Érdekes kritika jelent meg az amerikai fegyverkezési gyakorlatról, amelyben gúnyosan megállapítják, hogy a hadsereg jelenlegi pénzköltési üteme folytán nemsokára sok gazdag beszállítójuk lesz, de lassan már nem beszélhetnek repülőgépekről vagy haditengerészeti flottáról. A cikk azt a gyakorlatot bírálja, hogy Washingtonban már elfogadott, hogy szinte minden egyes új fegyverrendszer lényegesen többe kerül, mint amelyet lecserélnek.
De nem csak a fegyverek ára növekszik, ezzel párhuzamosan a tervezettnél kevesebb rendszert is gyártanak le. Így került az amerikai hadseregbe végül csak 21 darab B–2-es, 187 F–22-es és mindössze három modern, úgynevezett Zumwalt-osztályú romboló hadihajó (DDG–1000) az eredetileg ígért 132, 750, illetve 32 darab helyett.
Dan Grazier, a Responsible Statecraft oldalán ezt a jelenséget, amikor az új fegyverek fajlagos költségei meghaladják a védelmi költségvetést, védelmi halálspirálnak nevezi.
Persze mondhatják, hogy az amerikai gondolkodók már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy az a politikai és gazdasági szövetség, amely a katonai elit, a védelmi ipar és a társadalom felsőbb rétegei közötti pénzügyi és politikai kapcsolatok által jött létre, értékes erőforrásokat pazarol el és egy sor hibás fegyvert fog gyártatni.
Eisenhower elnök elegánsan fogalmazta meg a hadiipar és a döntéshozók közötti szoros együttműködés veszélyeit 1961-ben. Arra figyelmeztetett, hogy csakis „egy éber és tájékozott polgárság kényszerítheti ki a védelem hatalmas ipari és katonai gépezetének megfelelő kapcsolódását békés rendszereinkkel és céljainkkal, hogy aztán a biztonság és a szabadság együtt virágozhasson”. Ez a kijelentés ma is ugyanolyan igaz, mint 53 évvel ezelőtt.
Dan Grazier ugyan megad minden tiszteletet Eisenhowernek, ám azt azért halkan megjegyzi, hogy ezt a figyelmeztetését elnöksége utolsó napjaiban tette közzé, nem pedig annak kezdetén – amikor még felhasználhatta volna a hatalmát, hogy tegyen is valamit az ügyben.
Tehát meghatározták a problémát, felboncolták, azonosították a rendszer mögöttes patológiáit, majd mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy érdemi változást ne történjen.
A végeredmény?
Az amerikai légierőnek 1975-ben 10 387 repülőgépe volt, ma 5288. A haditengerészetnek 1975-ben 559 aktív hajója volt, ma csak 296. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy a Pentagon az inflációval kiigazított alapköltségvetése ma több mint 60 százalékkal magasabb, mint 1975-ben.
Az amerikaiak egyszerűen többet költenek, és mégis sokkal kevesebbet kapnak cserébe.
Grazier elismeri azt az érvelést, hogy a modern katonai felszerelések azért drágábbak, mert a csapatoknak jobb képességeket biztosítanak. De vitatja a kivitelezést, mivel az elmúlt 25 év több nagy horderejű beszerzési programja a legjobb esetben is alulmúlta az elvárásokat, sőt gyakran teljes kudarcot vallott. Nehéz bárkit is találni, aki őszintén azt mondaná például, hogy a part menti hadihajók projektje megérte a fáradságot.
Cinikusan megjegyzi, hogy ha nem változtatnak, akkor a halálspirállal Amerika eléri az egyoldalú leszerelést. Idézi Norman Augustine-t, a Védelmi Minisztérium egykori tisztviselőjét és a Lockheed Martin vezérigazgatóját, aki 1983-ban némi iróniával azt jósolta, hogy 2054-re „a teljes védelmi költségvetésből egyetlen repülőgépet fognak vásárolni. Ezen kell majd osztoznia a légierőnek és a haditengerészetnek. Hetente 3 és fél napra az egyikhez, majd ugyanennyi időretrtőtdta másikhoz lesz beosztva, szökőévekben pedig a tengerészgyalogság rendelkezésére bocsátják egy napra.”
Dan Grazier ezért azt javasolja, hogy nem biztos, hogy minden fegyvernem vezetőjének minden esetben a lehető legfejlettebb technológiájú fegyverekre kellene törekednie. Lehet, hogy a hadseregnek egyszerűsíteni kellene a terveket, nem pedig mindenféle kütyüt hozzáadni minden egyes repülőgéphez, hajóhoz és szárazföldi járműhöz.
Mert a minőségi fegyver az, amelyik éppen eléggé alkalmas a tervezett feladat elvégzésére.
A Pentagonnak pedig csak akkor kellene jóváhagynia a fejlesztési programokat, ha az alkotóelemeinek a technológiái már bizonyítottan hatékonyak. Így kerülheti el a védelmi minisztérium az F–35-öshöz hasonló újabb beszerzési kudarcot, amelynek a fejlesztési munkálatai folytatódnak 23 évvel az után is, hogy a Lockheed Martin elnyerte a szerződést.
A törvényhozók és a védelmi tisztviselők folyamatosan azt mondják, hogy a beszerzési rendszert korszerűsíteni kell, hogy a fegyverek a megfelelő idő alatt eljussanak a hadviselőkhöz. Ez méltányos cél, de nem igényel új törvényeket és rendeleteket. Az egyetlen dolog, amire szükség van, a reálisabb tervezés.
Grazier megemlíti azt is, hogy a szenátusban már vannak, akik a GDP 5 százalékára emelnék a védelmi kiadásokat. Egy ilyen növekedés további 5 ezermilliárd dollárral növelné a Pentagon kiadásait az elkövetkező tíz évben az erre az időszakra jelenleg tervezett 9,3 ezermilliárdhoz képest.
Azt elismeri, hogy az USA-nak hatékony katonai erőre van szüksége az érdekei védelméhez, de felteszi a kérdést, hogy ehhez van-e értelme csődbe menni.
Zárszóként elmond egy jó hírt is. Szerinte a halálspirál „rejtélyének” a megoldása nem igényel további jogszabályokat, és milliárdok takaríthatók meg. Valójában csak megfelelő vezetésre van szükség, hogy a kellő fegyelmet adjanak a folyamatnak.
Az egyetlen igazi kihívás, amellyel szembe kell nézni, az a megfelelő vezetők megtalálása.
Megjegyzés:
Bárki felteheti a kérdést, hogy miért érdekeljen minket a túldrágított amerikai fegyverkezés. Azért érdekes, mert Európa újra fegyverkezik, amihez az USA sok-sok csúcskategóriás (és csúcsárú) fegyvert adna el számunkra.
Mind a húszik elleni harc, mind az orosz–ukrán konfliktus megmutatta, hogy nem mindig az győz, akinek a legdrágább harcászati felszerelése van. Sokáig nem fenntartható pár száz dolláros rakétákra milliós fegyverekkel lövöldözni. A lényeg: „Nem baj, ha drága, csak legyen belőle sok!”
Kínát sokáig lebecsülték, hogy csak harmadannyit költ a katonaságára. A legutóbbi időkben ébredtek rá, hogy ebből a pénzből néhány eszköz esetén nemcsak utolérték, hanem meg is előzték Amerikát.
