Sokatmondó írás jelent meg Igor Karaulov orosz költő, publicista tollából, aki nehezményezte, hogy Közép-Ázsia volt szovjet köztársaságai készek megtenni a következő lépést írásrendszerük romanizálásában, latin írásmódra való áttérésében. Van benne egy nagy orosz birodalmi frusztráció, és elsősorban a törököket hibáztatja, hogy a valamikori íjfeszítő népek eltávolodnának az „orosz anyácskától”. Eközben egy cseppet sem zavarja a valós kínai térnyerés.
Tehát literátorunknak az okozott gondot, hogy Közép-Ázsia valamikori szovjet birodalmi országai, Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán Azerbajdzsánnal és Törökországgal együtt úgy döntöttek, hogy egységes ábécére térnek át. Tették ezt a Türk Államok Szervezete alatt működő török világ közös ábécéjével foglalkozó bizottság javaslatára. A szerző rögtön le is szögezi, hogy
a mai Törökországnak nagy vágya lehet a török világ élére állni, de erre nincs sok lehetősége. Földrajzilag Ankara elég közel van Bakuhoz, de nagyon messze van Asztanától vagy Biskektől.
A történetet kezdjük ott, hogy az oroszoknak először a tatár kánságokat kellett legyőzniük. Rettegett Ivánnak sikerült leküzdenie a 16. század közepén az Asztarhányi és a Kazanyi Kánságot, de csak Nagy Katalin győzte le 1783-ban a Krími Kánságot. Ezután fordulhattak a Kaukázus, majd Közép-Ázsia felé. I. Miklós cár (1825–1855) idején kezdődött utóbbi meghódításának aktív szakasza, bár korábban is voltak orosz terjeszkedési kísérletek a régióban. Az intenzív hódítás II. Sándor cár uralkodása (1855–1881) idején zajlott.
Tehát egy száz-százötven éves kényszer szülte írásmódtól való megszabadulást vet orosz publicistánk a sztyeppei népek szemére. Helyzetelemzésében Igor Karaulov leírja, hogy eddig mindegyik állam önállóan, más-más eredménnyel oldotta meg az írás problémáit. Míg Azerbajdzsánban sikeresen befejeződött a romanizálási folyamat, addig Üzbegisztánban a latin írásmód 30 éves bevezetése után még mindig él a cirill ábécé, és mindkét írásmódot fele-fele arányban használják. Kirgizisztán egyelőre nem hozott hivatalos döntést a latin betűkre való áttérésről, míg Kazahsztánban, ahol hét évvel ezelőtt született ilyen döntés, a dolog elakadt, és jelenleg az új írásra két változatot is javasolnak.
Karaulov kifejti, hogy az isztánok latinizálási lépése érthető módon riadalmat kelt az oroszokban, mivel világosan kirajzolódik az ilyen döntés geopolitikai háttere. Azonnal a „pántürkizmus” eszméi jutnak eszébe, a „Nagy Turán” projekt, az egységes török tér, amelyben Törökország fog dominálni, kiszorítva onnan Oroszországot és az orosz kultúrát.
Az is különösen aggasztja, hogy ennek a türk világnak egy nem is kicsi része Oroszország területén található (Tatárföld, Baskíria, Jakutföld).
Persze Karaulovnak is megvannak a maga „mandinerei”, ezért tendenciózusan rögtön pántürk mozgalomban gondolkodik, amit összehasonlít az orosz gondolkozással, a múlt század második felét meghatározó pánszláv eszmékkel. Kitűnik a birodalmi gondolkodása, amikor azt állítja, hogy Törökország másfél évszázados késéssel ugyanazt az utat járja be, amit az akkori Oroszország, de az Orosz Birodalom korábbi képességei nélkül. Szerinte ez az út csalódást fog okozni.
Írásában elég pontos képet ad a pánszlávizmusról, ugyanis abban az időben az oroszok készek voltak minden szlávot testvérüknek tekinteni, beleértve a cseheket is, akik inkább minősíthetők szláv nyelven beszélő németeknek, mivel nem volt közvetlen kapcsolatuk az orosz kultúrával. Belátja, hogy ez a pánszlávizmus a bolgárokon bukott meg igazán, akik szinte azonnal oroszellenesek lettek, miután Oroszország felszabadította őket a török iga alól. Az, hogy ma a bolgárok szintén cirill betűkkel írnak, semmit sem változtat, ugyanúgy elárulják állítólagos „testvéreiket”.
Ezen alapelvek rögzítése után Karaulov visszatér a törökökhöz, akiknek szerinte nagy vágyuk lehet a türk világ élére állni, de erre nincs sok lehetőségük. A haderő tekintetében a közép-ázsiai államok nem igazán számíthatnak a török katonai erőre. Ezenkívül a török gazdaság nagy gondokkal küzd. Például Üzbegisztán külkereskedelmi struktúrájában Törökország a negyedik helyért viaskodik Dél-Koreával, míg Oroszország és Kína nagy előnnyel vezet.
És bár földrajzilag Ankara elég közel van Bakuhoz, nagyon messze van Asztanától vagy Biskektől.
Egyszóval Törökország azon igénye, hogy egy fél Eurázsiát átfogó makrorégió vezetője legyen, nem állja meg a helyét (az oroszok erre használják a Szenyka sapkája kifejezést).
Szerzőnk azt is felhozza, hogy kulturálisan a törökök nem azonosak a türkökkel. Ha a krími tatároknak az Oszmán Birodalom egy kulturális metropolisz volt, az üzbégek, a kazahok és a kirgizek számára soha nem töltötte be ezt a funkciót, és ma úgy tenni, mintha a civilizáció Törökországból érkezett volna a földjeikre, durva történelemtorzítás lenne. (Hiszen azt szerinte az oroszok vitték oda!)
Persze Karaulov számára a törökök esetleges térfoglalásán felül sokkal fontosabb kérdés, hogy vajon a török nyelvek latinosítása hozzájárul-e az orosz kultúra Közép-Ázsiából való kiszorításához. Úgy véli, hogy ebben itt nincs közvetlen kapcsolat. Szerinte (tipikus birodalmi álláspont) az oroszok mindig is tisztelték más népek nyelveit, igyekeztek segíteni a fejlődésüket orosz nyelvű fordításokkal, széles olvasóközönséghez juttatni a helyi irodalmat, és mellesleg a Szovjetunióban történt az első próbálkozás Közép-Ázsia török nyelveinek latinosítására még 1926-ban.
Persze ahogy mondani szokták, a darumadár repül az égen, a házmester meg nem tehet mást, csak nézi, így Karaulov is csupán annyit tud mondani, hogy őt nem érdekli, hogy a független államok mit kezdenek a nyelveikkel, hogy milyen betűkkel lesz az írás az árun. Amikor egy kirgiz futárral vagy egy üzbég taxisofőrrel beszél, nem fogja érdekelni, milyen betűkkel írják az anyanyelvének szavait, neki az fog számítani, hogy jól beszél-e oroszul (a valamikori gyarmatokról érkező gastarbeiter).
Csak azt sajnálja, hogy a latin írásmódra való áttéréssel Közép-Ázsia államaiban zavar keletkezik (szerinte). Egyrészt az idősebb generáció nem tudja majd elsajátítani, és nekik továbbra is le kell másolniuk a latinosított szöveget cirill betűvel. Másrészt az iskolában új módon tanított fiatalok számára haszontalan szemétté válik az a hatalmas nemzeti irodalom, amelyet cirill betűvel nyomtattak ki.
A végső érve pedig az, hogy mindez semmiképp sem erősíti a nemzeti nyelvek tekintélyét, különös tekintettel arra, hogy olyan államokról van szó, ahol az orosz nyelvet még nem felejtették el. (Itt újra jön a birodalmi aspektus, hogy ez esélyt ad az orosz nyelvnek.) Felveti, hogy tulajdonképpen miért használnák az államnyelvet, amely már nem érthető, nem jobb-e az orosz nyelvhez fordulni, amely legalább bebizonyította a stabilitását.
Megjegyzés:
Nagy az Isten állatkertje!
Karaulov szösszenete ékes példája annak, hogy egy bukott birodalom, amelynek a csillaga most újra mutat némi felemelkedést, miképp nem viselkedhet az általa leigázott népekkel. Persze szerinte ők vitték oda a KULTÚRÁT és a CIVILIZÁCIÓT (mintha nem lett volna ott) meg a FEJLŐDÉST (mintha nem tudtak volna a maguk erejéből), de az idők változnak. Az orosz publicista nagyon mellé lőtt, amikor Törökországot véli Közép-Ázsia legnagyobb fenyegetésének. Az igaz, hogy a törökök elsősorban kulturálisan igyekeznek teret nyerni a térségben, míg Kína a gazdasági erejét használja. Bár lehet az is, hogy manapság nem nagyon szabad az orosz sajtóban Kína térnyerését emlegetni. Mindenesetre a birodalmak jöttek és mentek, az íjfeszítő testvéreink pedig mindig ott maradtak. Talán az igazi félelem egy volt birodalomtól az, hogy a türk népek összefogása pár évtized múlva komoly kihívás elé állíthatja az „orosz anyácskát”.
Cikkünk nem tükrözi a Makronóm Blog álláspontját, célja csupán a tájékoztatás és információközlés.
