Mark Rutte azon dolgozik, hogy meggyőze a hadiipari vállalatokat: gyártsanak többet és gyorsabban. A mosolyán kívül azonban nem tud mást bevetni. A NATO-nak nincs közös költségvetése, a főtitkár így éppen valamit kér a semmiért cserébe.

A NATO új főtitkára egyre jobban aggódik a védelmi ipar lassúsága miatt – a félelme egyaránt kivetül a nemzeti hadseregek felszereltségére és az Ukrajnába küldendő, erősen apadó fegyverszállításokra is. Célja a lőszer- és fegyvergyártás fellendítése, ám egyszemélyes küzdelmében éppen olyan eszközei nincsenek, amelyekkel komolyan tudná befolyásolni a védelmi ipar főszereplőit.

Rutte mindenesetre néhány nappal ezelőtt csendben összehozott egy találkozót az ászokkal, hogy bizalmas körben megpróbáljon rájuk nyomást gyakorolni. A hírek szerint a megbeszélésen jelen volt a Rheinmetall-főnök Armin Papperger, Michael Williamson a Lockheed Martintól, de a többi nagy, az RTX (volt Raytheon), a BAE, a KNDS, a Leonardo és a Thales is képviseltette magát.

Rutte legfőbb problémája, hogy a NATO-államoknak még mindig nem sikerült elérni a fegyvergyártás felgyorsítását. Különösen igaz ez a lőszer-előállításra: mindenkinek az agyába égett az a roppant kínos epizód, amikor az EU nagy hangon 1 millió tüzérségi lőszer szállítását ígérte Ukrajnának egy év leforgása alatt, majd a határidő előtt beismerte, hogy képtelen teljesíteni a saját vállalását, és a közelébe sem jutott a megígért mennyiség előállításának vagy beszerzésének. Ezzel szemben – aggódik Rutte – az oroszok három hónap alatt gyártják le azt, amit a NATO-s államok egy év alatt, abba pedig, hogy a kínai hadiüzemekben mi történik, bele sem akar gondolni.

Jelenleg minden elfogyott

Rutte azért akart találkozni a védelmi ipar nagy embereivel, hogy megtudja, mi a lassú kapacitás oka, és mit lehetne tenni annak kiküszöbölésére. A kérdése természetesen költői volt, hiszen egészen pontosan tudja, mit akarnak a fegyvergyártók:

bérmunka helyett hosszú és még annál is hosszabb távú szerződéseket, valamint állami támogatási ígéreteket, amelyek birtokában már vidáman fektetnek be a kapacitásnövelésbe, építenek új üzemeket, vásárolnak speciális berendezéseket, bővítenek létszámot.

Éppen Armin Papperger volt az, aki már tavaly márciusban úgy nyilatkozott: nem hajlandó gyártani megrendelés nélkül, és mivel egy új üzem beindítása akár 7-800 millió euróba is kerül, a kapacitásnövelés végképp az állami támogatásokon múlik. „Nemzetbiztonsági projektekről beszélünk, amit önerőből nem tudunk finanszírozni. Állami támogatásra van szükségünk” – mondta akkor, a kérés pedig másfél évvel később is ugyanaz.

Hogy megkönnyítse a fegyveripar dolgát, Rutte ígéretet tett arra, hogy beszél a tagállamok vezetőivel: vegyék komolyabban a hadiipari szereplők kéréseit, és ösztönözzék lelkesebben az innovációt. Utóbbi természetesen anyagi támogatások özönében és a már említett szerződések megkötésében nyilvánulna meg, ám éppen ez az, amitől az országok húzódoznak. A 32 NATO-tagállamból 23 immár elérte a GDP-arányos 2 százalékos védelmi költségvetést évente, ez azonban a fegyvervásárlások és a juttatások mellett messze nem elegendő arra, hogy nagyon komoly összegeket fektessenek be egy-egy hadiipari vállalatba. Ha csak Németországot nézzük: Scholz kezdeti hezitálása ellenére elérte a 2 százalékost célt, ám ezt csak a 2022-ben létrehozott speciális, kölcsönre épülő alapnak köszönhette. A költségvetésen kívüli zsebből azonban 2027-re kifogy a pénz, anélkül pedig a védelmi büdzsé visszazuhan majd az 1,2 százalékos szintre.

A pótlására egyelőre nincs terv, nehéz tehát azt kérni Berlintől, hogy hadiipari befektetéseket eszközöljön, amikor hosszú távú tervekkel a saját hadseregét illetően sem rendelkezik.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a NATO-országok a saját hadseregeik felturbózásán túl Ukrajnát is el akarják látni fegyverekkel és lőszerrel – ennek az akadálya újabban már nem is a fegyvergyárak kapacitáshiánya, hanem a költségvetések lehetőségeinek a beszűkülése. Pénz tehát ugyanúgy nincs, mint ahogyan a NATO-főtitkárnak bármiféle jogköre arra, hogy szerződésekről tárgyaljon a fegyvergyártókkal.

Extraadó a támogatás helyett

Van azonban valami, amit Rutte nyilván ki sem ejthetett a száján a fegyverbárók jelenlétében. Ez pedig nem más, mint hogy a fegyveripar szereplői így is rekordot rekordra döntenek a bevételeikkel, emiatt pedig némi ellentmondás rejlik abban, amikor a markukat az állam felé tartják. (A Rheinmetall például az EU lőszergyártást támogató 500 millió eurójának egyik fő kedvezményezettje.) Az ukrajnai háború olyan szinten pörgette fel a profitpumpát, amelyre senki álmában sem mert gondolni előtte. A haszon akkora, hogy jogosnak tűnnek azok az érvek, amelyek megkérdőjelezik egy közös európai hitelfelvétel ötletét azért, hogy a kölcsönt aztán az éppen pénzben fuldokló fegyveriparba öntsék be. Lefordítva: elviekben mindenki egyetért Pappergerrel abban, hogy nemzetbiztonsági projektekről lenne szó, gyakorlatban azonban halkan felteszik a kérdést:

miért kell bezúdítani az adófizetők milliárdjait olyan fegyvergyárak üzemeibe és gyártósoraiba, amelyek egyébként csúcsra járatták a nyereségüket, és amelyektől aztán újabb milliárdokért amúgy is fegyvert fognak vásárolni, vagyis a saját befektetésük produktumát veszik meg újra?

Bár Ursula von der Leyen tíz év alatt 500 milliárd eurót szánna az EU-s védelmi beruházásokra, nem világos, hogy ezt az összeget miből kívánja előteremteni. A nemzeti költségvetésekből már alig lehet kifacsarni pluszpénzt, a közös hitel gondolatától pedig több ország makacsul elzárkózik. Ahogyan a Politicónak fogalmazott egy északi tagállam diplomatája: „A cégeknek megrendelésekre van szükségük, nem pénzre”. Márpedig megrendelésekkel tömve a padlás, a profit tehát évtizedekre előre garantált.

Pénzgyártók

Az idei első három negyedévben a francia Thales eladásai 6,2 százalékkal, 14 milliárd euróra nőttek az előző év azonos időszakához képest. A Rheinmetall egész évre 10 milliárd eurós rekordárbevételt és 14-15 százalékos haszonkulcsot prognosztizál, a svéd Saab rendeléseit 6,9 milliárd euróra becsülik. És nincs megállás, a kereslet egyre nő, a tagállamok és a harmadik országok nagyon is hosszú távra terveznek – a bevétel pedig akkora, hogy egyes politikusok (köztük Giancarlo Giorgetti olasz pénzügyminiszter) nemhogy állami támogatást nem javasolnak, de egyenesen a fegyvergyártókra kivetett extraadók gondolatával játszottak el. Bár a tervet végül elvetették, az olasz tárcavezető szavai sokak gondolatát fogalmazták meg.

Az Egyesült Államokban például az váltott ki nagy felzúdulást, hogy a fegyvergyártók (miközben ugyanúgy hosszú távú szerződéseket és állami befektetéseket követelnek, mint európai kollégáik) a nyereségből nem hajlandók visszaforgatni a kapacitásnövelésbe, helyette elkezdik felvásárolni saját, nagyon jól futó részvényeiket a tőzsdén. A kormány meglehetősen nehezen nyeli le ezt a békát, mondván, furcsa, hogy az ipari szereplők az adófizetők pénzéből várják a befektetéseket, miközben a megígért beruházásaikat rendre elhalasztják, ráadásul árfolyamrombolást végeznek azzal, hogy számlálatlanul vásárolják fel a saját tőzsdei papírjaikat.

Európában a fentiek ellenére óvatosan már elindult egy folyamat, amelyben a fegyvergyártók a saját szakállukra kezdtek befektetni, vállalva ezzel az üzleti kockázatot – kérdés persze, mennyiben tekinthető ez kockázatnak, amikor a termékeiket úgyis el tudják adni. Amikor tehát Rutte leül „tárgyalni” a hadiipar jeles képviselőivel, a szándéka teljesen érthető, de nem feltétlenül fog találkozni azon tagállamok akaratával, amelyek nem a mindenáron elvet követnék a fegyverkezés gyakorlati megvalósításában. Ha úgy tetszik, a főtitkár által szervezett találkozó semmi több nem volt, mint egy baráti sör megivása este néhány régi ismerőssel, hogy aztán mindenki hazatérjen nyugovóra, az ital ízének különösebb túlgondolása nélkül.

***

Fotó: Dreamstime