Bárki is lesz az Egyesült Államok következő elnöke, Joseph Stiglitz közgazdasági Nobel-díjas professzor máris írt neki egy levelet, tele intelmekkel – valamint Washington jelenlegi kül- és gazdaságpolitikai törekvéseinek időnként kifejezetten éles bírálatával.
A Foreign Policy továbbgondolta a hivatalukból távozó amerikai elnökök hagyományát, amely szerint az Ovális Irodából utoljára kilépő elnök egy levelet hagy hátra az íróasztalán utódjának. (A szokást Ronald Reagan honosította meg, és azóta is nagy népszerűségnek örvend.) Az amerikai lap kilenc világhírű gondolkodót kért fel, hogy fogalmazzák meg saját levelüket a leendő elnök felé, legyen az Donald Trump vagy Kamala Harris. Az írások közül kiemelkedik Joseph E. Stiglitz közgazdasági Nobel-díjas professzor levele, aki diplomatikus stílusa ellenére igen éles kritikát fogalmaz meg Washingtonnak a globális problémákra adott még problémásabb válaszaival kapcsolatban.
Iparpolitika: rejtetten is létezett
A Columbia Egyetem professzora rámutatott: az Egyesült Államok jelentős fordulatot hajtott végre az elmúlt években – miközben évtizedeken át az iparpolitika ellen beszélt, Biden elnök a chip- és az inflációcsökkentő törvénnyel (IRA) két hatalmas horderejű iparpolitikai rendelkezést vezetett be. Utóbbi a neve ellenére valójában egy vegytiszta, a zöldátállást elősegítő, a zöldenergiás ipari területet húzóágazattá változtatni kívánó, mintegy 1000 milliárd dollár értékű csomag. Egyes kritikusok ugyan kifogásolják ezt a fajta protekcionista és túlzottnak vélt állami beavatkozást a piaci versenybe, ám Stiglitz szerint a világjárvány alatt a piac pontosan megmutatta, miért nem tud rugalmasan reagálni a sürgető szituációkban: az ellátási láncok összeomlása, a berobbanó infláció éppen arra utalt, hogy sürgető szükség van egy nyílt iparpolitikai stratégia kidolgozására.
Csakhogy van az új amerikai iparpolitikának egy negatív kicsengése is. Mint arra Stiglitz rámutat, a protekcionista és a versenyhelyzetet szisztematikus leépítő rendelkezések zömében ellenkeznek a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) alapelveivel – éppen azzal, amelynek megalkotásában az Egyesült Államok annak idején fő szerepet vállalt. Ahogyan a közgazdász fogalmaz: ez jelentheti az utolsó szöget a WTO koporsójában. Az egyenlő feltételekre és szabályokra épülő rendszert az USA csak addig találta kényelmesnek, ameddig számára kedvező eredményeket produkált. Mára Washington szinte ellenségként kezeli a testületet, és attól sem riad vissza, hogy drasztikusan befolyásolja annak működését, például azzal, hogy blokkolja a WTO legfelsőbb bírói testületének működését, és nem hajlandó a tagokat kinevezni. Vagyis nyers gazdasági és politikai hatalmat gyakorolva igyekszik a saját maga által kidolgozott szabályrendszert kijátszani és ellehetetleníteni.
Ez azonban egy mélyebb kérdést vet fel: valóban létezik-e szabályalapú rend, nemzetközi jogállam, ha a legnagyobb gazdasággal büszkélkedő ország csak akkor engedelmeskedik előírásnak, amikor az neki megfelelő?
– veti fel Stiglitz, hozzátéve: adott egy nemzetközi szabályokon alapuló rend, amely azonban csak a gyengébb országokra nézve bír kötelező jelleggel, az USA viszont ott szegi meg, ahol akarja. Csakhogy „az Egyesült Államok már nem hegemón. Új hidegháborúban veszünk részt, hogy megnyerjük magunknak a globális dél államait. A globális problémák pedig globális együttműködést igényelnének”, nem pedig izompolitikát – teszi hozzá a professzor.
Nagyhatalmi önzés
A már nem létező hegemón szerep erőltetésével kapcsolatban Stiglitz az Egyesült Államok befektetési politikáját is élesen kritizálja: mint írja, a szabályokat Washington már annyira a saját képére formálta, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta például a környezetszennyezési és a fogyasztóvédelmi előírásokat: ha az USA vállalatai valahol beruházásokat indítanak el, az adott ország pedig úgy véli, hogy a szabályok figyelmen kívül hagyásával teszi azt, Washington azonnal perrel kezd fenyegetőzni, éppen a piaci verseny elleni támadásnak tekintve azt, hogy miatta akarnak szabályt szigorítani.
Stiglitz ehhez kapcsolódóan megjegyzi: míg az Egyesült Államok világszerte felszólította az országokat, hogy nyissák meg a kapuikat a külföldi befektetések előtt, rámutatva többek között az így befolyó adóbevételek áldásos hatásaira, célja éppen az adószabályok kijátszása volt.
Senki nem értette meg, hogy a globalizációs rendszert, amelynek felépítésében az Egyesült Államok oly fontos szerepet játszott, éppen az adóelkerülésre tervezték
– írja, rámutatva, hogy a vállalatoknak így az egész világon lehetőségük nyílt arra, hogy a nyereségüket adóparadicsomokba csoportosítsák át. Bár a 2008-as nagy válság után még a fejlett országok is erőfeszítéseket tettek az adóelkerülések visszaszorítására, mindezek tulajdonképpen adóemelésben mutatkoztak meg, nem pedig egy igazságos globális adórendszer létrehozására irányultak. Utóbbi nagy részben kudarcot vallott. Született ugyan megállapodás a minimális társasági adóról, de több energiát ölnek a kiskapuk keresésébe, mint a végrehajtásba. Végül az adózásról szóló globális viták az ENSZ elé kerültek, ahol az Egyesült Államok ellenszavazata ellenére is elfogadták a jövőbeli adóegyezmény ütemtervét. „Szeretnék világosan fogalmazni: az Egyesült Államok egészének, az amerikai népnek az az érdeke, hogy igazságos és hatékony globális adórendszer legyen. Az USA politikáját túlságosan is a vállalati érdekek diktálják. Ha az Egyesült Államok meg akarja nyerni az új hidegháborút, ennek véget kell vetni” – írja a Nobel-díjas közgazdász.
Tisztelet a félelem helyett
Stiglitz szerint, amikor a technológia nem külső, piaci hatás eredményeképpen születik (mint azt a zöldátállás kapcsán az elektromos járművek területén tapasztalhatjuk), szükség lehet kormányzati beavatkozásra. Az iparpolitika joga azonban a fejlődő országokat is megilleti – csakhogy a WTO amerikai szabályokon alapuló rendje gyakorlatilag tiltja nekik, hogy ugyanolyan eszközökkel hidalják át a fejlett országokkal kapcsolatos szakadékokat, amelyeket azok alkalmaznak. „Olyan, mintha a WTO-t a fejlett országok technológiai versenyelőnyének megőrzésére tervezték volna” – írja keserűen a professzor, hangsúlyozva: a piac dzsungeltörvényei még a hibás WTO-szabályoknál is rosszabb helyzetet teremtenek.
Éppen ezért az Egyesült Államok érdeke, hogy együttműködésen alapuló világrendet hozzon létre – ezt azonban az értékei iránti tisztelettel, nem pedig a tőle való félelemmel, gazdasági, katonai és politikai erejének agresszív bevetésével kell megalkotnia. Vagyis forrásokat és technológiát kell elérhetővé tennie a fejlődő országok és a feltörekvő piacok számára. „Ha az Egyesült Államok iparpolitikáját egy új globális zöldátmenet és egy rugalmasabb globális gazdaság kialakításának részeként értelmezzük, akkor az a globális együttműködés új korszakának a része lehet – ön pedig elnökként a világ vezető és leggazdagabb demokráciájának élén áll majd, megnyitva az utat egy új, globális közös jólét felé” – zárja a levelet Stiglitz, amelyről maga sem tudja még, hogy pontosan kinek írta.
***
Fotó: Thaiföld kormánya