Dani Rodrik sztárközgazdász szerint lehetetlen egyszerre küzdeni az éghajlatváltozás ellen, erősíteni a fejlett gazdaságokban a középosztályt és csökkenteni a globális szegénységet. Bármely két elem kombinációja ugyanis kivégzi a harmadikat.
Dani Rodrik megszállottja a hármas problémáknak. A Harvard politikai gazdaságtan professzora már 2000-ben előállt egy trilemmával: akkor azt fejtegette, hogy a globalizáció, a nemzetállamok kiépülése és a tömegpolitika nem létezhet egymás mellett.
Friss cikkében egy új trilemmáról számol be. Az alaptétele az, hogy lehetetlen egyszerre küzdeni az éghajlatváltozás ellen, fellendíteni a fejlett gazdaságokban a középosztályt és csökkenteni a globális szegénységet. Mint írja, bármely kettő kombinációja törvényszerűen a harmadik rovására megy.
Elégetett jövő
A második világháború után a fejlett és a fejlődő országok egyaránt a gazdasági növekedést és a társadalmi stabilitás megteremtését helyezték előtérbe. Míg a nagy gazdaságok a jóléti állam kiépítésével voltak elfoglalva, fokozatosan megnyitották piacaikat a szegényebb országok exportja előtt. A további növekedésükkel párhuzamosan így jelentősen csökkenni kezdett a nélkülözés a fejlődő partnerországokban, a siker receptje tehát akár meg is lehetett – volna, ám itt jött a képbe a trilemma harmadik tényezője: a gazdasági fejlődés mindenhol a fosszilis tüzelőanyagokra épült, amelynek a következményeit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
A hiperglobalizáció ráadásul egyre nagyobb belső feszültségekhez vezetett: a fejlett gazdaságok munkaerőpiaca fenekestől fordult fel a külföldről beáramló olcsó termékek és munkaerő miatt – ez egy idő után a középosztály sorvadásához vezetett, amely hatásaiban negatív spirált indított el, ennek kezelése tehát egyre sürgetőbbé vált. Joe Biden inflációcsökkentő, mintegy 1000 milliárd dollárt megmozgató, a zöldenergia-átállásra épülő terve nem titkolt szándékkal a középosztály helyreállítását célozta keményen protekcionista, kizárólag az amerikai gyártóknak és fogyasztóknak felajánlott ösztönzőivel – a gyártás visszahelyezésével az Egyesült Államokba, és a Kínából származó import miatt leginkább érintett területeken a munkahelyek újrateremtésével.
Az amerikai gyárak Kínába telepítése és az így kialakult „Kína-sokk” miatt 1999 és 2011 között mintegy 2,4 millió munkahely szűnt meg az Egyesült Államokban. Donald Trump 2016-os győztes kampányának központi eleme volt ennek a tendenciának a felszámolása. Biden gyakorlatilag ezt akarja befejezni az amerikai ipari termelés újbóli felpörgetésével, természetesen Kína kárára.
Az újraiparosítást és a középosztály ismételt felemelkedését célzó tervek ez esetben szerencsésen találkoztak a klímavédelmi és zöldátállási ambíciókkal. Csakhogy – mutat rá Rodrik – a neoliberalizmus elleni válaszlépéseknek, a nemzeti iparpolitikák kidolgozásának és villámgyors gyakorlatba ültetésének természetes következménye a fejlődő országok kilátásait azonnal a szakadék felé kezdték lökdösni, hiszen a lényegük éppen az volt, hogy távol tartsák az azokból addig szabadon érkező árukat.
Vagy az egyik, vagy a másik
Míg az USA az inflációcsökkentő törvény gigantikus, „America First” jellegű rendelkezéseivel rombolja jelentősen a fejlődő országok gazdasági lehetőségeit, az Európai Unió a szén-dioxid-kvóták bevezetésével ugyanezek exportőreit sújtja egyre nagyobb vámokkal – így ellensúlyozva ki az európai gyártók energiatisztítás miatt megjelenő költségei és az EU-n kívüli területek „piszkos” energiafelhasználásából következő olcsóbb árak miatti különbséget. Miután a tömbökön kívüli országok az exportra alapuló iparosítási terveket kezdték el megvalósítani, a kereskedelmük ilyen mértékű akadályozása a gazdasági növekedés megtorpanását, rosszabb esetben mélyrepülését eredményezheti.
Az egyetlen megoldást az jelentené, ha a Nyugat a fejlődő országokkal és az éghajlattal kapcsolatos politikáját valamiképpen kombinálná végre, vagyis pénzügyi és technológiai segítséget nyújtana a klímapolitikák megvalósíthatósága érdekében, biztosítva ezzel a szén-dioxid-büntetés nélküli kereskedelem folytatását, illetve a munkavállalók lehetőségeinek javítását. A trilemma azonban ezen a ponton ismét közbeszól: a teljes piacnyitás levét újra a középosztály inná meg a munkaerő-beáramlás bércsökkentő hatása miatt, vagyis azzal, hogy a Nyugat segít a fejlődő országoknak, erősítve a gazdaságukat, majd kitárja piaci ajtaját, gyakorlatilag visszatér a kör ugyanazon pontjához, ahonnan elindult.
A középosztály új terepe
Rodrik első pillantásra kissé zavaros, de egyszerű megoldást ajánl e trilemma feloldására: szerinte a középosztály fő munkahelyterületét kell megváltoztatni, és a gyártásból át kell tenni azt a szolgáltatási szektorba. Mint írja, a munkahelyelnyelő ágazatok, mint az oktatás, a kiskereskedelem, a feldolgozóipar vagy a személyes szolgáltatások, nem járnak exporttevékenységgel, így nem keltenek kereskedelmi feszültséget sem. Szerinte ezzel a fejlett gazdaságok középosztályának a védelme és a fejlődő gazdaságok növekedési lehetőségei egymást nem kizáró alapon valósulhatnának meg, ráadásul úgy, hogy közben a kibocsátási célok elérése is közelebb kerülhet a megvalósításhoz.
Kérdés, hogy ezen a ponton Rodrik kalkulált-e az általános munkaerőpiaci viszonyokkal és igényekkel, vagy egyszerűen egy piaci átrendeződést feltételez annak érdekében, hogy a fejlődő országok olcsóbb munkaereje elérje a nyugati országokat anélkül, hogy károkat okozna ezzel a középosztálynak. Óriási kockázati tényezőt jelent az ellátási láncok biztonsága és az azok újbóli összeomlása után esetlegesen bekövetkező kiszolgáltatottsági káosz is – csupa olyan tényező, amelyet alaposan mérlegelni kell.
Konklúziójában rámutat: az éghajlatváltozás egzisztenciális fenyegetés, a stabil középosztály a demokráciák alapja, míg a globális szegénység csökkentése erkölcsi kényszer. „Riasztó lenne, ha a három cél közül bármelyiket is el kellene hagynunk. Jelenlegi szakpolitikai keretünk azonban egy nehezen leküzdhető trilemmát okoz. A sikeres poszt-neoliberális átmenet megköveteli, hogy olyan új politikákat alakítsunk ki, amelyek segítségével mindenki számára kielégítő kompromisszumos megoldásokat lehet találni” – fogalmaz a Harvard professzora.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Jone Marin
