Biden Fehér Háza erő helyett a gyengeséget mutatta meg, miközben egy életek százezreit követelő, és számára az afganisztáni kivonuláshoz hasonló csődöt eredményező proxyháborúban játszotta tovább az eljátszhatatlant. Ez már a végjáték.
Nagyjából egy hónap van hátra, hogy Donald Trump letegye az elnöki esküt, és nekilásson az ukrajnai háború lezárásának. Addig kell valahogyan kibírnia Oroszországnak és Putyin idegrendszerének, hogy ne pillantgasson egyre idegesebben a Nagy Piros Gomb felé, amit az optimista protokoll szerint nem szabad megnyomni. Ellenkezőjéről Biden és szereptévesztő európai kollégái utolsó, teljesen felesleges, de annál ostobább ötlete igyekszik gondoskodni: Washington engedélyezte a nagy hatótávolságú ATACMS rakéták oroszországi célpontok elleni bevetését, káprázatos húzását pedig sietve követte két NATO-csatlósa, Franciaország és Nagy-Britannia a maguk Storm Shadow (SCALP) rakétái kapcsán.
Most mindenki azon tűnődik, vajon Putyin híres vörös vonalai valóban léteznek-e, és csak blöffből hadonászik-e a nukleáris szablyával, vagy valóban gombafelhők tarkítják majd az egykor szép tájat. A megszállott oroszgyűlölők és háborúpártiak vég nélkül mantrázzák, hogy Putyin minden ilyen kijelentése csupán humbug, és valójában nem léteznek vörös vonalak, hiszen a háború alatt bármikor jelentett ki ilyesmit az orosz elnök, soha nem történt semmi. Legyen igazuk, azonban arról az apróságról valamennyien megfeledkeznek, vagy meg akarnak feledkezni, hogy
amikor Putyin utoljára komolyan beszélt a vörös vonalak átlépéséről, majd megunta a szócséplést, annak éppen az ukrajnai háború lett az eredménye. Nem volt blöff.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Kreml most valóban nukleáris fegyverhez nyúl. Bármennyire szeretné a Nyugat azt hinni, hogy Oroszország élén egy félkegyelmű törpesztálin áll, Putyin nem hülye. A háború a végéhez közeledik, jelenlegi állása nagyon is Moszkvának kedvez, Trump hivatalba lépésével pedig garantáltan megváltozik minden. A Kremlnek ki kell bírnia azt a kevés időt, amit egy szenilis amerikai bábelnök mögött álló hatalmi csoport még a trón árnyékában tölt, és ahelyett, hogy nukleáris démonokat eresztene Ukrajnára, már a hamarosan bekövetkező tárgyalásokra kell összpontosítania.
A megoldás reménytelensége
Nagyjából ezt is teszi. Az amerikai rakétákra válaszul bevetett hiperszonikus ballisztikus rakéta kellően komoly figyelmeztetés: egyfelől megvillantotta az orosz atomarzenál alapképességeit, másfelől, amennyiben a használatuk rendszeressé válik, mellettük szinte eltörpülnek majd az amerikai, brit és francia rakéták alkalmazási eredményei. Ahogyan a Kreml szóvivője, a politikai cinizmus élő szobra, Dmitrij Peszkov fogalmazott, az Oresnyik néven repülő új fejlesztésű rakéta már nem Ukrajnának, hanem a Nyugatnak szánt figyelmeztetés volt: Moszkva tud tovább durvulni, és amennyiben a háborúpárti országok tovább akarják rontani a helyzetet, az orosz fél kész felvenni a páncélkesztyűt. A szóvivő pimaszul még azt is hozzátette: miután a kilőtt monstrum „csak” közepes hatótávolságú volt, nem pedig interkontinentális, a Kremlnek nem volt tájékoztatási kötelezettsége, ennek ellenére volt annyira udvarias, hogy a kilövés előtt 30 perccel értesítette az Egyesült Államokat. (Hogy Washington a birtokába jutott információ ellenére miért hagyta találgatni Kijevnek órákon át, hogy milyen tüzes harag csaphatott le Dnyipróra aznap éjjel, arra még kellene valami értelmezhető magyarázatot találnia Bidennek, bár erre a kis időre már valószínűleg nem foglalkozik apróságokkal, este nyolckor úgyis aludni tér, időzónától függetlenül.)
Az interkontinentális rakéták használatával Putyin emelte a tétet, ám tragikusan optimista üzenetet is küldött: bármit tesz a Nyugat, bármennyiszer mondogatják el még az értelmezhetetlen „addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig csak kell” mondatot, amit látunk, az már egy gombafelhő nélküli végjáték, és ezt Putyinon kívül pontosan tudja Macron, Biden, Starmer, sőt még azok is, akik a fegyveripari lobbit képviselve remegve imádkoznak minden éjjel, hogy a háború még évekig elhúzódjon. (Vagy ha nem, törjön ki egy másik. Tajvan például elég zsíros üzlet lenne.)
Azok a gondolatok, amelyek feltételezik, hogy a nyugati nagy hatótávolságú rakéták majd oroszországi célpontokat passzírozva bármilyen formában befolyásolják a háború végkimenetelét, halálra vannak ítélve. Nem a szándék, hanem a kivitelezhetetlenség miatt. A nyugati engedélyek az orosz célpontokra valójában az utolsó hajrá kiáltások Ukrajna számára – értelmetlen, lelkiismeret-nyugtató gesztusok, amelyek mögött már sem nyugati, sem ukrán kapacitás nem áll. Olyasmi ez, mint amikor már vége a tűzijátéknak, a lelkes nézők hazafelé indulnak, és váratlanul még durran egyet az égbolton egy magányos, addig ki nem lőtt fénygömb, ami már nem a show része, csak az idő eltévedésének szimbóluma.
Nincs már másik
Biden távozása a hatalomból külpolitikailag is éppen olyan gyászosan ér véget, ahogyan elkezdődött. Minden idők legkaotikusabb művelete, az afganisztáni kivonulás 2021 augusztusában tizenhárom amerikai katona életét követelte, a NATO pedig olyan súlyos presztízsveszteséget szenvedett el, hogy jobb híján az ukrajnai háború kellett az elfeledéséhez – és éppen az fűződik az amerikai történelem egyik legkínosabb elnöki ciklusának végéhez is. Paradox módon Ukrajna és az európai vérimádó politikusok hada éppen Bident hibáztatja a rengeteg áldozatért, mondván, ha hamarabb küldi a fegyvereket, ha időben engedélyt ad a nagy hatótávolságú rakéták alkalmazására, ha… (ide tetszés szerinti szöveg beilleszthető, bármi, ami az amerikai fegyverszállítással és proxyháborús utasításokkal kapcsolatos), akkor Ukrajna már régen győzött volna. Ez a vád még a vágyvezérelt politizálást megengedően elfogadók számára is elképesztően ostobán hangzik, de most, hogy a háborút az utolsó ukránig folytatni akarók megkapják, amit akartak, Biden az elnökségéből hátralévő időben csupán a halottak számát növeli drasztikusan, és igyekszik minél lehetetlenebb helyzetbe hozni utódját.
Hol sántít az egész történet? Emlékezhetünk, hány alkalommal jelentette ki az ukrán vezetés, hogy bizonyos fegyverek megváltoztatják majd a háború menetét, csak érkezzenek már, mert azok hiányában nincs esélyük: Leopard harckocsik, F–16-osok, HIMARS-ok és persze a milliószámra kért 155 mm-es tüzérségi lövedékek – egyik sem tudott olyan szituációt huzamosabb ideig kialakítani, ami leállította volna az oroszokat. Az emlékezetes, totálisan kudarcba fulladt 2023-as ukrán ellenoffenzíva idején a hadsereg jobban el volt látva nyugati haditechnikával, mint most, mégsem jutott semmire.
Most már a készletek sem elegendők nagyobb hadműveletek indítására – marad hát az amerikai irányítású belövöldözés Oroszországba, hátha attól kényelmesebb lesz a kispárna a tárgyalóasztal melletti széken.
Csakhogy az a kapacitás, amelyre Kijevnek szüksége lenne egy ilyen akció sikeres végrehajtásához, mesze nem áll rendelkezésre.
Az Egyesült Államok még a megígért 155 mm-es lövedékek szállítását sem tudta teljesíteni. Bár a védelmi ipara kenterbe veri az európait, villámgyorsan fogyott ki raktáron heverő készleteiből – a gyártók kapacitásai azonban nem álltak készen a gyors pótlásra, vagyis az Ukrajna által emlegetett szükséges évi 4 millió lövedéket sem a NATO egyes tagállamai, sem a szövetség egésze nem tudja leszállítani. Vagy ott vannak a Patriot rakéták: Ukrajna több ezret kér évente, az Államok kapacitása azonban mindössze 500-550 darabot tud előállítani. Ugyanez a helyzet az ATACMS-ekkel: jól hangzik, hogy majd azokkal addig lövik az orosz területeket, amíg Putyin megszeppenve le nem ül tárgyalni az amerikaiakkal (ukránokkal nem fog), a tragikus helyzet azonban az, hogy Kijevnek nincs annyi rakétája, amennyit a Kreml egy pillanatig is végzetes fenyegetésként értékelne. Az Egyesült Államok még Nagy-Britanniával és Franciaországgal karöltve sem tud annyi nagy hatótávolságú rakétát biztosítani, ami megváltoztatná az erőviszonyokat.
Tragikomikus, hogy az egyetlen vezető, aki átlátja ezt a dolgot, és nem hajlandó hasonló adottságokkal rendelkező fegyvereket biztosítani Ukrajnának, az éppen az ukrajnai háború gazdasági és politikai következményeibe (is) belebukó német kancellár volt. A Taurusok az istállóban maradnak, az előre hozott választások előtt legalábbis biztosan.
Sem az Egyesült Államok, sem Ukrajna nem ad információt arról, pontosan hány ATACSM rakétát kapott Kijev, de a tavalyi szállítmány, amely még a rövidebb hatótávolságú fegyvereket rejtette, tizenkettőnél kevesebb lehetett. Az ideivel együtt a becslések szerint a számuk összesen nem éri el az ötvenet – hogy ebből mennyit lőttek már ki és mennyit tudott az orosz hadsereg a kilövőrendszerrel együtt megsemmisíteni, azt szintén nem tudni teljes bizonyossággal.
Hol a B terv?
A nyugati elemzők a mai napig gondban vannak, ha meg kell magyarázniuk, mit művelnek az ukrán katonák Kurszkban. Tekintve az egyre gyászosabb végjátékot, egyre többen vélik úgy, hogy a mélységi rakétacsapások és az orosz területen szárazföldi csapatokkal fogócskázás, az erők és a kapacitások szétforgácsolása helyett minden kapacitást Ukrajna területén a védelemre kellene felhasználni. Ez még adna egy halvány esélyt arra, hogy megállítva az orosz előrenyomulást, befagyasszák a frontvonalakat, ami sokkal reálisabb lehetőséget teremtene a tűzszüneti tárgyalások megkezdéséhez, mint pár tucat rakéta kilövése Oroszországra. Érzi ezt az amerikai kormányzat is, nem véletlen, hogy utolsó Ukrajnának szánt ajándéka egy komplett taposóaknaszett volt, nemzetközi tiltakozás ide, vagy oda, amit kifejezetten a keleti területekre szánt az orosz offenzíva megállításához. Mert amíg Zelenszkij az ATACMS-tűzijátékban gyönyörködik, az oroszok megállíthatatlanul nyomulnak előre, időnként maguk is meglepődve azon, hogy az ukránok mennyire elhanyagolták saját területük védelmét.
Az ukrajnai háború igazi tragédiája a nyugati, elsősorban a Biden-féle hozzáállásban rejlik. Az európai konfliktus Amerika híresen hosszú háborúinak sorába illeszkedik, és nem kell hozzá kríziselemzőnek lenni, hogy bárki láthassa: a Fehér Ház klasszikus csapdahelyzetbe kergette az ukrán elnököt. Mindig csak annyi fegyvert adott, amennyivel tovább lehet görgetni a háborút, de soha nem annyit, hogy érdemben befolyásolni lehessen velük annak alakulását.
Bármennyire kegyetlenül hangzik, ha Trump elzárja a segélycsapot, azzal sokkal nagyobb ajándékot ad Ukrajnának, mint ha nem tenné. Ez az egyetlen lehetőség, hogy Zelenszkij arcvesztés nélkül fejezze be a háborút – lehetősége lesz ugyanis Washingtont és a Nyugat tehetetlenségét okolni, ami nem hagyott neki más lehetőséget, mint a tárgyalóasztalt. Trump majd bólint, emiatt nem fog összeomlani.
A csöpögtetett fegyverszállítmányok soha nem változtattak a háború menetén. Ideig-óráig új szituációt teremtettek, aztán amikor az orosz hadsereg alkalmazkodott ahhoz, máris jöhetett a könyörgés a következő csodafegyverért, amiről ismét bebizonyosodott, hogy semmit nem old meg. Ez a helyzet a nagy hatótávolságú rakétákkal és az azokhoz kapcsolódó nyugati tüzelési engedéllyel is: a pár tucat fegyver semmi másra nem jó, mint hogy Putyint eszkalációs lépésre kényszerítse – az orosz elnök azonban ezt csak szavak szintjén teszi meg, és nem azért, mert nem léteznek a sokat emlegetett vörös vonalak, hanem mert tudja, hogy az ukránok számára vészesen fogyó idő neki dolgozik, Trump elnöki eskütétele pedig annyira közel van, mint abból következően a konfliktus vége.
Az amerikai külpolitika legnagyobb csődje
Az ukrajnai háborúnak nem lesz győztese. Létrejön egy békeszerződésnek becézett valami vagy egy végtelenített fegyverszünet, amely akár évtizedekre befagyasztja a konfliktust, ezt azonban az Egyesült Államok és Oroszország között húzódó közös érdekvonalak fogják meghatározni. Ukrajnának és Európának súlyos engedményeket kell majd tennie, amelybe beletartozik a NATO-csatlakozási szándék visszavonása, a szankciós politika fokozatos felfüggesztése, az orosz befagyasztott vagyonok visszacsorgatása – és az Oroszországgal való gazdasági kapcsolatok lépcsőzetes helyreállítása is. Utóbbit a cifra műkáromkodások ellenére a legtöbb EU-s tagállam a legmélyebb elégedettséggel fogja nyugtázni magában.
Oroszországnak is le kell nyelnie a békát: a NATO-csatlakozás törlésével Ukrajnával országok tucatjai fognak a legmagasabb szintű biztonsági garanciát tartalmazó védelmi szerződéseket kötni, a jövőben pedig a szövetség európai szárnya talpig vasban és ugrásra készen figyeli majd Moszkvát, hogy ne jusson eszébe még egyszer az, ami 2022 februárjában történt. (Ukrajna csatlakozását az Európai Unióhoz abszurd módon nem Oroszország fúrhatja meg, hanem maguk az EU-s tagállamok, amelyek ezért az ötletért speciel nem is lelkesednek annyira, mint a háború folytatásáért. Nem valószínű, hogy Moszkva nagyon fog tiltakozni ellene, különösen akkor, ha azt látja, a csatlakozás nem erősíti, hanem éppen rombolja a tagállamok között amúgy is erősen meggyengült kohéziós erőt.)
A nagy hatótávolságú rakétákkal kapcsolatos engedélyek csupán annyiban befolyásolják a háborút, amennyiben siettetik annak végét. Keserű esszenciája az Egyesült Államok valaha működőképes, a geopolitikai anarchia miatt azonban mára alkalmazhatatlan, hegemón külpolitikai trükközésének. A legnagyobb tanulságot éppen Washingtonnak kell levonnia: az, amit az ukrajnai háború erőltetésével elért, csak tovább tépázta a világban több mint fél évszázad alatt róla kialakult képet. Káoszt teremtett győzelem helyett, erő helyett a gyengeségét mutatta meg, miközben egy életek százezreit követelő, és számára az afganisztáni kivonuláshoz hasonló csődöt eredményező proxyháborúban játszotta tovább az eljátszhatatlant.
A mostani washingtoni kísérlet az eszkaláció és a konfliktus folytatása érdekében már annyira átlátszóan kétségbeesett, hogy láttán egyre bizonyosabbá válik: mind a háború, mind az Egyesült Államok világpolitikai hegemóniája gyors véget ér.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
