Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása 

Immár hivatalos, hogy Németországban február 23-án előrehozott szövetségi választásokat rendeznek, miután felbomlott az SPD, a Zöldek és az FDP által 2021 óta alkotott jelzőlámpa-koalíció. Ezen időszak alatt folyamatosan ott volt a levegőben egy potenciális német kormányválság, mivel a költségvetési szigort alkalmazni akaró FDP folyamatosan szembetalálta magát az SPD-vel és a Zöldekkel.

Legutóbb például a világjárvány és a háború miatt felfüggesztett adósságfék-szabályozást szerették volna a liberálisok visszavezetni. Az ellentét különösen élessé vált a szociáldemokrata kancellár, Olaf Scholz és a szabaddemokrata pénzügyminiszter, Christian Lindner között – nem beszélve a zöldpárti Robert Habeck gazdasági miniszterrel való kibékíthetetlen ellentétéről –, aki Trump választási győzelmét követő napon kirúgta pénzügyminiszterét. Erre válaszul az FDP a közlekedési miniszter – Volker Wissing, aki inkább az FDP-ből lépett ki – kivételével kilépett a kormánykoalícióból, így az előrehozott választásig kisebbségi kormányzás következik. Olaf Scholz december 16-án bizalmi szavazást fog kérni kormánya ellen, amit, mivel már kisebbségben kormányoznak, el fog bukni, így a hivatalban lévő szociáldemokrata államfő Frank-Walter Steinmeier feloszlathatja a parlamentet, és az innentől számított 60 napon belül választás kell kiírnia, ami így tehát február 23-án lesz. 

Ha azonban a második világháború utáni német történelmet nézzük – 1949-től 1990-ig az NSZK, majd az újraegyesített német állam esetében –, akkor kirajzolódik egy ismétlődő tendencia: a németeknél viszonylag gyakran fordulnak elő kormányválságok és előrehozott választások. 1949 óta 20 szövetségi választást tartottak, amely időszak alatt ötször volt példa valami miatt kormányválságra – a mostani a hatodik a sorban –, legutóbb 2005-ben írtak ki országos előrehozott választást. Ha a mostani kormányválságot is beleszámítjuk, akkor elmondhatjuk, hogy az 1949 óta tapasztalt 6 kormányválságból 4 végződött előrehozott választások kiírásával és ebből a 6-ból pedig 5-ször az FDP kilépése okozta a krízist. 

A történelmi mintázatok tehát azt mutatják, hogy a kormányválságokat általában – mint ahogy most is – rendszerint az FDP robbantja ki a koalícióból való kilépéssel, valamiféle gazdasági, költségvetési politikával való egyet nem értés miatt. 1949 óta 22 német kormány állt fel valamilyen formában, és ebből – már amikor parlamenti képviselethez jutott – 16 koalícióban szerepelt az FDP. Ebből az következik, hogy leginkább a szabaddemokraták jelentenek veszélyt a kormányzati stabilitásra, mégis az esetek többségében a választási matek megkívánja a részvételüket.

Várhatóan Friedrich Merz, a CDU jelöltje lesz a következő kancellár, a kérdés csak a felélló koalíció (Forrás: Wikimedia Commons)

Ezt támasztja alá, hogy ha megnézzük az 1949 óta felállt különböző kormánykoalíciókat, akkor az rajzolódik ki, hogy mind a CDU/CSU, mind az SPD számára az FDP számított hagyományos szövetségesnek, már amikor bejutottak a Bundestagba, ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a Linke és az AfD politikai karanténban van mind a mai napig – tehát velük egyetlen mainstream erő sem hajlandó összefogni. A Zöldek sokáig nem voltak potenciális partnerek, mivel először 1983-ban jutottak egyáltalán parlamenti képviselethez.

Nagykoalícióra a számos kardinális kérdésben való egyet nem értés miatt csak ritkán volt példa, a 22 pártszövetkezésből csak 4 esetben fordult elő (1966–1969, 2005–2009, 2013–2017, 2017–2021), három vagy többpárti koalíció pedig csupán három alkalommal jött létre (1949–1953, 1953–1957, 2021–2024).

Arra, hogy egyetlen politikai erő szerezzen egyedül többséget csak egyszer, 1957-ben, a CDU/CSU pártszövetsége idején történt meg.

A most megbukó kormánykoalíció ilyen formában az első volt, ugyanis még soha nem volt arra példa, hogy egy kormánykoalícióban szerepeljenek a szociáldemokraták, a zöldek és a liberálisok – az ellentétek pedig végül a modern német történelem hatodik kormányválságához vezettek. A bizalmi szavazások esetében is kirajzolódik egy érdekes tendencia: 1949 óta a mostanival együtt 6 bizalmi szavazásra került sor (tehát nem mindegyik kormányválság jelentett automatikusan bizalmi szavazást), amelyből 5 szociáldemokrata kancellár sorsáról döntött.

1972-ben Willy Brandt (SPD), 1982-ben Helmut Schmidt (SPD), szintén 1982-ben Helmut Kohl (1982), Gerhard Schröder 2001-ben és 2005-ben (SPD) kért maga ellen bizalmi szavazást.

Az első kormányválság – A Spiegel-botrány (1962) 

A modern német történelem első hagyományos értelembe vett kormányválsága az 1961-es szövetségi választás után alakult CDU/CSU-FDP kormánykoalícióhoz köthető Konrad Adenauer irányítása alatt.

1962-ben azonban kirobbant az ún. Spiegel-botrány: Franz Josef Strauß (CSU) akkori védelmi miniszter ugyanis elrendelte öt újságíró letartóztatását, mert a német fegyveres erők állítólagos gyengeségeit részletező feljegyzést tettek közzé, ennek hatására pedig az FDP ideiglenesen kilépett a kormánykoalícióból.

Ennek az lett az eredménye, hogy ebben az átmeneti időszakban kisebbségi kormányzásra került sor, majd 1963-ban Adenauer végleg nyugdíjba vonult, miután 1962 decemberében ismét megállapodott a koalícióról az FDP-vel (amiben a Strauß már nem kapott helyet). Ezt követően Ludwig Erhard átvette annak vezetését. 

Ismét az FDP (1966) 

1965-ben lezajlott az akkori NSZK-ban a szövetségi választás, amely eredményeként a Ludwig Erhard vezette CDU/CSU ismét győzelmet aratott, és az FDP-vel alkotott koalíciót egészen 1966-ig, amikor a mostanihoz kísértetiesen hasonló körülmények között az költségvetési kérdések miatt kiléptek a kormánykoalícióból. Nem került sor azonban sem bizalmi szavazásra, sem a törvényhozás feloszlatására, ahogy előrehozott választások kiírására sem, ugyanis házon belül a kereszténydemokraták megoldották annyival – mivel az akkori parlamenti felosztásban más lehetőség nem volt –, hogy az SPD-vel léptek koalícióra, amely kitartott a következő, 1969-es választásig. 

Nyert az SPD, jöttek az előrehozott választások 

Az 1969-es választásokat megnyerte ugyan CDU/CSU de a Willy Brandt vezette SPD-t választották a háború utáni első szociáldemokrata kancellárrá (ezzel hosszú sorozatot szakított meg: az utolsó szociáldemokrata kancellár Hermann Müller volt 1928 és 1930 között), miután koalícióra lépett az FDP-vel. Azonban ez a kormánykoalíció csak nagyon törékeny többségre tudott támaszkodni, amit a parlamenti arányok is jól tükröztek: a legnagyobb frakció a CDU/CSU maradt, de a legjelentősebb önálló párt az SPD lett. A Brandt-kormány alatt vitt Ostpolitik, azaz az NDK-val való kapcsolatok normalizálása azonban sok belső feszültséget eredményezett a kormánypártokon belül, és több képviselő esetében pártváltásra (CDU-ba való átülésre) is sor került, ami így erodálta a parlamenti többséget, ekkor Brandt bizalmi szavazást kért maga ellen, de ez meglepetésre sikertelen volt. Mivel azonban a parlamenti többségük már nem volt meg, előrehozott választásról döntöttek – az NSZK fennállása óta először. 

Az első bizalmi szavazás (1972) 

Ekkor az előrehozott választást az SPD nyerte meg, így az NSZK fennállása óta először lett a legnagyobb parlamenti párt, és ismét koalícióra lépett az FDP-vel, így már egy sokkal stabilabb többséget tudhattak a magukénak. Mindezek ellenére a kancellárként újraválasztott Willy Brandt a Guillamue-ügyként elhíresült politikai botrány miatt nem tudta kitölteni ezt a ciklust. Röviden arról volt szó, hogy a kancellár egyik asszisztenséről, Günter Guillaume-ról kiderült, hogy az NDK kémje. Brandt ennek hatására lemondásra kényszerült és helyette párttársa, Helmut Schmidt került a kancellári székbe, aki elkormányozta a szociálliberális koalíciót a következő választásokig. 

Még mindig az FDP (1982) 

Az 1976-os választást ugyan megnyerte az CDU/CSU, de Helmut Schmidt vezetésével kormányon tudott maradni az SPD-FDP-koalíció. Ugyanez ismétlődött meg 1980-ban, de két évre rá az FDP kilépett a pártszövetségből, és onnantól a CDU/CSU és az FDP alkotott koalíciót Helmut Kohl vezetésével.

Mindez annak volt köszönhető, hogy a szocdemek és a szabaddemokraták egyre inkább eltávolodtak egymástól főként a gazdaságpolitikai elképzelések terén.

Schmidt ezért 1982-ben bizalmi szavazást kért maga ellen, amit azonban megnyert, és kisebbségi SPD-kormányt alakíthatott. Miután az FDP távozott, konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújtottak be, amivel megbukott az SPD-kormány, és felállhatott Helmut Kohllal a CDU/CSU-FDP kormánykoalíció.

A megpróbáltatások azonban itt még nem értek véget: annak ellenére, hogy az új koalíciónak a Bundestagban stabil többsége volt, előrehozott választásokat írtak ki, hogy hatalmukat legitimálják. Mivel azonban a Bundestagot csak az államfő oszlathatja fel, és ő írhat ki előrehozott választásokat Kohl bizalmi szavazást kért maga ellen, amit szándékosan elveszített, így már nem volt akadálya a szövetségi parlament feloszlatásának, és az előrehozott választások kiírásának. A taktika végül bevált: a CDU/CSU megnyerte az 1983-as előrehozott választást, és az FDP-vel koalícióra lépve stabil többséget tudtak kialakítani. Ez a választás volt az első, amelyen a Zöldek először jutottak parlamenti képviselethez, így 1957 óta (amikor a Német Párttal, azaz a DP-vel történt ugyanez) ők lettek az ötödik párt, amelyik bejutott a Bundestagba. 

Az elkövetkező évtizedekben ugyan volt példa előrehozott választás kiírására (2005), valamint arra is, hogy a kancellár bizalmi szavazást kért maga ellen (Gerhard Schröder, 2001 és 2005) de azt nem kormányválság kényszerítette ki, így lényegében elmondhatjuk, hogy  

1982 óta most került sor először kormányválságra Németországban. 

A mostani kormányválság mégis egyedi

Noha a fenti példák is alátámasztják, hogy volt jó pár kormányválság az ország történelemben, a mostani helyzet mégis ritka: meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a kancellár maga ellen bizalmi szavazást kér, ami nyomatékosan aláhúzza a jelenlegi belpolitikai helyzet és a feszültségek súlyosságát. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a kancellár saját mandátumát is hajlandó visszaadni a belpolitikai patthelyzet feloldása érdekében. A december 11-i bizalmi szavazás pedig, mivel az FDP kilépése óta a kormány kisebbségben van, garantáltan Scholz bukásával fog végződni, amit csak akkor lehetne elkerülni, ha valamely FDP-n kívüli ellenzéki párt – CDU/CSU, AfD, Linke – a kormány mellett szavazna, amire közel nulla százalék esély mutatkozik. A német szociáldemokrata államfő, Frank-Walter Steinmeier pedig már korábban jelezte, hogy ha a bizalmi szavazáson megbukik a német vezetés, hajlandó a Bundestagot feloszlatni, így jutva el a február 23-i előrehozott szövetségi választásokig. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons