Washington máris megkezdte az Európai Bizottság fegyvervásárlásra vonatkozó szabályozásának fúrását. Protekcionizmust emlegetve arra is céloz, hogy az EU veszélyesen sok időt pazarol el, mire felfuttatja saját hadiiparát. Ebben speciel igaza van.
A NATO éppen leköszönő amerikai nagykövete, Julianne Smith a Politicónak nyilatkozva finoman utalt arra, hogy az Egyesült Államok nagyon nem örül az Európai Bizottság szabályozási tervének, amelynek értelmében az EU-s tagállamok 2030-ig a fegyverbeszerzéseik 50 százalékát uniós vállalatok révén kell megoldaniuk. (2035-re ennek az aránynak 60 százaléknak kell lennie.)
Az ötlet ezúttal is Franciaországtól származik, amely a saját hadiiparát igyekszik felsőbb polcra helyezni – ehhez pedig remek táptalajt biztosít a Trump esetleges elnöksége után bekövetkező „egyedül maradunk” mondat ismételgetése, valamint a Macron elnök által folyamatosan hangoztatott stratégiai szuverenitás képességének megszerzése.
Washington azonban máris támadja a kezdeményezést: az Egyesült Államok szerint a brüsszeli döntés egyrészt protekcionista (mondja ezt az a kormány, amely saját iparának felfuttatása érdekében több ezer milliárd dollárt ölt a legdurvább protekcionista intézkedésekbe), másrészt már az alapkoncepció is hibás, tekintve az uniós hadiipar hatalmas kapacitásbeli hiányosságait.
„Nem álltok még azon az értelmi szinten”
Julianne Smith nagyon diplomatikusan utalt arra, hogy az Európai Unió még elemzőkészségében és gondolkodásmódjában sem áll készen önállóan egy ekkora volumenű fegyveres konfliktus kezelésére. Mint mondta, az európai országok többsége azt is figyelmen kívül hagyta, amikor 2021-ben az amerikai hírszerzés már határozottan jelezte, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát. „Több ország azzal érvelt, hogy ez csupán az ősrégi orosz taktika, amely a folytatás nélküli fenyegetőzésre épül. Végül úgy döntöttek, hogy az oroszok nem fogják átlépni az ukrán határt” – mondta, hozzátéve, hogy az uniós tagállamok a felkészületlenségükkel rengeteg időt vesztegettek el.
Ami a háborúval kapcsolatos európai stratégiai autonómiát illeti, az a lehetséges Trump-elnökség okozta pánikra épít. Általános (és teljesen fals) narratíva, hogy a régi-új elnök magára fogja hagyni a NATO-t, az európaiaknak tehát önmaguknak kell megoldaniuk nemcsak az ukrajnai konfliktust, de egy esetlegesen eszkalálódó háborút is, amely átterjed Európára is. Smith ezzel kapcsolatban két dolgot hangsúlyozott: egyrészt az Egyesült Államoknak jelenleg esze ágában sincs Ukrajnát meghívni a NATO-ba, és ezzel ki is pipálta az egyik olyan pontot, amely a háború átterjedéséhez vezethet. Másrészt „a NATO 75 éves fennállása alatt minden amerikai elnök maximálisan támogatta a szövetséget, ez pedig nem fog változni november 5-e után sem, függetlenül attól, hogy ki lesz az elnök”.
Gyorsabban és olcsóbban
Smith óvatosan arra célzott, hogy az Európai Bizottság stratégiájának indoklása az uniós hadiipar kötelező bevonására a fegyvervásárlások területén meglehetősen ingatag lábakon áll. „Biztató, hogy az EU készen áll arra, hogy nagyobb részt vállaljon a védelem és a biztonság területén. Az Egyesült Államoknak azonban aggályai vannak azzal kapcsolatban, hogy ezt hogyan akarja elérni – mondta, majd rá is mutatott a lényegre, amellyel nehéz vitába szállni. – Amikor kijelentik, hogy csak Európán belül lehet fegyvert vásárolni, felvetődik a kérdés: tekintettel az aktuális igényekre és az országok azon akaratára, hogy a legjobb fegyvereket a legjobb áron vegyék meg, miért tiltja meg az unió nekik, hogy onnan vásároljanak, ahol a számukra legszükségesebb eszközöket beszerezhetik?”
Többször elhangzott mind az európai fegyvergyártók, mind a háborúpárti országok vezetői részéről:
miközben a szomszédban a második világháború óta a legnagyobb fegyveres konfliktus tombol, az európai kapacitáshiány, a hosszú távú szerződések elmaradása és az ellátási láncok gubancai mellett az időhiány az, ami az Európai Bizottság kényszerítő tervét alapjaiban kérdőjelezi meg.
Lefordítva: arra egyetlen fegyverkezési lázban égő tagállamnak sincs ideje, hogy megvárja, amíg az EU valamelyik vállalata képes legyártani az általa most rendelt fegyvereket. Smithnek ebben tehát teljesen igaza van, függetlenül attól, hogy diplomatai minőségében is az amerikai fegyveripar buzgó lobbistája.
Mint azt a közelmúltban bemutatott (és azóta gyakorlatilag agyonhallgatott) Draghi-jelentés is kiemelte: az ukrajnai háború következtében a tagállamok eszeveszett fegyverkezésbe kezdtek, a 2022 júniusa és 2023 júniusa között eltelt időszakban védelmi beszerzésekre elköltött 73 milliárd eurónak azonban a 78 százaléka külföldi vállalatokhoz került – 63 százaléka pedig egyetlen helyre, az Egyesült Államokba.
Draghi is elismeri, hogy ennek elsődleges oka az európai hadiipar kapacitás- és készlethiányában gyökerezik, ám rögtön hozzáteszi, hogy azon fegyverek esetében, ahol az EU-s ipar nem küszködik hiányosságokkal, nem helyénvaló külföldi beszerzési projekteket indítani. Az EKB volt vezére erősen nehezményezte, hogy bár az európai hadiipar képes előállítani csúcstechnológiás eszközöket (Eurofighter Typhoon, Leopard 2 A7 harckocsi), a legtöbb ország, beleértve Hollandiát, Németországot, Lengyelországot, Romániát, Belgiumot és Dániát is, a blokkon kívülről szerzi be azokat – a vadászgépek esetében az amerikai F–35-ösök után indult hajsza, míg a dél-koreai hadiipar hatalmasat robbantott a szárazföldi haditechnikával: csak Lengyelország több mint 10 milliárd dollár értékben szerződött le Szöullal harckocsikra, önjáró lövegekre és rakétavetőkre. Az érintett országok azonban egytől egyig a Smith által is említett érvekkel védekeznek: jelen helyzetben nincs idő arra, hogy megvárják, amíg az európai hadiipar magához tér, és elkezd teljes kapacitással működni.
2 százalék az Egyesült Államoknak
A gondolat a közös beszerzésekkel, közös kapacitásnöveléssel és közös finanszírozási formákkal egyetlen alapvető dolog miatt bukik meg már a küszöbön: mindez kollektív védelmi és biztonságpolitikai gondolkodást igényelne, az viszont egyáltalán nincs meg a tagállamok között. A gondot súlyosbítja, hogy az Európai Bizottság mindezt brüsszeli, centralizált irányítással képzeli el: ezt viszont majdnem minden tagország mereven vissza fogja utasítani. A védelemgazdasági függetlenség a haderő kizárólagos nemzeti szuverenitásából következik, ezt felrúgni pedig senki nem akarja pusztán azért, hogy aztán egy brüsszeli bizottság döntse el, hol van nagyobb szükség a fegyvereire és a katonáira – és azt honnan kötelező vásárolni.
A „Buy European” nyertesei egyértelműen a nagy fegyvergyártó országok lennének. Franciaország már az Ukrajnának közösen beszerezni kívánt 1 millió tüzérségi lőszer tervének idején mereven elzárkózott attól, hogy azt külföldi vásárlásokból valósítsák meg. (Macron dühöngve oldotta fel a blokkolást, amikor szembesült a ténnyel: az EU önmagában nem tudja kivitelezni az elképzelést.) A szigorítás uniós ellenzői most is azzal érvelnek, hogy a francia nyomásra meghozott intézkedés egyértelműen néhány kiváltságos, a saját hadiiparát már felpörgető állam malmára hajtja a vizet.
Ez azonban csak az egyik probléma.
Súlyosabb gond, hogy a bizottsági terv valamilyen egységes igényt feltételez az európai tagállamok részéről. Ilyen azonban nem létezik.
Amint arra a már említett Draghi-jelentés nyilvánosságra hozatalakor is rámutattunk, a fenyegetettség egészen mást jelent Olaszországban vagy Portugáliában, mint Lengyelországban vagy Észtországban – ez pedig törvényszerűen feltételezi a védelmi ipar és a beszerzések sokszínűségét, illetve egy központosított finanszírozási rendszer eredménytelenségét is. Sőt: mivel lehetetlenné teszi a közös védelmi politika kidolgozását, akkor azt is, hogy az Európai Unió globálisan is meghatározó erővé váljon védelmi szempontból. Az Oroszország elleni egyöntetű kiállás és Ukrajna (már nem annyira egyöntetű) lélegeztetőgépen tartása kétségtelenül előrelépés, azt azonban az amerikai szerepvállalás lassításáról szóló hírek nyomán kitört pánik is jelzi, hogy az EU messze nem áll készen annak folyamatos fenntartására. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a különböző biztonságpolitikai elveket valló országok karámba terelése, és egy centralizált védelmi rendszer kiépítése kellene – egyikre sincs sok esély, bármennyire szeretné az Európai Bizottság a saját kezébe venni a kezdeményezést.
„Értékelem a közép- és hosszú távú elképzeléseket, de nem vagyok biztos abban, hogy a fegyvervásárlások korlátozása valóban segítséget jelentene Ukrajnának vagy a szövetség tagjainak, amelyeknek sürgősen megoldandó hiányosságai vannak” – mondta Julianne Smith az amerikai védelmi iparra mutogatva megoldásként. Nagy valószínűséggel neki lesz igaza: a Trump elnök által hangoztatott „a NATO egyenlő az Egyesült Államokkal” mondat erősen magában rejtette azt a következtetést is, hogy ha már így alakult, Washington a védelemért cserébe jogosan várja el, hogy az európai országok a védelmi kiadásaik fegyverbeszerzésre fordított összegeinek javát az USA termelésébe forgassák bele. A NATO által pillanatnyilag érvényben lévő, GDP-arányosan 2 százalékos büdzséből a háború előtti időszakban mintaszerűen csorgott a pénz az amerikai fegyvergyártókhoz. Az ukrajnai káosz még inkább nekik kedvezett. Ebbe az idilli állapotba rondít bele az Európai Bizottság új stratégiája, amit Washington nagyon nehezen fog megemészteni. A terv egyébként jogos, és valóban EU-s érdekeket szolgálna. Legnagyobb hátránya, hogy egy fegyveres konfliktus közepén éppen a hatékonyságot és a gyorsaságot hagyja figyelmen kívül. Üdvösebb lenne egyelőre a kapacitásnövelésre és a hosszú távú szerződések megkötésére helyezni a hangsúlyt, a kötelező európai vásárlások érvényesítésének kidolgozásával pedig megvárni a háború végét.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
