Az iráni háztartási gépek ágazatának közelebbi vizsgálata megmutatja, hogy a vállalatok milyen jelentősen alkalmazkodtak a szankciókhoz, kihasználva a korlátozott piac lehetőségeit. Alkalmazkodásuk ellentmond annak az általánosan elterjedt nézetnek, hogy a szankciókkal szembeni ellenálló képességet csak az állami beruházások elosztásával és a felülről irányított iparpolitikával lehet fokozni. 

A 2000-es évek végének olajboomja nem segítette az ottani gyártókat. Ahogy a nyersanyagexport megugrott, az iráni rial felértékelődött, a reálbérek emelkedtek és a külföldi áruk elárasztották a piacot. A középosztálybeli családok élvezték a megnövekedett vásárlóerőt, és szívesen költöttek francia kozmetikumokra, koreai háztartási gépekre, török ruhákra, miközben a hazai márkákat elkerülték. Így alakult ki a „holland betegség” tankönyvi esete – az olajbőség aláásta Irán gyártási bázisát.  

A holland betegség az a gazdasági jelenség, amely azokra a káros hatásokra utal, amelyeket egy ország jövedelmének a hirtelen növekedése okoz. A kifejezést 1977-ben a The Economist alkalmazta, hogy leírja a gyáripar hanyatlását Hollandiában, miután 1959-ben felfedezték a nagy groningeni földgázmezőt.  

Az erős rial arra késztette Mahmúd Ahmadinezsád elnököt, hogy újraelosztó programokat vezessen be az alsóbb rétegek javára, ami növelte a kereskedelmi deficitet és inflációs boomot indított el a lakások, valamint a szolgáltatások terén. Ezt tetézte, hogy az Obama-kormány 2012-ben súlyos szankciókkal sújtotta a pénzügyi és az energiaágazatot, amivel recesszióba taszította Iránt, a dolgok pedig irányt változtattak. 

Ezek a büntetőintézkedések sújtották az amúgy is meggyengült feldolgozóipart is, és az iráni ipari termelésben a mai napig tartó stagnálást idéztek elő. Csakhogy az amerikai diplomácia folyamatosan változott, a 2015-ös iráni atomalkut követően eltöröltek néhány szankciót, majd a Trump-kormányzat alatt 2017-ben újból bevezették azokat. Mindez egyenlőtlen hatásokkal járt az iráni gyártók számára, ennek következtében néhány jelentős szereplő termeléscsökkenést tapasztalt: 2017-ben, amikor az ország még élvezte a szankciók enyhítésének az előnyeit, mintegy 1,5 millió járművet készítettek, míg tavaly mindössze 1,2 milliót tudtak legyártani. Az autóipar esetében a szankciók korlátozták a kulcsfontosságú alapanyagokhoz való hozzáférést, ami csökkentette az évente gyártott személygépkocsik és teherautók mennyiségét és rontotta a minőségüket.  

Más gyártók kihasználták a büntetőintézkedések makrogazdasági hatásait, többek között a valuta leértékelődését és az import csökkenését. Ez paradox módon lehetővé tette az iráni tőke számára, hogy megfordítsa a „holland betegség” hatásait.  

Az iráni háztartásigép-gyártók alkalmazkodása ellentmond annak az általánosan elterjedt nézetnek, hogy a szankciókkal szembeni ellenálló képességet elsősorban az állami beruházások elosztásával és a felülről irányított iparpolitikával lehet fokozni. 

Ma az iráni háztartásigép-gyártást már nem a szankciók, hanem az időközben kialakított túlkapacitás fogja vissza, ami komoly hatást gyakorol az árversenyre. Mivel sok gyártó csak védett piacon képes fennmaradni, ez azt jelenti, hogy ezek a cégek aktívan ellenezhetik a szankciók enyhítésével járó piaci liberalizációt. 

Iráni gyártás 

Az iráni háztartási készülékek gyártása az 1960-as évek első iparosítási hulláma során alakult ki. Az 1970-es évek közepére az olyan hazai márkák, mint az Arj és az Azmayesh, az otthonok alapelemévé váltak, és még a regionális piacokra is exportálták őket. Az 1979-es iszlám forradalom után ezeket a gyárakat államosították. Nem sokkal később az iráni–iraki háború kitörése megakadályozta a további beruházásokat és a modernizációt.  

A hazai márkák az iráni fogyasztók számára az alacsony árat és a gyenge minőséget jelentették. A 2000-es évek közepére, ahogy az ország gazdasági növekedése felgyorsult, egyre inkább léptek be a külföldi márkák a szegmentált iráni piacra. A magas jövedelmű családok a német Bosch és az olasz De’Longhi termékeit vásárolták, a közepes jövedelműek a koreai LG-t és a Samsungot, a szegényebbek pedig az iráni brandeket választották, amelyeknek a készülékei funkcióikban nem, de az árban versenyképesek voltak. A piaci adatok szerint 2017-re a nagy koreai márkák uralták a piacot, a hűtőszekrények 65, míg a mosógépeladások 77 százalékát. Különösen 2012 után, az Iránnal szembeni nyugati szankciók szigorodását követően növekedett a koreai részesedés, hiszen kihasználták, hogy az európai márkák csökkentették az országban való jelenlétüket.  

Aztán 2018-ban minden megváltozott. A Trump-kormányzat kilépett az iráni atomalkuból, és ismét másodlagos szankciókat vezetett be Iránnal szemben. Az első hatásként meredeken leértékelődött a rial, mivel Trump befagyasztotta az ország hozzáférését a devizatartalékaihoz és visszafogta az olajexportot, a keményvaluta-bevételek elsődleges forrását. Az iráni kormány, hogy megvédje a valutáját, és takarékoskodjon a keményvalutával, behozatali tilalmat rendelt el több mint 1300 termék, köztük háztartási gépekre. Gyakorlatilag lezárták a piacot a külföldi márkák előtt, amelyek amúgy is nehézségekkel szembesültek, mivel a nemzetközi bankok elkezdték megszakítani a kapcsolataikat az iráni partnereikkel. 

Az iráni háztartásikészülékek gyártói, valamint az ágazatban tapasztalat nélküli befektetők gyorsan felismerték a lehetőséget. A szankciók visszatérése kétségtelenül lassította az ország gazdasági növekedését, a magas infláció pedig aláásta a háztartások vásárlóerejét, de a kisgépek iránti kereslet makacsul tartotta magát.  

Ezáltal meg lehetett szerezni az iráni háztartási gépek piacának háromnegyedét, ami 12 milliárd dolláros lehetőséget jelentett. 

Beruháztak az új gyártókapacitásokba, sőt a fogyasztók igényeinek kielégítése érdekében a régi iráni gépeket új funkciókkal is ellátták. A háztartási eszközök piacára számos új belépő érkezett, ami széttöredezetté tette a piacot. Iránban ma 140 hűtő- és 100 mosógépgyártó cég működik. Bár a külföldi márkák továbbra is elérhetők, ezek a folyamatos valutaleértékelés mellett párhuzamos importként érkeznek, így természetesen jóval drágábbak, mint a helyben gyártott brandek. Ráadásul a garanciát sem tudják biztosítani. Így nem csoda, hogy 2022-ben az LG és a Samsung együttes részesedése az iráni hűtőpiacon mindössze 8 százalék volt, a mosógépeknél pedig 13.  

De nem csak a gyártók száma növekedett, a termelési kapacitás is robbanásszerűen megnőtt. A háztartási gépek ágazata ma már a második legnagyobb mértékben járul hozzá a gyártási hozzáadott értékhez, ezt csak az autóipar előzi meg. Mind a hűtőszekrények, mind a mosógépek esetében a teljes termelési volumen stagnált 2018-ig. Az iráni cégek 2022-ben 2,7 millió hűtőgépet állítottak elő, ami duplája a 2017-es 1,35 milliós összmennyiségnek. A mosógépgyártás 2022-ben 1,6 millió darabot tett ki a 2017-es mintegy 900 ezerrel szemben. Ezzel természetesen munkahelyek is létrejöttek az egyébként gyenge munkaerőpiacon. 

A háztartási gépek szegmensében az igazi nagy nyertes az Entekhab, amely a mosógépek piacának 40 és a hűtőszekrények 27 százalékát képviseli. A közepes árfekvésű készülékeket gyártó vállalat évtizedeken keresztül, licenc alapján dél-koreai Daewoo készülékeket állított elő. Emellett kapcsolatban áll a Haierrel, egy kínai gyártóval is. Ez a partnerség segítette a cég növekedését, alapozva a kínai ellátási láncra. Eközben a versenytársainak azon kellett igyekezniük, hogy a szankciós kockázatok miatt elszakadjanak az európai, japán és koreai beszállítóiktól. 

Túlkapacitás és iparpolitika 

Míg az iráni hatóságok egy időben attól tartottak, hogy a szankciók gátolják a háztartásigép-gyártók termelékenységét, ehelyett túlkapacitás keletkezett.  

A becslések szerint a hűtőszekrények jelenlegi teljes éves gyártási kapacitása körülbelül 10,5 millió darab, miközben a maximális belföldi kereslet kevesebb mint 3 millió évente.  

Mivel a büntetőintézkedések korlátozták az exportot, a jelentős kihasználatlan termelési kapacitás elpazarolt erőforrásokat jelent. Emellett az elmúlt évtizedekben alapított sok gyár nem tudja kihasználni a méretgazdaságosság előnyeit. Vagyis bár az iráni gépgyártásnak sikerült átvészelni a szankciók okozta zavarokat, vállalatszinten sok cég küzd veszteséggel. Egy olyan környezetben, ahol a kormányzati beruházások eleve korlátozottak, a magánberuházások hatékony elosztása kritikus fontosságú, és az iparpolitikának a koordinációs hibák kezelésére kellene összpontosítania.   

A háztartásigép-iparban tapasztalható koordinációs hibák jól mutatják, hogy a szankcióknak ellenálló gazdaság létrehozására irányuló kormányzati felhívások ellenére az iráni gazdaságpolitika az iparpolitikáját nem tudta felhasználni a magánszektor vállalataihoz alkalmazkodó magatartásának megfékezésére és irányítására. Ez a kudarc a különböző típusú hazai gyártók körében is olyan lobbicsoportokat hozott létre, amelyek ellenzik a szankciók enyhítésében rejlő piaci liberalizációt.  

Amikor 2021-ben először felröppentek olyan pletykák, hogy Irán esetleg beleegyezik egy olyan fogolyalkuba az Egyesült Államokkal, amely a dél-koreai bankokban tartott befagyasztott tartalékok felszabadítását is eredményezné, egy tucatnyi háztartási készülékgyártó példátlan módon nyílt levelet írt Ali Hámenei legfelsőbb vezetőnek, arra kérve, hogy ez az alku ne vezessen oda, hogy hatályon kívül helyezzék az LG és a Samsung importtilalmát. A levél vitát váltott ki a társadalomban, így Abbas Aliabadi ipari miniszternek ki kellett jelentenie, hogy „egy tökéletesen versenyképes piacon nincs szükség az ilyen fizikai korlátozások bevezetésére”. De egyelőre e rendelkezés maradt. 

Hogy a döntéshozók képesek lesznek-e versenyképessé alakítani az iráni háztartási gépek széttöredezett piacát, még nem tudni. Mindenesetre racionalizálási programot indíthatnának a hazai gyártók képességeinek növelése és a külföldi márkákkal való versenyre való felkészítésük érdekében, többek között az exportpiacokon.  

A nyugati politikusok a szankciókkal sújtott gazdaságok – például Irán és Oroszország – gazdasági ellenálló képességét a gazdaság feletti jelentős ellenőrzéssel büszkélkedő, központosított államok által bevezetett politikák eredményének tekintik – tévesen. Az iráni gazdaság ellenálló képességét, amely nagyrészt a feldolgozóiparra összpontosul, inkább a vállalati szintű alkalmazkodás hozta létre, nem az állami irányítás. A gazdasági teljesítményt az opportunista cégek tartották fenn, amelyek kihasználták a büntetőintézkedések teremtette feltételeket és az ezek által kiváltott protekcionista politikákat.  

Ezek az alkalmazkodások azonban a szankciókkal sújtott gazdaságban nagyrészt elérték a határaikat, és az iráni döntéshozók mindeddig nem voltak képesek egy erre reagáló iparpolitikát előterjeszteni. A jövőbeli szankciós tárgyalásokra nézve nem szabad figyelmen kívül hagyni e fejlemények következményeit – az ottani üzleti lobbi fontos szegmense ugyanis a globális gazdasági háború váratlan haszonélvezőjévé vált. 

Kapcsolódó: