A történet arról szól, hogy miképp adta el Schleswig-Holstein megbízható dízelkompját bagóért, hogy aztán 3,3 millió eurót költhessen egy új, károsanyag-kibocsátástól mentes napelemes kompra, ami persze nem működik. Summa summarum, végeredményben ezzel csak a szén-dioxid-kibocsátás növekedett.
A történetünk Schleswig–Holstein földjén zajlott, ahol a fjordok meg az öblök szövik át a tájat. Itt jutunk el a festői Missundébe, a Schwansen-félsziget peremére. Szemben vele, mintha egymásnak teremtették volna, ott van Brodersby, egy másik nyájas városka, melyet a Schlein csatorna épphogy elválaszt, mintha az Isten csak azért rakta volna közéjük azt a kis vízcsíkot, hogy az embereknek maradjon ürügyük a kompozásra.
Ha Missundéből Brodersbybe vagy Brodersbyből Missundébe szeretnénk utazni, akkor a legegyszerűbb mód erre az autós komp. Hát e vízi átkelésre ott volt egy derék szerkezet, a Missunde II, mely 2003-tól szolgálta híven az utazni vágyókat. Erős motorral bírt ez a jószág, robusztus volt és megbízható, akire mindig számíthat az ember. Évente úgy 120 ezer autót és 50 ezer biciklit vitt át a túlsó partra, és mindezt konok hatékonysággal. A gépe zúgott, szelte a vizet, csupán annyi volt a baj vele, hogy dízel üzemmódban működött, ami, mint tudvalevő, egy nagyon gonosz üzemanyag, elpusztítja a világot.
Ezt persze nem lehetett annyiban hagyni. Az Állami Partvédelmi Hivatal bölcs és komoly emberei úgy döntöttek, hogy a régi, ám hűséges Missunde II kenyere javát már megette, s ideje egy új, szebb, jobb, s főképp környezetbarátabb kompot szolgálatba állítani. A döntés – nem vitás – érthető. Hiszen ki ne akarna egy oly tiszta világot, ahol Schleswig-Holstein vizein se füst, se korom nem szállong?
Szén-dioxid-semlegesnek kell lenni – ez az új jelszó.
Végül 2024 januárjában többszöri késések után megérkezett a Missunde III. Az ára sem volt elhanyagolható – röpke 3,3 millió euró, amiért bizony szép dolgokat vártak tőle. Hiszen most nem a dízelmotoros, füstöt eregető szörnyetegre volt szükség, hanem erre a csendes, szelíd kompra, amely elhozza a tiszta, zöld jövőt.
Ráadásul pompás tetővel rendelkezett, hogy a magasban tartsa az értékes napelemeit.
Mivel hát a Missunde II sorsa eldőlt, a hivatal – nem mondjuk, hogy sietve, de azért elég ügyesen –megszabadult tőle. A büszke dízelkomp, mely egykoron a Schlei hullámait szelte, most már tehertétellé vált. Hogy a vételára is olyan csekélyre sikerült, nem csoda, hiszen ki adna sokat egy ilyen elavult járgányért?
Így aztán 17 ezer euróért kelt el, épp csak annyiért, hogy nem mondják, ingyen adták volna oda.
S hogy kinek? Egy nímandnak, aki bizony nem értette meg, hogy a dízelkompok ideje lejárt, és a jövő már nem az ilyen füstös, szuszogó gépeké. A vevő persze – mert mit is kezdhetett volna a holmival – csak kikötötte a kompot, mint egy megunt holmit, s hagyta, hogy az elemek lassan, de biztosan romlásnak indítsák. Nem gondozta, nem javítgatta, talán már maga is megbánta a vásárt, de hát mit volt mit tenni. A Missunde II ott állt a parton, miközben szép lassan emésztette a rozsda. Ahogy a mondás tartja: a hivatalnok tervez, de a természet végez! Nem gondoltak bele a megrendelők, hogy
a Missunde III pompás napelemes teteje nagyszerű vitorlaként fog viselkedni a merev északi szélben.
A kis villanymotorjai hősiesen pörögtek, de mit tehettek ők a vad szél ellenében? Bezzeg az idősebb testvér, a füstös Missunde II, morgott egyet, füstöt okádott, s már át is ért a túlsó partra, ám az új csodának ez kétszer annyi ideig tartott. Csak vergődött, mintha nem is komp, hanem egy vízbe esett veréb lenne.
De ha csak a szél lett volna a gond! A Missunde III jóval nehezebb volt, mint elődje, s mikor a dokkhoz kellett volna odaevickélnie, hát ott is bajba került. A Schlei sekély medre nem akarta fogadni ezt az új jövevényt. Igaz, lehetne azt mélyebbre döngölni, hogy könnyebben járhasson a komp, ám ez nem megy olyan egyszerűen, mert hát történetesen ez a vidék természetvédelmi terület, és a beavatkozás nem éppen környezetbarát. Talajfelmérést kell végezni, sőt még engedélyeket is kérni – de ki mondja meg, megkapják-e azokat? S ha igen, az még évek kérdése, addig pedig a Missunde III csak küszködik tovább.
Így vált a dicséretes környezetbarát törekvés egyre inkább nevetségessé, a nagy reményekkel elindított Missunde III most ott vesztegelt a kikötőben, mint az egyszeri katona, aki sosem jutott el a csatába.
A napelemei ugyan szorgosan gyűjtötték a nap sugarait, de ezzel sok mindent nem értek el. Persze az élet nem állt meg. Az autók, amelyek normális esetben vidáman szelték volna át a Schlein csatornát a régi jó komppal, most kénytelenek voltak egy hosszadalmas, harminc kilométeres kerülőt tenni a legközelebbi hídig. Nem kis kitérő, és a 120 ezer autó kipufogójának füstje sem kevés. Ám mit számít ez, mikor van egy károsanyag-kibocsátástól mentes kompunk, függetlenül attól, hogy ott dekkol a kikötőben.
Persze, ahol a hivatalok lassan őrölnek, ott is akadnak józan emberek. Ilyen volt a túlparton fekvő Brodersby–Goltoft derék polgármestere is, Joschka Buhman, aki egy szép napon megelégelte a dolgot. Követelte, hogy vegyék elő azt a régi, jó öreg Missunde II-t, ha más nem maradt, és indítsák el a kompjáratokat! A Partvédelmi Hivatal persze azonnal elővette a könyveit, a papírhalmokat, ahonnan világosan kiolvasható volt, hogy a Missunde II már rég el lett adva, mondhatni eladódott. No meg hát, mondták, ha meg is lehetne találni valahol, egy szegletben, az bizony nem úszna már magától. Felújításra lenne szüksége, nem is akármilyenre – 1,8 millió euró kellene ahhoz, hogy újra hajózhatóvá tegyék. S hát ki fizetné ki ezt az összeget, mikor ott van a szép, új Missunde III, kikötve a kikötőben.
A Partvédelmi Hivatal azonban nem adta fel egykönnyen. Hónapokon át próbálkoztak, felszerelték a Missunde III-at további orrtolókkal, mintha azok varázslatosan képesek lennének megzabolázni a természet erejét. De mit ért mindezt? A szél csak fújt, az áramlatok meg makacskodtak. Félévnyi eredménytelen próbálkozás után a hivatal végül kénytelen volt beismerni, hogy a csodakomp nem teljesíti azt, amit elvárhatnánk tőle. Így nem volt más, mint hogy a hivatal szép csendben visszasántikált ahhoz a szerencsétlen vevőhöz, aki valaha 17 ezer euróért megvette a jó öreg Missunde II-t, azt gondolván, hogy valami különlegességhez jut. Persze az idő mindent megváltoztat.
Most a hivatal 100 ezer eurót tett le elé az asztalra, hogy visszavásárolja a rég elhagyott kompját.
Mert hát mit volt mit tenni? A szél nem változott, a csatorna se mélyült, de a régi jó Missunde II legalább tudta a dolgát. És bizony, a Missunde II új hajózási engedélyt is kapott 2028-ig, mintha csak azt sugallná az élet: a régi dolgok néha mégis csak megbízhatóbbak, mint az új, csillogó álmok. Úgy tűnik, már senki sem veszi komolyan, hogy a hiperfejlett, szupercsendes Missunde III valaha is képes lesz arra az egyszerű, ám fontos feladatra, hogy átjuttasson néhány autót azon a százméternyi csatornán.
Kérdés még, hogy ki is keresett az üzleten?
