Oroszországban egyre többen kritizálják Európa viselkedését, érzik rajta a kioktatást, a globális dél iránti megvetést. Charles Michel legutóbbi nyilatkozata pedig csak alátámasztotta mindezt. Hogy nagy a baj Európa véleménydiktatúrájával, arra egy norvég professzor is figyelmeztet, aki szerint ha nem leszünk képesek változtatni, akkor az még nagyobb katasztrófához vezet.
Az egyik orosz politológus az Európai Uniót egy idült alkoholistához hasonlította:
„Egy alkoholista még meg is értheti, hogy az alkoholizmus a halálba vezet, de nem tudja abbahagyni, és tovább iszik. Ezzel párhuzamosan az EU nem tud normális kapcsolatokra lépni harmadik országokkal.”
A Vzgljad portál ezzel kommentálta Charles Michel, az Európai Tanács vezetőjének „fenomenális” bűnbánatát, más országok „leckéztetését”.
„Az EU partnerországainak részvétele a Vlagyimir Putyin által szervezett oroszországi csúcstalálkozón üzenet Brüsszelnek, hogy hagyjon fel a világ más részein a kioktatásokkal” – mondta Michel.
Az unió tehát nem törekedett arra, hogy megértsen más országokat és nem tanúsított számukra kellő tiszteletet. Az orosz portál szerint Michel nem kevesebbet javasolt, mint azon elvek felülvizsgálatát, amelyek alapján az EU bonyolítja a külvilággal való kapcsolatait.
Nevezetesen, ne oktassanak ki más országokat.
Régóta bántja az oroszok csőrét, hogy az EU hivatalosan is átvette az úgynevezett feltételesség elvét, amely szerint a többi ország és az Európai Unió közötti együttműködést a partner viselkedése határozza meg. Minél inkább elfogadja az adott partner az unió értékeit, normáit, továbbá belső lényegét, jogszabályait, identitását európaira cseréli, annál magasabb lehet az együttműködés szintje.
Ez hasonlatos az Egyesült Államok viselkedéséhez. Ha a partner elfogadja az amerikai értékeket, akkor az azt jelenti, hogy ő a megfelelő jelölt, ám ha nem válik olyanná, mint az USA (lásd Kína és Oroszország esetét), akkor az Egyesült Államok a konfrontáció mellett dönt – összegzik lakonikusan az oroszok.
Az orosz portál írója úgy gondolja, hogy az Európai Tanács vezetője kijelentéseinek az oka talán a BRICS-csúcs sikere volt. De az is lehet, hogy Charles Michel egyszerűen a „Carla del Ponte-szindróma” áldozata lett – vagyis megjelent nála az elbocsátása utáni epifánia. Talán mert lemondása az Európai Tanács elnöki posztjáról azt jelenti, hogy már lehet igazat mondani.
Az oroszok meglehetősen szarkasztikusan fejezik be cikküket. Szerintük a Nyugat viselkedése bizonyos mértékig jó is. Minél inkább kitartanak emellett, annál könnyebb lesz Moszkvának a BRICS köré gyűjteni azokat, akik belefáradtak ezekbe az kioktatásokba.
Így utasítja el Európa politikai osztálya az új valóságot
Persze kérdés, hogy mi, európaiak el tudjuk-e fogadni az oroszok véleményét elénk állított görbe tükörként. Mindenesetre Glenn Diesen professzor az elemzésében világosan bemutatja, hogy hol csúszott félre az európai politikai gondolkodás és viselkedés.
Glenn Diesen a Délkelet-norvégiai Egyetem (USN) professzora és a Russia in Global Affairs társszerkesztője. Kutatási területe a geoökonómia, a konzervativizmus, az orosz külpolitika és az eurázsiai integráció.
A professzor szerint az orosz–ukrán konfliktusra, az életek megmentésére egyetlen európai vezető sem tudott nyilvánosan racionális megoldást javasolni. Ma ha egy átlagos európai politikust, újságírót vagy akadémikust megkérdeznénk, hogy mit tanácsolna Oroszországnak az ukrán háború megoldására, a legtöbben morális kényszert éreznének arra, hogy nevetséges válaszokat adjanak. Például azt javasolnák a Kremlnek, hogy kapituláljon és vonuljon ki, még akkor is, ha Oroszország a győzelem küszöbén áll. Bármilyen késztetést arra, hogy ragaszkodjunk az racionalitáshoz, hogy kezeljük Oroszország biztonsági aggályait, valószínűleg elriasztaná az a fenyegetés, hogy megszégyenülnek az orosz invázió „legitimizálása” miatt.
Diesen szerint a stratégiai gondolkodás, a pragmatizmus és a racionalitás hanyatlását az európai politikában az magyarázza, hogy a hidegháború utáni európai politikai osztály túlzottan ideologikussá vált. A posztmodernizmus felkarolása azzal járt, hogy megkérdőjelezik az objektív valóság létezését. Elkötelezték magukat a narratívák mellett, hogy társadalmilag új valóságot konstruáljanak. Ebben a társadalmi konstrukcióban pedig a nagy narratívák fontosabbak lehetnek, mint a tények.
Sőt, az ideológiai narratívákat meg kell védeni a kényelmetlen tényektől.
Az európai projekt jótékony szándéka volt egy közös liberális demokratikus európai identitás megteremtése, amely túllép a múlt megosztó nemzeti rivalizálásán és hatalmi politikáján. Félretolták az objektív valóságot, mert úgy vélték, hogy az arról szóló narratívákkal le lehet bontani és át lehet szervezni a régit, és megalkotni egy új hatalmi struktúrát.
Az EU-ban a konstruktivizmus és a „beszédaktusok” előtérbe kerülése ahhoz a meggyőződéshez vezetett, hogy még a realista elemzés alkalmazása és a versengő nemzeti érdekek megvitatása is a reálpolitika legitimálásával, ezáltal egy veszélyesebb valóság társadalmi megalkotásával jár. A beszédaktusok utalnak a nyelv hatalomforrásként való használatára.
Kialakult a „retorikai csapda”, amely először akkor mutatkozott meg, amikor az EU konszenzusra jutott abban, hogy tagságot ajánljon fel a közép- és kelet-európai államoknak, amikor ez nem is volt minden uniós tagország érdeke.
Mindez akkor állt fel először, amikor a tagállamok elfogadták azt az ideológiai feltevést, hogy az EU-projekt legitimációja a liberális demokratikus államok integrációján alapul. Az unió alapjául szolgáló értékekre és normákra apellálva retorikai csapdát állítottak fel, amelynek során az erkölcsi kötelességtudat megszégyenítette az EU-tagállamokat a bővítési folyamat megvétózásától.
A nyelvhasználat és a keretezés így befolyásolhatja az európai államokat, hogy ne a saját érdekeik szerint járjanak el. A lehetséges szégyen pedig kialakította a kényszeres megfelelést.
A retorikai csapda erkölcsi kerete leállítja a fontos vitákat a lehetséges árnyoldalakról, és arról, hogyan lehet a legjobban kezelni ezeket a kihívásokat. Az ellenvéleményt le lehetett zúzni, és akik megkérdőjelezték az erkölcsi keretet, azzal vádolhatók, hogy aláássák azokat a szent értékeket, amelyek az egész európai projekt legitimitását tartják fenn.
Az „európaiul beszélni” fogalma magában foglalja az érzelmi retorika használatát annak érdekében, hogy legitimálják Európa EU-központú felfogását, amely delegitimálja az alternatív Európa-koncepciókat. A döntéshozatal központosítását és a hatalom megválasztott parlamentekről Brüsszelbe történő átruházását általában európai integrációnak, több Európának vagy egyre szorosabb uniónak nevezik.
Az ellenvéleményt populizmusként, nacionalizmusként, eurofóbiaként és Európa-ellenességként lehet delegitimálni, ami aláássa a közös hangot, a szolidaritást és az európai álmot.
A nyelvezet abban is megváltozott, hogy a Nyugat hogyan érvényesíti a hatalmat a világban. A kínzás „fokozott vallatási technikává” vált, a fegyveres diplomácia a „hajózás szabadságává”, a dominancia „erős pozícióból való tárgyalássá”, a felforgatás a „demokrácia előmozdításává”, a puccs „demokratikus forradalommá”, az invázió „humanitárius beavatkozássá”, az elszakadás „önrendelkezéssé”, a cenzúra „tartalmi mérsékléssé”. Legújabban pedig Kína versenyelőnyét „túlkapacitásnak” címkézik. Hol van ehhez George Orwell újbeszédje?
A nyugati vezetők kezdetben felismerték, hogy egy átfogó páneurópai biztonsági architektúra feladása a NATO és az EU bővítésével valószínűleg újabb hidegháborút provokálna. Fel lehet építeni egy új Európát Oroszország nélkül, de ez előreláthatóan a kontinens újraosztásához, majd az új választóvonalak meghúzásához vezetne. Bill Clintontól kezdve több politikus is figyelmeztetett erre, és ezeket az aggodalmakat sok európai vezető is osztotta.
Mi történt az újabb hidegháború kirobbantásával kapcsolatos diskurzusokkal és figyelmeztetésekkel? Az EU és a NATO mint a liberális demokratikus értékeket előmozdító „jó erő” narratíváját meg kellett védeni a hatalmi politika „elavult” narratívájával szemben. Bemutatták, hogy Oroszország képtelen legyőzni a reálpolitika veszélyes gondolkodásmódját, ami visszavezethető tartós tekintélyelvűségére és nagyhatalmi ambícióira.
Az EU csupán „baráti gyűrűt” épített, míg Oroszország állítólag „befolyási szférákat” követelt.
Oroszország azzal a dilemmával szembesült, hogy vagy felvállalja a civilizált világhoz való csatlakozást a NATO domináns szerepének elfogadásával, a tanítvány szerepét, vagy ellenáll a NATO expanziós törekvéseinek, de akkor veszélyes erőként fogják kezelni, akit meg kell fékezni. Akárhogy is, Oroszországnak nem lenne helye az európai asztalnál. A liberális demokratikus szólamok igazolták, hogy Európa legnagyobb államának végül is miért kellene képviselettel rendelkeznie.
A NATO és az EU mint kizárólagos tömbök bővítése a „mi vagy ők” dilemmát is felveti a mélyen megosztott ukrán, moldovai és grúz társadalmak számára. Ahelyett azonban, hogy felismernék a megosztott társadalmak kiszámítható destabilizálódását a megosztott Európában, ezt az Oroszországtól való implicit elszakadás ellenére „európai integrációként” mutatják be. Azokat az államokat, amelyek a NATO és az EU helyett az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokat helyezik előtérbe, delegitimálják a demokrácia elutasítása miatt, miközben vezetőiket tekintélyelvű „putyinistáknak” nevezik, akik megfosztják népüket az európai álmoktól.
A világ erkölcsi keretezése meggyőzte az európai vezetőket, hogy támogassák azt a puccsot, hogy Ukrajnát a NATO pályára állítsák. Köztudott volt, hogy csak az ukránok elenyésző része kívánja a NATO-tagságot, és hogy ez valószínűleg háborút váltana ki. A liberális demokratikus retorika mégis meggyőzte az európai vezetőket, hogy figyelmen kívül hagyják a valóságot és támogassák a katasztrofális politikát.
A nyugati politikai vezetőket, újságírókat és akadémikusokat, akik Oroszország jogos biztonsági aggályainak kezelésével próbálják enyhíteni a biztonsági versenyt, azzal vádolják, hogy Putyinnak adnak igazat, megismétlik a Kreml beszédtémáit, legitimálják az orosz politikát és aláássák a liberális demokráciát.
A jó és a rossz erkölcsi keretezésével az intellektuális pluralizmust és az eltérő véleményt erkölcstelennek minősítik.
Amellett, hogy Európát háború sújtja, gazdasági hanyatlás is jellemzi. Az európaiak Indián keresztül vásárolják az orosz energiát, mivel erkölcsileg kötelesek követni a meghiúsult szankciókat. Ez az erényeskedés hozzájárul ahhoz, hogy az európai ipar egyre kevésbé lesz versenyképes. A kontinens dezindusztrializációját az Északi Áramlat tönkretétele is fokozza, de a több évtizedes ipari fejlődést megakadályozó eseményről nem beszélnek, mivel a két gyanúsított az USA és Ukrajna. Ráadásul az Egyesült Államok támogatásokat kínál a későbbiekben versenyképtelenné váló európai iparágaknak, ha azok áttelepülnek az Atlanti-óceánon túlra.
Elfogadható narratívák hiányában az európaiak egyszerűen hallgatnak, és nem védik meg a nemzeti érdekeiket.
Diplomácia, semlegesség és a háború erénye
A diplomácia nem felel meg az új valóság társadalmi megalkotására irányuló konstruktivista törekvésnek. A nemzetközi biztonság kiindulópontja a biztonsági verseny, amelyben az egyik állam biztonságának a növelésére irányuló erőfeszítések csökkenthetik egy másik biztonságát. A diplomácia magában foglalja a kölcsönös megértés fokozását és a kompromisszumra való törekvést a biztonsági verseny mérséklése érdekében.
A társadalmi konstruktivisták gyakran problematikusnak tartják a diplomáciát, mivel az legitimálja a biztonsági versenyt, amely elismeri, hogy a NATO alááshatja a jogszerű orosz biztonsági érdekeket. Továbbá azzal a kockázattal jár, hogy legitimálja az ellenfelet, és erkölcsi egyenlőséget teremt a nyugati államok, valamint Oroszország között. Az európai elitek úgy vélik, hogy a kölcsönös megértés révén legitimálják a hatalmi politika elavult és veszélyes koncepcióit. Európában normalizálódott az az abszurd meggyőződés, hogy a tárgyalás egyben „megbékélés” is.
A diplomáciát tehát újragondolták egy alany és egy tárgy, egy tanár és egy diák közötti kapcsolatként. Ebben a viszonyban a NATO és az EU más államok „szocializálásában” látja a saját szerepét. A felvilágosult Nyugat civilizáló tanárként a diplomáciát olyan pedagógiai eszközként használja, amelyben az államokat az egyoldalú engedmények elfogadására való hajlandóságuk alapján büntetik vagy jutalmazzák. Míg a diplomácia történelmileg elengedhetetlen volt a válságok idején, az európai elit ma úgy véli, hogy a válság kitörése után a diplomácia felfüggesztésével kell büntetni a „rossz viselkedést”.
Az ellenféllel való találkozás azzal a kockázattal jár, hogy legitimáljuk őket.
A semlegességet egészen a közelmúltig olyan morális álláspontnak tekintették, amely mérsékli a biztonsági versenyt, és lehetővé teszi, hogy egy állam közvetítőként szolgáljon, ahelyett, hogy belekeveredne a konfliktusokba. A jó és a rossz közötti harcban a semlegességet is erkölcstelennek tartják. A semleges államok öve, amely a NATO és a Varsói Szerződés országai között létezett, mára eltűnt, és még a háború is az erkölcsi elvek erényes védelmezőjévé vált.
Hogyan lehet visszaállítani a racionalitást?
A hidegháború utáni kölcsönösen elfogadható, az európai választóvonalakat megszüntető és az oszthatatlan biztonságot erősítő rendezés kudarca előre látható katasztrófához vezetett. A pályakorrekció azonban nem kevesebbet igényel, mint az elmúlt 30 év politikájának és Európa fogalmának újragondolását egy olyan pillanatban, amikor az ellenségeskedés mindkét oldalon tombol. Az európai projektet Fukujamának, azaz „a történelem vége” tézisének megtestesítőjeként képzelték el. Egy egész politikai osztály arra alapozta a legitimitását, hogy alkalmazkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy az Oroszország nélküli Európa kialakítása a béke és a stabilitás receptje.
Lesz-e Európában elég racionalitás, politikai képzelőerő és bátorság ahhoz, hogy kritikusan értékelje a saját hibáit és a jelenlegi válsághoz való hozzájárulását, vagy továbbra is a liberális demokráciát fenyegető veszélyként ítél el minden kritikát?
