A Kínához és az Egyesült Államokhoz való felzárkózásra irányuló európai törekvések elbukni látszanak. A svéd Northvolt AB – amely elektromos járművekhez (EV) gyárt energiatárolókat – kénytelen bezárni egyes munkahelyeit és eladni eszközeit a lassuló kereslet miatt, mindezt néhány hónappal azután, hogy 912 millió eurós kölcsönt vettek fel, hogy az eredetileg Nebraskába tervezett üzemüket Németországban tudják megépíteni. Eközben az Intel chipgyártó vállalat, amely szintén hitelt vett fel – 10 milliárd eurót – egy németországi gyár telepítésére, szintén elhalasztotta ezt a projektet.

„Európának nincs iparpolitikája”

Mindez nagy kár és ijesztő kilátásokkal fenyeget az európai ipar jövőjére nézve, hiszen

ezek a beruházások geopolitikai fegyverként voltak hivatottak az értékes ellátási láncok védelmét és a kitűzött klímacélok elérésének biztosítását szolgálni. A fent részletezett események fényében viszont kényes politikai dilemmákká silányultak.

A svéd kormány kizárta a Northvolt megsegítését: „szó sincs arról, hogy a svéd állam beszállna [a Northvoltba] és részvényessé válna. Jelenleg a vállalat részvényeseinek térfelén pattog a labda” – mondta Ulf Kristersson miniszterelnök. A cég legnagyobb részvényesei egyébként a Volkswagen és a Volvo Cars, amelyek közül az előbbi szintén látott már szebb időket. Ami pedig az Intelt illeti, a német politikusok azt követelik, hogy a vállalatnak biztosított pénzeket vonják vissza vagy csoportosítsák át máshová.

Ezek a problémák megerősítik a szkeptikusok mélyebb aggodalmait, miután Franciaország és Németország több mint 500 milliárd euró jóváhagyott állami támogatással számolt el 2022-ben, ez az összeg azonban, úgy tűnik, nem volt képes felrázni az európai ipart katatón állapotából. Az ukrajnai háború okozta károk és az amerikai–kínai versengés mellékhatásai még mindig sújtják az olyan energiaintenzív szektorokat, mint a vegyipar és az olyan autógyártókat, mint például a Volkswagen AG – ezzel számos munkahelyet fenyegetve.

„Európának nincs iparpolitikája”

– fejezte ki egyértelműen a Renault SA főnöke, Luca de Meo, a francia L’Express magazinnak nyilatkozva.

A széthúzás nehezíti a talpraállást

Az európai elit nehéz kérdések előtt áll. Nemcsak arról van szó, hogy beleszórjanak-e még több pénzt olyan ingoványos ágazatokba, mint az energiatároló-gyártás – ahol az európai projektek több mint felét (53 százalékát) fenyegeti a felfüggesztés vagy elhalasztás veszélye a T&E közlekedési érdekcsoport adatai szerint. A jó hír, hogy legalább megvan annak a belátása, hogy ezen a téren igen sivárok a kilátások.

A politikai és nemzeti törésvonalak viszont még mindig nagyon mélyek. Franciaország és Németország, azonkívül, hogy egyetértenek az óriáscégek felnevelésének előnyeiben, szinte minden más kérdésben eltérő véleményen vannak, vezetőik pedig éppen elveszítik szavazóik bizalmát. A kisebb EU-tagállamok a nagyobb szomszédok által nyújtott támogatások torzító hatásaitól tartanak,

amelyek célja, hogy lépést tartsanak Washingtonnal és Pekinggel. Mivel eközben a nettó zéró kibocsátási célok – köztük a belső égésű motorok 2035-re történő betiltása – is vitaasztalra kerültek, néhány frusztrált befektető és vezető csendben abban reménykedik, hogy a politikusok feladják a témába való beleszólást.

„Ahelyett, hogy egy potenciális Solyndrába (egy olyan napelemgyártó cég volt, amely még állami támogatások mellett is csődbe ment) áramoltatnánk a pénzt, miért nem engedjük át a teret az USA és Kína számára a chipek és az akkumulátorok piacán, és hagyjuk, hogy Európa megmaradjon az erősségeinél?” – veti fel a kérdést Lionel Laurent, a Bloomberg újságírója.

Véget kell vetni az agyba-főbe támogatás politikájának

Most, hogy az iparpolitikának ismét hangsúlyossá kell válnia, érdemes lenne mérlegelni a tényeket. Egy olyan típusú óriásvállalat, mint például a Tesla – egy csúcstechnológiás cég több futballpályányi területen fekvő gyártóüzemének – munkahelyenként 1 millió dolláros (kb. 905,8 ezer eurós) támogatása nem fogja egyik pillanatról a másikra növelni a gyártás arányát egy olyan szolgáltatóipar által dominált gazdaságban, mint mondjuk Franciaország. Emellett a termelés fokozását sem fogja megkönnyíteni.

2021-ben a valós európai akkumulátorgyártás a hivatalosan bejelentettnek csupán a 26 százaléka volt az EU ellenőrző szerve szerint. Amikor Sam Altman, az OpenAI vezetője eldicsekedett a Taiwan Semiconductor Manufacturing vezetőinek azzal a tervével, hogy 7 milliárd dollárt költene 36 chipgyárra, a tajvani vállalat köreiben négyszemközt „hantás tesónak” gúnyolták Altmant – írta a New York Times. Ilyen alapon Európát „támogatós tesónak” lehetne nevezni, aki megfeledkezett arról, hogy a csúcstechnológiai ágazatok rizikósak, és rengeteg időbe és pénzbe kerülnek. Néha a komparatív előnyök jelentik a győzelem kulcsát:

a napelemek esetében például Európa tudja, hogy többet nyerhet az olcsó importálással, mint azzal, ha megpróbálja felülmúlni a kínai vetélytársakat.

Az egyre növekő geopolitikai feszültségek és a világszerte fellángoló konfliktusok közepette egyáltalán nem biztonságos, ha az európai ipar az Egyesült Államokra vagy Kínára támaszkodik, hiszen az ellátási láncok megbízhatósága egyáltalán nincs kőbe vésve.

Valószínűleg nem lenne bölcs dolog feladni az iparpolitikát vagy egy olyan ágazatot, mint az energiatároló-gyártás, amely esetében Európa ugyan alacsony gyártási kapacitásokkal, viszont jelentős szabadalmi és az innovációs képességekkel rendelkezik. Ha lemondunk az elektromosjármű-gyártás egyik kritikus összetevőjéről, az hosszú távon az autóiparhoz kötődő munkahelyek és beruházások elvesztésével és a termelékenység megrekedésével járhat. Elképzelhető ráadásul, hogy az öreg kontinensnek lesz még ütőkártyája a következő generációs akkumulátortechnológiákban – jelenleg Kína dominanciáját a lítium-ion alapú energiatárolók terén nehéz lesz legyűrni. Az iparpolitika pedig hozhat kudarcokat – lásd Alitalia –, de győzteseket is, mint az Airbus. A végkimenetel sosem egyértelmű, hiszen kockázatok mindig lehetnek.

Csak bölcsen és megfontoltan

A válasz valószínűleg a különböző megközelítések elegyében rejlik. Először is,

be kell látni, hogy nem minden vállalatot kell megmenteni és nem minden szektor stratégiai jelentőségű. Nagyobb versenyre és dinamikára van szükség a cégek között, közben biztosítva, hogy a támogatásoknak ne mind egyetlen bajnokhoz vagy már piacon lévő vállalathoz folyjanak.

A stratégiai fontosságúnak ítélt ágazatok kiválasztásakor pedig jobban át kell gondolni a döntést. Egy európai Darpa (az áttörést jelentő technológiákat kutató amerikai ügynökség) bölcsebb megközelítésnek tűnik, mintha néhány politikusra bíznánk ezeket a kérdéseket.

Végül pedig az sem segít, hogy az országok még mindig inkább nemzeti, mint regionális szinten gondolkodnak: az állami támogatások továbbra is inkább országonkénti, nem pedig kontinentális jellegűek, bár ennek is kétségkívül megvannak az előnyei is.

Az Európával szembenálló problémák nagyságrendje – miközben Németország lemondott idei gazdasági növekedéséről – arra utal, hogy sok mindent rendbe kell tenni. Az, hogy az energiaköltségek versenyhátrányt jelentenek az ipar számára, egy külön kihívás amellett, hogy többet kell fordítani kutatás-fejlesztésre is. A kereskedelempolitikának is szerepet kell játszania a hazai iparágak versenyfeltételeinek kiegyenlítésében, mivel hamarosan döntés születik a kínai EV-vámokról.

A külpolitikának eközben összhangban kell lennie a nyersanyagok biztosításáért folytatott versennyel,

amint azt az Európai Reformok Központja megjegyzi. Ha pedig Európa exportfüggőből egy kereslet hajtotta modellé szeretne válni és kiszolgálni 450 milliós fogyasztói piacát, az lazább monetáris politikát és egy sokkal integráltabb egységes piacot követel, valamint azt, hogy Berlin elengedje a közös hitelfelvétellel szembeni ellenséges hozzáállást – fejti ki a véleményét a Bloomberg elemzője.

És valóban. Iparpolitikát gyártani sokkal nehezebb, mint energiatárolókat. De megéri próbálkozni…

(Források: Bloomberg; Financial Times)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime