablásnak. Ráadásul a tudósok még mindig keveset tudnak a mélytengeri ökoszisztémákról, ahol a szenet állítólag tárolják.  

Tavaly brit, amerikai és francia kutatók a számítógépes modellezésük alapján megállapították, hogy ha évente egy-két millió tonna vasat juttatnánk az óceánba, azzal 2100-ig 45 milliárd tonna szén-dioxidot lehetne megkötni. Ez azonban más tengeri élőlényektől is elrabolná a tápanyagokat. A felmelegedés miatt a tengeri biomassza csökkenését már most is 15 százalékosra becsülik, amely a vassal való trágyázás miatt további 5 százalékkal fogyatkozna. Különösen érzékeny veszteség lenne ez az Atlanti-, a Csendes-óceán és az indiai partok közelében lévő halászati területeken.  

(Forrás: Scientific American) 

Kapcsolódó: