Az elmúlt hónapokban a médiajelentések azt sugallták, hogy a régóta fennálló izraeli–török kapcsolatok „törésponthoz” érkeztek, elsősorban a zsidó állam katonai cselekményei miatt. Egy publicisztika rámutat, hogy minden attól függ, kit kérdezel, de a két ország viszonyában van egy olyan történet, amit nehéz kikerülni. 

Az írás a Responsible Statecraft portálon jelent meg, amelynek szerzője  
Tanya Goudsouzian isztambuli székhelyű kanadai újságíró, aki több mint két évtizede foglalkozik Afganisztánnal és a Közel-Kelettel, illetve Murat Aslan, az isztambuli Hasan Kalyoncu Egyetem docense. 

A kötelékek megszűnéséről szóló lamentálások akkor erősödtek fel, amikor a hónap közepén Recep Tayyip Erdoğan kijelentette, hogy Ankara „jelenleg minden kapcsolatot megszakított Izraellel”. A török elnök állításának az értelmezését viszont megnehezíti az izraeli külügyminisztérium válasza, amely szerint „nincs tudomása a Törökországgal fenntartott kapcsolatok státuszának változásáról”, mondva ezt az Ankara által tavaly májusban bevezetett kereskedelmi embargó ellenére. 

Az persze egyértelmű, hogy a régóta fennálló és általában szívélyes izraeli–török viszony megromlott, méghozzá elsősorban az izraeli kormány jelenlegi politikája miatt. Az elhúzódó gázai, a második libanoni háború, a ciszjordániai települések bővítése és a palesztin kérdés megoldhatatlansága patthelyzethez vezetett.  

A két ország viszonyának hosszú története és a közös érdekek viszont azt sugallják, hogy a kapcsolatuk valószínűleg ellenáll a jelenlegi kihívásoknak. 

Hosszú közös történelem 

Törökország és a zsidó közösség kapcsolata az Oszmán Birodalomig vezethető vissza, amely a 15. század végétől kezdve menedéket nyújtott az európai üldöztetés elől menekülő zsidóknak. A zsidó oszmánok kiváltságokat élveztek, kulcspozíciókat tölthettek be az állami intézményekben és szabadon üzletelhettek. Erre a korszakra nyúlik vissza a mai, főleg Isztambulban koncentrálódó törökországi zsidó közösség eredete. A bibliai Mózes után származik a „muszavi” kifejezés, amelyet a „zsidó” helyett használnak a törökök. Ez is azt az erőfeszítést tükrözi, hogy elkerüljék az európai előítéletek által kiváltott negatív jelentéstartalmat. 

A második világháború és Izrael állam megalakulása után a törökországi izraelita közösség továbbra is virágzott – szöges ellentétben az arab országokban élő zsidókkal, akik többségét elűzték vagy menekülésre kényszerítették. A muszavi közösség manapság, az Izrael és Törökország közötti fokozott feszültségek idején nagyrészt hallgat, kerüli a nyilvános állásfoglalást az olyan konfliktusokban, mint a gázai és a ciszjordániai, és inkább a Törökországban elért biztonságot, illetve a fennmaradását helyezi előtérbe.  

Ez az örökség hozzájárult ahhoz is, hogy Ankara a II. világháború után miképp viszonyult a sok-sok arab–izraeli konfliktushoz. Bár Törökországot többször is bírálták az arab államok, amiért 1948-ban elismerte Izraelt, Ankara általában kiegyensúlyozott álláspontot képviselt, nagyrészt amerikai és európai NATO-szövetségesei nyomására. 

Belföldi szempontok 

Az évtizedek során az izraeli–török viszony gyakori hullámvölgyeket élt meg, de a közös érdekek mindig újra összehozták őket. Az utóbbi időben azonban a kétoldalú kapcsolatok több okból is történelmi mélypontra süllyedtek, elsősorban a két ország kormánypártjainak ideológiájában bekövetkezett változások miatt. Izraelben az ultrakonzervatív koalíciók keményebbé tették a palesztinokkal és más kisebbségekkel szembeni politikájukat, amit az „ígéret földjére” vonatkozó követeléseik és a „Nagy-Izrael” létrehozására irányuló törekvéseik táplálnak. Ennek megvalósulása kihatással lenne Jordániára, Libanonra, Szíriára, valamint Ciszjordániára. 

Ugyanakkor az AK Párt 2002-es törökországi hatalomra kerülése óta Erdoğan az „igazságosság és az iszlám értékek” által vezérelt külpolitika felé fordult. A palesztinok jogai fontos hajtóerővé váltak, amit talán a legdrámaibb módon Erdoğan és az akkori izraeli elnök, Simón Peresz 2009-ben a Világgazdasági Fórumon történt összecsapása szemléltet. A feszültség a 2010-es Mavi Marmara-incidensnél tetőzött, amikor az izraeli erők megöltek 10 török aktivistát egy Gázába tartó humanitárius segélyhajó fedélzetén. Törökország kártérítést követelt és elítélte Izrael tetteit, ami tovább mélyítette a szakadékot. Ennek ellenére  

számos kulcsfontosságú tényező, például a Földközi-tenger keleti térségének geogazdasági dinamikája miatt nem jutottak el az egymástól való teljes elszakadásig.  

Az energiapolitika közelmúltbeli fejleményei elősegítették a megbékélési erőfeszítéseket, és amennyiben – illetve amikor – a palesztin kérdést megoldják, ezek valószínűleg továbbra is relevánsak maradnak. Az energiaügyi együttműködés terén fennálló közös érdekek párbeszédet indítottak Erdoğan és az izraeli vezetők, köztük Isaac Herzog elnök és Netanjahu között. A találkozók, például a tavaly szeptember 20-i New York-i, jelezték a teljes normalizálás felé tett előrelépést. 

Három héttel később a Hamász október 7-i támadásai, majd az azt követő izraeli katonai műveletek azonban újra felszították a feszültséget. Az izraeli offenzíva által okozott polgári áldozatok miatt Törökország elítélte a zsidó államot, végül pedig a Nemzetközi Bíróságon pert indított  Izrael ellen. 

A közeledés kilátásai 

Izrael stratégiai tényezőnek tekinti Törökország palesztin kérdésekkel kapcsolatos megközelítését, különösen Ankara különböző csoportokkal, köztük a Hamásszal való kapcsolata, politikai támogatása miatt. A törökök Palesztinához viszonyulása azonban az évek során ingadozott, a tágabb regionális dinamika és a változó diplomáciai prioritásaik miatt. 

Ankara, különösen október 7-e után, erős retorikával és nemzetközi jogi lépésekkel igyekezett megerősíteni vezető szerepét a palesztin törekvések előmozdításában, de a Hamászhoz és a Hezbollahhoz hasonló csoportok feletti tényleges befolyása továbbra is vita tárgyát képezi, és az adott körülményektől függően változik.  

Azt a közelmúltban felröppent hírt, hogy Törökország felajánlotta a Hamász politikai irodáinak befogadását, mind Izraelben, mind az Egyesült Államokban a kapcsolatok javítása során jelentős visszalépésként értékelték. Török tisztviselők visszautasítják ezt a vádat, miszerint a Hamász egyes tagjai „alkalmankénti látogatásának” engedélyezése országukban nem egyenlő a csoport intézményi bázisának biztosításával. Azzal érvelnek, hogy a történelem során Törökország különféle ellenzéki csoportok tagjait fogadta be, de egyértelműen megtiltotta számukra a határain belüli műveleti tevékenységeket. 

Izrael az elmúlt években igyekezett ellensúlyozni Törökország regionális befolyását azáltal, hogy elkezdte erősíteni a kapcsolatait Görögországgal, a görög vezetésű ciprusi kormánnyal és különböző kurd csoportokkal. Nem hatnak a jobb viszony irányába a közelmúlt fejleményei sem, mint például azok a török állítások, amelyek szerint a nicosiai kormány megengedi az Egyesült Államok és a szövetséges erők számára, hogy a kikötőiket Izrael ellátására használják.  

Quo vadis? 

Az izraeli katonai akciók csaknem egyetemleges elítélése, és a tűzszünet – még kevésbé a tartós béke – távoli lehetősége alátámasztja azt a nézetet, hogy a regionális béke és a stabilitás legfőbb bomlasztó tényezője egy hajthatatlan izraeli miniszterelnök, és ezt a felfogást osztja Erdoğan is.  

Sokan gondolják úgy, hogy csak egy új izraeli kormány felállásával van esély a komoly párbeszédre. 

A török–izraeli kapcsolatok valószínűleg visszatérnek a háború előtti status quóhoz, de ehhez a zsidó államnak újra rá kell találnia a centrista politikára, el kell utasítania az izraeli ultraortodox és etnonacionalista politikai pártok terjeszkedő, neokolonialista céljait, és egyértelműen fel kell vállalnia egy olyan megoldást, amely tiszteletben tartja a palesztin törekvéseket egy életképes saját állam megteremtésére. 

 Kapcsolódó: