Az igazság pillanata: vajon mire elég egy klímakonferencia? – makronom.eu
2025. február 7., péntek

Az igazság pillanata: vajon mire elég egy klímakonferencia?

Alig teszünk valamit a kibocsátás mérséklése érdekében, sőt a valós folyamatok épp ellentétesek a klímakonferenciákon vállalt csökkentési célokkal. Az ígéretek látványosak, ám a számok kijózanítók. A vita pedig azon megy, hogy a fejlett országok miből fizessenek tízszer-hússzor annyit a fejlődőknek, mint eddig. Ideje lenne végre a várható hatásokra is felkészülni: például az aszályok, a hőhullámok, az erdőtüzek és az áradások pusztításainak tompítására, illetve a kárenyhítésére.

A klímaváltozás elleni harc egyik újabb állomása, fontos mérföldköve, legalábbis ez lenne, lehetne a COP29 klímacsúcs, amely jelenleg Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban zajlik. A találkozó igencsak látványos: nem egy egy-két napos kis konferencia, november 11-én, hétfőn kezdődött és 22-éig tart, mintegy 50 ezer résztvevővel. A globális felmelegedés sürgető problémáinak kezelésére hivatott megarendezvényen azonban úgy tűnik, ismét nem történt semmiféle áttörés. Jelzésértékű, hogy a kínai és az amerikai elnök meg sem jelent, pedig e két országon múlna a legtöbb e téren. Igaz némi előrelépés történt egy központi, az ENSZ égisze alatt szerveződő emissziós kvótapiac és a kárenyhítő alap terén (ezekről röviden a cikk végén írunk). 

Az eseményt megnyitó azeri elnököt követve az ország ökológiai minisztere, Mukhtar Babayev úgy fogalmazott, hogy a párizsi klímacsúcs óta most jött el „az igazság pillanata”. Ahogyan az ENSZ főtitkára ezt követően megjegyezte: ez az igazság azt követelné, hogy a világ országai azonnali és jelentős csökkentésbe kezdjenek a szén-dioxid-kibocsátás terén – mégpedig évi 9 százalékos ütemben. Azonban a valóság azt mutatja, hogy nemcsak nem mérséklődik, de egyenesen nő a globális emisszió:  

a 2015-ös párizsi megállapodás aláírása óta 8 százalékkal nőtt az éves kibocsátás, sőt a tavalyi magasabb szinthez képest is várhatóan 0,8 százalékot emelkedik az idei szén-dioxid és más üvegház hatású gázok együttes emissziója.

Giorgia Meloni olasz miniszterelnök ehhez csupán annyit fűzött, hozzá, hogy 2030-ra a jelenlegi 8,2 milliárdról 8,5 milliárdra nő a világ népessége, és ezzel párhuzamosan a globális GDP is bővülni fog.  

Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy a mai előrejelzések szerint évi 3-4 százalékkal nőhet a globális GDP, azaz összességben a nemzeti össztermék 20-25 százalékkal lesz magasabb 2030-ra. Bár a fejlett országokban ma már a zöldgazdaság térnyerése miatt a GDP bővülése alig vagy egyáltalán nem növeli a kibocsátást, a fejlődő országokban más a helyzet.

A GDP egyszázalékos emelkedése az üvegházhatásúgáz (ühg)-kibocsátás átlagosan 0,5–0,7 százalékos növekedését eredményezi egy fejlődő gazdaságban a korábbi tanulmányok szerint. Azaz ha a 20-25 százalékos globális GDP-bővülés mintegy 40 százaléka a fejlődőknél lesz (ők ennyivel részesednek a globális GDP-ből), akkor

2030-ra a maihoz képest 4-5 százalékkal tovább emelkedhet az üvegházhatású gázok globális kibocsátása. Magyarán jó esetben is csak az ütemét, nem magát a növekedést tudjuk visszafogni a következő években.

A fentiekből nyilvánvaló: az évi 9 százalékos globális ühg-csökkentés tehát teljesen irreális cél, hiába a megújulók gyors térnyerése és az erőltetett, a kormányok által ösztönzött közlekedési elektrifikáció, az épületszigetelések és más zöldprogramok. Már annak is nagyon örülni kellene, ha az emisszió nem növekedne a fenti 4-5 százaléknyival tovább. Mivel pedig a fejlődő országok népessége és gazdasága gyorsabban nő, mint a fejletteké, ehhez energia kell, méghozzá olyan mennyiségben és koncentrációban, amelyet a megújulók gyors terjedése sem képes követni, kielégíteni, legfeljebb kisebb részben.

A megújulók globális aránya az energiamixben ma 30 százalék körüli, atomenergiával együtt bő 40. Ha a fosszilisek szerepe 50 százalék alá is csökken, a nem megújuló energiákra akkor is nagy mennyiségben lesz szükség a következő évtizedekben. Ellenkező esetben látványosan korlátozni kell a fogyasztást, illetve a gazdasági növekedést. Ez utóbbi világméretben, különösen a fejlődő gazdaságokban teljesen irreális forgatókönyv.

Arról nem is szólva, hogy a világméretű ühg-kibocsátást nem csökkenti, ha a fejlett országok egyszerűen „exportálják” a fejlődőkbe a szennyező ágazataikat, olyanokba, ahol kevéssé szigorúak a zöldszabályok. Sőt, a növekvő szállítási és beruházási igények miatt egy ilyen trend növeli is a világszintű emissziót. (Ahogyan egyébként a hőhullámok erejének a növekedése növeli a hűtésienergia-igényt, az aszályok súlyosbodása az öntözési és műtrágyázási igényeket, az erdőtüzek szaporodása az ügh-kibocsátást és még sorolhatnánk.) 

Ki fizeti az átállást és a felkészülést? 

A kibocsátás növekedése azonban csak a probléma, az érem egyik oldala, a másik az, hogy világszerte évente 1000–2000 milliárd dollárra lenne szükség a zöldátállás felgyorsításához és a klímaválság érdemi kezeléséhez. Eközben a pénzügyi rendszer egyáltalán nem áll készen ekkora forrás előteremtésére, nemhogy a kezelésére. A fenti összegből – hiába pörögtek fel a zöldösztönzők – 2022-ben és 2023-ban ennek mindössze a töredékét évi 100-120 ezermilliárd dollárt sikerült biztosítani a korábbi ENSZ-megállapodások égisze alatt.   

 
Az egyik fő probléma, ahogy egy korábbi cikkünkben is említettük, hogy

az éves átállási és felkészülési költségeknek várhatóan a mostani szint tíz-hússzorosára kellene növekedniük, amiről a COP29 színfalai mögött születhet a napokban kompromisszum.

A kérdés tehát az, hogy ezt ki fogja állni, erre a korábbi, a COP29 előtt született anyagunkban próbáltunk választ keresni. 

Nem tudjuk megállítani, fel kell rá készülni!

A fent részletezett tényleges adatok és a realitásokon alapuló előrejelzések tehát azt mutatják, hogy a globális kibocsátások nem csökkennek, és a népességnövekedés, valamint a GDP-bővülés várható hatása miatt 2030-ig és azt követően sem valószínű, hogy érdemben mérséklődnek. Azaz ha sikeres is lesz a zöldátállás, akkor is legfeljebb stagnálnak. Ebből az is következik, hogy

nem csak az ühg-kibocsátások csökkentésre kell fókuszálni, évről évre egyre nagyobb szükség lesz a klímaváltozás hatásaira való felkészülésre. Ráadásul ez utóbbi tekintetében még nagyobb a lemaradásunk, mint az emisszió mérséklésében. 

Miközben ugyanis az ühg-csökkentésben voltak előrelépések: a szél- és napenergia, az energiatárolás, valamint az elektromos járművek terjednek, a hatásokra történő felkészüléssel nagyon rosszul áll a világ.

Itthon jól állunk, mégis bőven van mit tenni

Nézzük például Magyarországot: mi mind a napenergia hasznosítása, mind az energiatárolási gyártókapacitások terén a világ élvonalába tartozunk, illetve fogunk tartozni egy-két éven belül. Mégis, ha több akkunk, napelemünk vagy szélturbinánk lesz, azaz sikeresnek bizonyulunk a zöldátállásban, akkor az az árvizek, az aszályok ellen nem véd bennünket, ahogyan láttuk ezt az elmúlt években is.  

Csak egy példa: az Alföld gyorsuló kiszáradása, elsivatagosodása évek óta komoly veszély, amelyre számos szakértő figyelmeztetett. Ez pedig nemcsak ökológiai, hanem gazdasági kérdés is, hiszen egy nagyobb aszály a magyar GDP-növekedés jó részét is elviheti a gyengébb termés esetén. Pedig a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből nálunk 3,4–3,8, míg például Ukrajnában 7,5–8,5 százalék.

Ha ezt kivetítjük, és a nagy képet nézzük: világszerte egyre több környezeti katasztrófa sújtja az országokat – gondoljunk csak az ausztráliai vagy észak-amerikai erdőtüzekre, a pakisztáni áradásokra, a nyári hőhullámokra vagy az erősödő hurrikánokra. 

Beszéd vs. cselekvés

Még csak hétfőn kezdődött tehát klímacsúcs, a COP29, ám Baku példája ismételten megmutatja, hogy a globális közösség elvi elkötelezettsége és valódi cselekvőképessége között óriási szakadék tátong: a világ vezetői jobbára széttárt karokkal szemlélik az eseményeket, ígérgetnek és halogatnak. Mi több: az ügh-csökkentés nélkül csak egyre szaporodnak és erősödnek a természeti katasztrófák, mi pedig az ezekre történő érdemi felkészülés nélkül rohanunk a szakadék felé.

Hogyan működik az ENSZ klímafinanszírozási keretrendszere? 

A klímafinanszírozás fő eszközei a hitelek, a támogatások és kis részben a tőke.  

Részletes adatok a 2022-es finanszírozásról vannak, ott a 115,9 milliárd dolláros költés az alábbiak szerint épült fel: 

– Az éghajlatváltozással kapcsolatos állami támogatás, azaz a fejlett országoknak tulajdonítható két- és többoldalú finanszírozás 2022-ben a teljes összeg közel 80 százalékát tette ki, ami 91,6 milliárd dollár.  

– Ebből a kétoldalú állami klímatámogatás 41 milliárd dollár volt, míg a fejlett országoknak tulajdonítható többoldalú finanszírozás 50,6 milliárd. (Utóbbiból 46,9 milliárdot multilaterális fejlesztési bankok biztosítottak.) 

– A végösszegből 21,9 milliárd dollár az éghajlatváltozással kapcsolatos magánfinanszírozás mobilizálásának köszönhető. 

A jelenlegi előre jelzett igények kielégítése érdekében a 2025-ben létrehozandó 500 milliárd dolláros (tehát a valós [becsült] igények negyedét, felét fedező) alapösszegből 250 milliárd juthat a mérséklésre, 100 milliárd az alkalmazkodásra, 150 milliárd pedig a veszteségekre és károkra.   

Ez 2030-ra fokozatosan évi ezermilliárd dollárra emelkedhet az enyhítésre, 250 milliárdra az alkalmazkodásra és 300 milliárdra a veszteségekre, illetve a károkra.  

A becsült befektetések 60 százaléka a belföldi források mobilizálásából fog származni. Ez magában foglalhatja az adóbevételek növelését és a magánszektor mozgósítását. A szén-dioxid-kvóták árképzése az állami bevételek emelése, valamint a szén-dioxid-mentesítés ösztönzése szempontjából is jelentős lehet. 

A multilaterális éghajlatváltozási alapokon keresztüli finanszírozás szerepe is egyre növekszik, igaz, jelenleg csak 3,9 milliárd dollárnyi éves kedvezményes összeget biztosítanak. Ezek az intézmények a Global Climate Fund, a Global Environment Facility, a Climate Investment Fund és az Adaptation Fund.

(Ladics Máté, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzője) 

Új szén-dioxid -kvóta piac alakul az ENSZ égisze alatt, indulhat az LDF 

A COP29 klímacsúcson jelentős előrelépés történt a nemzetközi szén-dioxid-piac létrehozásában. 2024. november 12-én a tárgyalók megállapodtak a párizsi megállapodás 6.4-es cikkelyének szabványairól, amelyek a nemzetközi szén-dioxid-hitelezési projekteket szabályozzák. Ez a megállapodás kulcsfontosságú lépésként segítheti az erőforrások áramlását a fejlődő országokba, és erősítheti a globális klímavédelmi erőfeszítéseket, potenciálisan akár évi 250 milliárd dollárt is megtakarítva a klímatervek végrehajtási költségeiben.  

A kvótakereskedelem lényege, hogy a résztvevő országok vagy cégek számára egy meghatározott mennyiségű kibocsátási engedélyt (kvótát) állítanak ki, amely lehetővé teszi számukra, hogy egy bizonyos mennyiségű szén-dioxidot bocsássanak ki. Ha egy vállalat túllépi a kvótáját, akkor engedélyeket kell vásárolnia olyanoktól, akik kevesebb szén-dioxidot bocsátanak ki, ezzel ösztönözve a kibocsátások csökkentését és a megújuló energiaforrásokba való befektetést.

Emellett a konferencia során hangsúlyozták a „Veszteség- és Kár-alap” (Loss and Damage Fund, LDF) létrehozásának fontosságát, amely a klímaváltozás által leginkább érintett országok támogatását szolgálja. Az alap célja, hogy pénzügyi segítséget nyújtson a szélsőséges időjárási események és a tengerszint-emelkedés által okozott károk enyhítésére. A tárgyalások középpontjában az alap működése és a sebezhető országok helyreállításához szükséges források biztosítása áll.  

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime

Posztok hasonló témában

Heti hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten megkaphatja válogatott tartalmainkat, hogy naprakész információi legyenek a világ történéseivel kapcsolatban.


Kérjük adja meg a teljes nevét.

Email címét nem osztjuk meg.

Kérdezz bátran!
Chat