Nem mi mondjuk ezt, a Spiegel egyik szakírója fogalmazott így, miközben azon siránkozott, hogy az eurózónában fordult a kocka. Virágzó peremvidék, vérszegény mag: miközben a német gazdaság folyamatosan zsugorodik, Európa egyes részei fellendülnek, ami egyre nagyobb kihívást jelent a monetáris unió számára. Sokan mondták, hogy valami baj van a pénzügyi politikával, persze amíg a németek jól jártak az euróval, addig nem foglalkoztak a kérdéssel. Most ébrednek.
Henrik Müller írása elején leszögezi, hogy Európa soha nem működött zökkenőmentesen. Van, hogy az euróövezet egy része jól teljesít, míg más tagállamok gazdasága lelassul. Aztán fordul a helyzet. Újra és újra előjönnek az egyensúlytalanságok, de eddig senki vette a bátorságot, hogy tartós javítást végezzen.
Most fordult a kocka: Spanyolország, Portugália, Horvátország, Litvánia, Szlovákia, Görögország, Ciprus és Málta gazdasága növekszik jobban, kettő és négy százalék közötti ütemben, míg az euróövezet ezen virágzó perifériájával ellentétben a magországok erőtlenek és vérszegények. Franciaország, Olaszország és Hollandia növekedési tempója ugyanis mindössze egyszázalékos. Németország, amely Európa teljes gazdasági teljesítményének mintegy negyedét adja, az idén valójában zsugorodik, és a jövő évi kilátások sem túl fényesek.
A lejtmeneten nem segítenek az Európai Központi Bank (EKB) magas kamatlábai sem. Az EKB ezúttal kivételesen Szlovéniában ülésezett, és újabb 0,25 százalékpontos kamatcsökkentést jelentett be.
Ha azonban a gazdasági kilátások tovább romlanának, akkor növelniük kellene ennek az ütemét. Az irányadó kamat jelenleg három és fél százalék, viszont az eurózóna átlagában az infláció 1,8 százalékra csökkent. Persze e térségen belül nemcsak a növekedési ütemek, hanem az inflációs ráták is jelentősen eltérnek. Legutóbb Belgiumban több mint négy, Lettországban és Litvániában pedig kevesebb mint egy százalékkal emelkedett az árszínvonal.
Viszont a „maginfláció” (az energia és élelmiszer nélküli infláció) makacsul tartja magát – legutóbb a még mindig 2,7 százalékos ráta jóval meghaladta az EKB kétszázalékos célját.
Henrik Müller tehát elismeri, hogy nehéz egy jegybanknak olyan valutaövezetet kezelni, amelyben a gazdasági fejlődés jelentősen eltér. Ráadásul az egységes monetáris politikai irányvonal sem igazán jön be senkinek.
A bénáknak túl magasak, a fixeknek pedig túl alacsonyak a kamatok. Ez pedig gazdasági feszültségeket és politikai frusztrációt okoz.
A monetáris unió akkor működik a legjobban, ha a tagországok inflációs rátái hasonlóan magasak, és a gazdaság szinkronban halad, ám ezt az eurókorszakban csak ritkán sikerült elérni.
A monetáris unió első évtizedében talán még működött is, de ez az aranykor 2010-ben az euróválsággal véget ért.
Henrik Müller szerint akkoriban a tagság többi része pompásan prosperált, míg Németországban borongós volt a hangulat.
Annak idején például Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban az euróátlagot meghaladó infláció volt tapasztalható, ami annak a versenyhiánynak volt az előjele, amely később a közös fizetőeszköz válsága során egzisztenciális problémákhoz vezetett. A fiatal eurózóna akkoriban még el tudott volna viselni egy szigorúbb monetáris politikát, de mivel Németország gazdasága még gyenge volt, az EKB visszafogta magát. A magasabb irányadó kamatlábak talán egy kicsit lassították volna a déli államok hitelezési boomját, így a későbbi adósság- és ingatlankrízis nem lett volna annyira súlyos.
A második szakasz az euróválság 2010–15 közötti éveit foglalja magában, amelyek során a leginkább érintett államok, például Görögország, fájdalmas defláció, azaz csökkenő árszint felé csúsztak. Az árak dinamikája Olaszországban és Spanyolországban is olyan mértékben lelassult, hogy az ottani inflációs ráták sokáig a németországiak alatt voltak. Az EKB irányvonala ebben az időszakban német szempontból túl nagyvonalú volt, pedig a magasabb kamatlábak lassították volna a németországi ingatlanbuborék okozta pénzromlást. Az, hogy a dolgok másképp alakultak, a német mércével mérve túl laza monetáris politikának is köszönhető.
A 2015 és 2019 közötti harmadik etap Müller szerint harmonikusan alakult. Az inflációs különbségek csökkentek és a defláció megszűnt.
A negyedik szakasz a 2020-as koronavírus-válsággal kezdődött, amikor gyors egymásutánban több sokk érte az euróövezetet. A Covid-járvány ismét súlyosan érintette a valutaunió déli országait, majd a zárlatok megszűnését követően szűk ellátási keresztmetszetekkel küszködtek, amely felerősítette az inflációt. Végül pedig jött az ukrajnai háború, amelynek során az energia és más nyersanyagok rendkívül szűkössé és drágává váltak, ami főképp az euróövezet keleti tagállamait érintette.
Igaz, az inflációs különbségek egy része mára visszaszorult. A balti államokban, ahol az árak és a költségek az elmúlt években jelentősen emelkedtek, most az átlag alatti a pénzromlás üteme, de például a mediterrán országokban, ahol a világjárvány miatt le kellett állnia a fontos idegenforgalmi ágazatnak, az újraéledő üzletág pezsdítőnek bizonyul.
Másrészt a gazdaságpolitikai tényezők is okoznak különbségeket. Franciaország és Olaszország például drága, hiányból finanszírozott kiadási programokkal élénkíti a gazdaságát. Néhányan a koronavírus elleni segélyalap (NextGenerationEU) milliárdos támogatásából részesülnek, innen a legtöbbet Spanyolország, valamint Olaszország kapja, és ez is hozzájárul az euró egyensúlytalanságához.
Az inflációs és növekedési ráták összehasonlítását a különadók, a támogatások és a szociális juttatások is torzítják. Ez jól látható volt az ukrajnai háborút követő energiaválság idején: a villamosenergia- és gázárplafonokon, valamint a magánszemélyeknek és a vállalatoknak nyújtott transzfereken. Mindezek a nemzeti intézkedések eltéréseket okoztak az árakban és a jövedelmekben.
Henrik Müller szerint ezeket a különbségeket erősítik az eltérő politikai felfogások is, mivel mi, európaiak még mindig elsősorban a saját nemzeti érdekeinkre összpontosítunk. Az euróövezet egy monetáris unió, miközben nincs közös médiaközönsége. Ennek következtében a nemzeti eltérések nagyobb figyelmet kapnak, és ez potenciálisan felerősíti a tényleges gazdasági hatásukat.
Különbségek az Egyesült Államokhoz képest
A szakértő ezután az USA-tól vesz példát, ahol az egyes államoknak a koronavírus és az ukrajnai válság alatti gazdasági fejlődésében alig volt különbség. Talán az energiában és a mezőgazdasági területekben gazdagoknál látni némi eltérést. Itt bukkan ki Müller zsákjából a szög, amikor mindezt azzal magyarázza, hogy az eurózónával ellentétben az USA-nak nagy szövetségi költségvetése van, amely az ország gazdasági teljesítményének mintegy negyedét osztja szét. Ez bizonyos mértékig ellensúlyozza az Egyesült Államokon belüli eltérő fejleményeket, és van egy egységes belső piac is, amely viszonylag rugalmasan tompítja a különbségeket.
Ezzel szemben az euróövezetben mindez csak kezdetleges. Nincs közös euró-költségvetés, csak az EU egészének van büdzséje, ami azonban kicsi (a GDP egy százaléka).
Ehelyett a nemzeti pénzügyi politikákat kellene összehangolni, de ez a legjobb esetben is csak félig-meddig működik, különösen válság idején.
Van egységes piacunk is, ám az továbbra is tele van akadályokkal, és a közös tőkepiac nem több mint egy vízió – nem pedig valóság.
Így aztán Müller a német módszert javasolja Európa egyensúlyhiányának megoldására: le kell bontani a fennmaradó piaci akadályokat, és kiterjeszteni a közös pénzügyi politikát, hogy az EU és az euróövezet szisztematikusan közös infrastrukturális és kutatási projektekbe fektethessen be – ahelyett, hogy rövid távú támogatási programokba invesztálna az unió pénzügyi politikájának eddigi hétéves időszakai keretében.
Azért elismeri, hogy nem ez lesz a végső megoldás. A valutaunió gazdasága még ekkor sem működne teljesen zökkenőmentesen, de legalább kevésbé esetlen módon húznák át magukat a gondokon.
Kapcsolódó: