Azt már tudjuk, hogy minden mindennel összefügg, de arra nem gondoltunk, hogy a divat előrevetítheti a gazdaság jövőbeli alakulását. Erre egy közgazdász professzor bejegyzése döbbentett rá, bár írását maga is meglehetősen maszkulinnak tartotta, reménykedve a feminista olvasók megbocsátásában.
Richard Murphy, a Sheffield University Management School számviteli gyakorlatának professzora. A cikk eredetileg a Fund the Future oldalán jelent meg.
A professzor írása elején férfiasan bevallja, hogy érdekli a divat és évi 12 fontért lelkes előfizetője a Vogue magazin online verziójának. Persze nem azért, hogy ebből vásároljon, hanem azon meggyőződésből, hogy a divat tükrözi a közhangulatot. Évtizedek óta figyelmesen követi, hogy merre tart a divat, mert ez szerinte nagyon erős indikátora annak, hogy a gazdaság merre is tarthat. Bevallja azt is, hogy ugyanezen okból figyeli az embereket az utcán, ugyanis a kollektív stílusunk sokat elárul arról, hogy hogyan érezzük magunkat.
A professzor viselkedését meg is ideologizálja, és szerinte ez részét képezi David Blanchflower „sétálás gazdaságtanának”.
Ez az elmélet a makrogazdaságra, különösen a munkaerőpiac és a gazdasági tevékenység ciklikus változásaira vonatkozik. Blanchflower a sétálás fogalmát használja annak szemléltetésére, hogy a gazdasági folyamatok nem mindig egyértelműen lineárisak vagy gyorsak, hanem fokozatosak, lassabb üteműek, és bizonyos folyamatok időbe telnek, hogy láthatóvá váljanak.
A sétálás metaforája azt is sugallja, hogy a gazdaságban bizonyos változások csak egy bizonyos idő elteltével történnek meg, nem pedig azonnal. Például, ha a munkanélküliség csökken, akkor ennek pozitív hatása, mint a bérek növekedése, a fogyasztás felfutása csak fokozatosan lesz érzékelhető.
Blanchflower azt is állítja, hogy az egyéneknek az ország gazdasági helyzetéről és saját háztartásuk pénzügyeiről alkotott megítélése, vagy az üzleti hangulat (az iparági félelem a munkanélküliségtől) előre jelzi a 12 hónappal későbbi munkanélküliséget.
De hagyjuk az elméletet, és nézzük meg milyen gyakorlati következtetéseket vont le Richard Murphy a H&M legújabb kollekciójából.
A professzor kapta ezt a szórólapot, ami nagyon meglepte, ugyanis a három megjelenített szoknya közül kettő láthatóan rövid. Ez szerinte a gazdaságban utalhat a még nem látható optimizmusra, ugyanis régóta úgy véli, hogy
a szoknyák szegélye és a föld közötti távolság, illetve az emberek gazdasági hangulata között szignifikáns összefüggés van. Együtt húzódnak feljebb.
És jelenleg az utcán a szoknyák nagyon hosszúak.
Másrészt figyelmeztet a színekre. Sötétek, komorak, nyomasztóak és lehangolóak. Legalább is ezt üzenetet vonja le ebből, és megállapítja, hogy amikor a színek eltűnnek a divatláncok palettájáról, ténylegesen a gazdaságban is nagyon kevés optimizmus van.
Ez persze semmit sem bizonyít, kivéve egy dolgot, hogy ezek a divatházak rengeteg időt töltenek azzal, hogy kitalálják, milyen színeket kínáljanak. Úgy tűnik, a H&M egy szélesebb körű nézetet tükröz ebben a kérdésben. A hangulat kifejezetten borúlátó. Így nehéz elképzelni, hogy honnan is érkezhetne a fellendülés.
Az egyik amerikai portál nem vitatja a professzornak a fehérek, feketék, szürkék és szénszínek dominanciájával kapcsolatos álláspontját, és megállapítja, hogy az elmúlt években valóban gyakrabban jelent meg a zöldek, sárgák, pirosak és narancsok új hulláma – kérdés, melyek árulkodtak az akkori korszellemről.
Sőt, egy két évtizede, sok autó, és nem csak a már-már endemikus Volkswagen bogarak élénk színekben pompáztak: napsárgák, pörgős vörösek, vidám élénkzöldek és a kékek egész sora. Manapság esetleg az egyre kisebb autók jelennek meg mind játékosabb színekkel. Persze erre is lehet magyarázat: valószínűleg a piac már nem igényli ezeket a színeket. Az autók jobban kitűnnének, és alkalomadtán megkönnyítenék az azonosításukat. Ez viszont már mélyen internalizált konformitásnak tűnik.
Amúgy a színeket érdemes belehelyezni a kultúrába. A japán autókban a fehér a domináns szín az ottani tisztasági elképzelések miatt. A sintóban, japán ősi vallásában fontos a fehér, és a japánok számára továbbra is számít a sintoizmus és annak eszméi.
A portál véleménye viszont ellenkezik a professzornak a jelenlegi divat színeiről alkotott elképzeléseivel. A női szerző szerint nyugaton a fekete mindig is a bizonyos kétértelműség színe volt. A múltból idézi Tommaso Campanellát, olasz domonkos szerzetest, filozófust, asztrológust és költőt, aki a barokk feketeségét egyenesen „árulásnak” nevezte a reneszánsz után, amikor is az olaszok élénk színeket viseltek.
A hölgy egyáltalán nem biztos abban, hogy a megjelenített szürkék és feketék – Murphy szavaival élve – „lehangolóak” volnának. Igenis, a szürke és a fekete nagyon stílusos, sőt, még szexi is lehet.
Mert a fekete viselet nem tesz egy nőt automatikusan dominikánussá.
