Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása 

November 11-én jelentették be, majd később hivatalossá is vált, hogy Marco Rubiót külügyminiszternek nevezik ki, így ő lesz az amerikai történelem első latinó származású külügyminisztere. Rubio floridai szenátor, és 2016-ban sikertelenül indult Trump ellen a republikánus előválasztáson, ahol 174 delegáltat is szerzett. Az 53 éves politikus korábban az Egyesült Államok számára geopolitikai kockázatot jelentő hatalmakkal – köztük Kínával, Iránnal és Kubával – szembeni erőteljes külpolitika híve volt. Az elmúlt években azonban enyhített néhány álláspontján, így jobban igazodik Trump nézeteihez.  

A Republikánus Párton belüli pozíciójáról sokat elárul, hogy ő volt az egyike azoknak, akiket Trump potenciális alelnökjelöltjeként emlegettek, mielőtt J.D. Vance megkapta a pozíciót. 

Rubio kinevezése egyben azt jelenti, hogy a második Trump-adminisztrációnak esze ágában sincs izolációba vonulni, hanem a külpolitikába visszatér a Ronald Reagan féle irányvonal, amelynek alapja a nyers erőpolitika. Rubióra jól illik az amerikai politikában sokszor használt héja kifejezés, azaz az ún. barátságtalan államokkal szemben erős fellépést szorgalmazók csoportjába tartozik.

Ez azt is jelenti, hogy a floridai szenátor szerint Washingtonnak proaktívan kell fellépnie globálisan a demokrácia védelmében, szembehelyezkedve az autoriter rezsimekkel – ami alatt  Washingtonból nézve elsősorban Kínát, rajta kívül pedig Oroszországot, Fehéroroszországot, Iránt, Észak-Koreát, Kubát és Venezuelát kell érteni. Ez pedig a hagyományos konzervatív értékeken alapuló külpolitika visszatérését jelenti, ami a tengerentúlon a hidegháborús retorikában volt megszokott. 

 

Amerika külpolitikai irányvonala logikusan a külügyminiszterek és adminisztrációk változásával alapesetben ciklusról ciklusra változik, de a nemzetközi kapcsolatok mint elméleti műfaj a különböző szerepfelfogásokat három csoportba, ún. elméleti iskolába (liberális, realista, konstruktivista) sorolja. Igaz, ezeket érdemes kritikával kezelni, mivel olyan nagyon ritkán fordult elő, hogy az egyes elnöki adminisztrációk döntéseiknél fogva színtisztán az egyik elméleti iskolához sorolhatók. Ennek oka, hogy a geopolitikai kontextus is folyamatosan változik, és ahogy a világrend egyre komplexebbé válik, úgy nem alkalmazható minden államközi kapcsolatra ugyanaz: a diplomácia mégis gyakorlati műfaj, és a nemzetállami érdekek határozzák meg. 

Elméleti iskolák 

A realista iskola 

A realista elméleti iskola a hatalmat helyezi gondolkodásának homlokterébe, és a hidegháborús, valamint a poszthidegháborús időszakról is úgy vélekedett, hogy a bipoláris és az azt követő Amerika-centrikus világrend is olyan egyszerű rendszerekből állt, amelyek kellő információ hiánya nélkül nem esnek abba a hibába, hogy háborús konfliktust kezdjenek. A nukleáris fegyverek pedig elrettentő erőként szolgáltak, amelyek növelik az összetűzések költségeit, éppen ezért elképzelhetetlen a fegyveres atrocitás. A jelenlegi nemzetközi környezetben viszont a realista iskola azt mondja, hogy az egyik ok, amiért meg fognak szaporodni a fegyveres összecsapások az a multipoláris világrend instabilitása. Kellő információk hiányában egy ilyen többpólusú rendszer nagyobb eséllyel kezd hadviselést, amire az első világháború az iskolapélda. Azért instabilak a többpólusú rendszerek, mert egy nagyhatalomnak több lehetséges ellenfél miatt kell aggódnia.  Ilyen globális struktúrában nagyobb az esélye annak, hogy a nagyhatalmak alábecsülik az ellenfél erejét, így téves számításokra alapozva könnyebben indítanak harci cselekményt. A realisták éppen ezért figyelmeztettek az orosz–ukrán háború kitörésekor, hogy az könnyen átterjedhet a NATO-ra. Ugyanerre intenek Tajvan, valamint az iráni nukleáris program vonatkozásában is. 

A realisták emellett felhívják a figyelmet az erőviszonyok megváltozására: egyszerre veszít relatív értelemben hegemón pozíciójából az USA és emelkedik fel szintén viszonylagosan Kína, ami szerintük szinte biztosan konfliktusokhoz vezet, erről szól Thuküdidész-csapdája is. 

A realista iskola aggodalmát fejezi ki a nukleáris fegyverek eddigi elrettentő hatásával kapcsolatban is egyrészt a haditechnika fejlődése, másrészt pedig az Ukrajnában kirobbant háború miatt, ami közelebb hozta a nukleáris összecsapás kirobbanásának kockázatát. Emellett a jelenleg zajló negyedik ipari forradalom hatásai sem mellékesek. Ez párhuzamba állítható a második világháborúval is, ahol a harckocsik és a repülőgépek előnyt jelentettek a támadó félnek. Jelenleg az aggodalom fő oka az, hogy az olyan új technológiák, mint a mesterséges intelligencia, a kvantum-számítástechnika, a kommunikáció, az additív gyártás, a robotika és a hiperszonikus rakéták egy részét Kína is birtokolja. Ezek pedig szintén átalakíthatják az erőviszonyokat. 

A liberális iskola 

A liberális elméleti iskola szerint a hidegháborút követően a nagyhatalmak azért nem indítanak fegyveres konfliktust, mert az olyan ok-okozati változóknak, mint az egymásrautaltság vagy a demokrácia együttes hatása ösztönzi az együttműködést, enyhíti a fegyveres konfliktus kirobbanásának esélyét.  

Ezért jöttek létre nemzetközi intézmények, számos megállapodással (ENSZ, WTO stb.), amelyek fórumot biztosítottak a nagyhatalmak számára a békés rendezésre. Emellett a gazdaság globalizációja megemelte a háborús konfliktus költségeit. A létrehozott nemzetközi intézményeket tekinti a konfliktusok új színtereinek, mert ezekben a nem demokratikus államok is képviseltetik magukat (Kína, Oroszország). Szerintük ezek az országok beszivárogva próbálják kijátszani egymás ellen a demokratikus államokat. 

A konstruktivista iskola 

A konstruktivista iskola szerint a békésebb nemzetközi környezet alapját az új normák, ötletek és identitások jelentik, amit az emberi jogi normák térhódításával, valamint a tömegpusztító fegyverek korlátok közé szorításával magyaráznak, amelyek korlátozzák a háború kitörésének esélyeit. A jelenlegi feszült helyzet azt bizonyítja, hogy az eddigi univerzálisnak titulált normák, ötletek és identitásokmégsem azok. 

Aktív külpolitika küszöbén 

Marco Rubióval az is eldőlt, hogy az amerikai külpolitika sokkal aktívabb lesz az elkövetkező 4 évben, amit döntően a Kína jelentette kihívás ösztönöz. A fentiek ismeretében tehát elképzelhetetlen az izolációba vonulás. Ez tartalmazhatja azt is, hogy Netanjahu lényegében – persze amerikai támogatás mellett – szabad kezet kap a Közel-Keleten, hogy az éppen zajló konfliktust minél előbb lezárja.

Trumpra a mögötte álló választói felhatalmazás miatt nyomás helyezik, így egy 90-100 napos intervallumon belül legalább egy fegyverszünetet el kellene érnie Ukrajnában.

A felálló adminisztráció célja pedig, mint a kampányban is hallható volt, számtalanszor felvenni a kesztyűt Kínával szemben – ennek viszont az a feltétele, hogy Washington figyelme ne osztódjon szét a Közel-Kelet és Ukrajna révén –, amire Rubio mint külügyminiszter teljesen alkalmas. Elég csak azt megjegyezni, hogy mint floridai szenátor az Ukrajnának szánt legutóbbi 96 milliárd dolláros segélycsomagot nem szavazta meg, így Kijev nem dőlhet hátra, és joggal félhet egy olyan reális békekoncepciótól, amely keretében területet veszít. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Rubio a nyers erőpolitikán keresztül szeretne mihamarabb dűlőre jutni Ukrajnában, hogy a teljes fókuszt Kínára lehessen irányítani. 

Ezzel minden valószínűség szerint visszatér a hidegháború idején, de főképp Ronald Reagan 8 éves elnöksége alatt tapasztalható tengerentúli retorika: a nyers erőpolitikán keresztüli realista megközelítés a hagyományos konzervatív értékekre alapozva. 

A kérdés tehát nem az, hogy az USA marad-e hegemón szerepben, hanem sokkal inkább az, hogy az új multipoláris világrendben képes lesz-e a legerősebb hatalom pozícióját magához ragadni. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Flickr