Miközben tombol a krízis a Közel-Keleten, az olajpiac olyan higgadtan szemléli az eseményeket, mintha semmi nem történt volna.
Tavaly októberben a világgazdasági szereplők még levegőt venni is elfelejtettek, annyira riadtan figyelték, bekövetkezik-e egy újabb olajválság, ugranak-e az árak olyan szintre, amely az 1973-as lidérces év előzményeit idézi. Százból száz ember fogadott volna arra, hogy ha súlyos krízis nem is tör ki, a piacok egy idő után annyira idegesek lesznek, hogy a világgazdaságot jelentősen befolyásoló áremelések kezdődnek el. Mind a százan vesztettek volna: az a nyugalom, amivel az olajpiac reagál, illetve nem reagál az eseményekre, párját ritkítja.
Az, hogy a háború kezdetén a részvények a globális piacon nem reagáltak számottevően az izraeli konfliktusra, még érthető. Az amerikai tőzsdén jegyzett 500 nagyvállalat (S&P 500) és a világ többi számottevő indexe a háború kitörése utáni első három napban 1-2 százalékos mozgásba kezdett, hogy aztán visszaálljon szinte ugyanabba a pozícióba. Az olaj ára október 15-én átlépte a 90 dolláros küszöböt, ám minden eseményre higgadtan reagált, és tartotta pozícióját, sőt vesztett is belőle. Ennél valamivel meglepőbb volt, hogy az iráni rakétatámadáskor sem tört ki a pánik, sőt úgy működött minden tovább, mintha meg sem történt volna az eszkalációs lépés. Ennél is meghökkentőbb volt, hogy amikor Izrael kezdte el támadni rakétáival Iránt: akkor sem történt semmi a szokásos heveny ingadozáson kívül.
Az olaj ára ma alacsonyabb, mint 2023. október 6-án, pedig Izrael már konfliktusban áll a Hezbollahhal, Iránnal, és Libanonban a Hamásszal. Vagyis az olajpiac a régi receptet követi: csak akkor pánikol, ha valóban nagy gond van, addig azonban visszafogja magát, és nem kezdi el emelni az árakat. Tom Orlik, a Bloomberg Economics vezető közgazdásza úgy fogalmazott: „A piac az összes rendelkezésre álló információt elemezte, és arra a következtetésre jutott, hogy ezek egyike sem jelent közvetlen kockázatot az olajellátásra. Az a tény, hogy Izrael nem az iráni olajtermelésre, hanem katonai létesítményekre mért csapást, azt jelzi, hogy neki van igaza”.
Az olajpiacnak még akkor sem remegett meg a keze, amikor a húszik a Vörös-tengeren belekezdtek vég nélküli támadásaikba a szállítóhajók ellen. Az eszkaláció legközvetlenebb hatása a biztosítási költségek megugrása volt, ám a kereskedelmet ezek csupán megzavarták vagy átalakították, de nem állították le. A helyzet komolysága össze sem hasonlítható a világjárvány időszakához képest, amikor minden rekordot megdöntöttek a szállítási költségek. Olyannyira, hogy a vörös-tengeri ellátás részleges kiesését a hajózási társaságok jóval olcsóbban oldják meg Afrika megkerülésével, mint tették azt 2020-ban, a megszokott útvonalon.
Geopolitika nem, számológép igen
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a piacok egyáltalán nem reagálnak a geopolitikai eseményekre, mindössze azt, hogy óvakodnak minden hirtelen és pánikszerű mozdulattól. Az egyetlen, ami az olajárakat valóban mozgatja, az az OPEC+, amely a hét elején úgy döntött, hogy decembertől mégsem növeli 180 ezer hordóval a termelést – az eredeti program szerint tizenkét hónapon át emelték volna a mennyiséget, amíg el nem érik a napi 2,2 millió hordót. A brent nyersolaj a hírre több mint 74 dollárra ugrott hordónként, egyébként nem sokkal a fölé, amit egy várható iráni támadás hírére reagált pár nappal előtte.
Ami a geopolitikát illeti, az Egyesült Arab Emírségek energiaügyi minisztere tavaly október 7-e után fogalmazta meg a lényeget: az OPEC+ nem foglalkozik a politikával, tevékenységét a kereslet-kínálat határozza meg, nem pedig az, hogy egyes országok mit tesznek. A kartell az aktuális eseményekhez igazodva, rövid távra hoz döntéseket. Ráadásul Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Irak napi 5 millió hordó olajat tart vissza a kereskedelemből: ez az aranybiztosíték arra az esetre, ha a dolgok valóban súlyossá válnának, és a Nyugat kiszedné Iránt a globális kereskedelem őt érintő részéből.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
