Németország pokoljárása – makronom.eu
2025. február 7., péntek

Németország pokoljárása 

Három évig bírta a mesterségesen összetákolt, az első pillanattól kezdve egymással semmiben egyet nem értő, egységes gazdaságpolitikai koncepciót felmutatni nyomaiban nem tudó pártokból álló német kormánykoalíció. A kimúlás törvényszerű volt és dicstelen. A romok eltakarítása és a német gazdaság életre keltése már egy új kancellár és kormány dolga lesz. 

Míg Olaf Scholz számára fekete, az ellenzéki pártok és a német szavazók elsöprő többsége szerint piros betűs dátum volt november 6-a. Ezen a napon rúgta ki a kancellár a kormányból pénzügyminiszterét, Christian Lindnert, az elbocsátással pedig gyakorlatilag azonnal megbuktatta saját, onnantól kisebbségben működő kabinetjét. A szabaddemokrata tárcavezető mindössze néhány nappal a jövő évi költségvetés elfogadása előtt ultimátumszerű javaslatokat adott át partnereinek, a Zöldek gazdasági miniszterének, Robert Habecknek és a szociáldemokrata kancellárnak. A dokumentumban olyan, az eddigi gazdaságpolitikát alapjaiban megkérdőjelező, és azzal gyökeresen szakítani kívánó javaslatok voltak, amelyekre partnerei azonnal nemet mondtak. A sokösszetevős problémahalmaz mélyén azonban mindig egy központi kérdés húzódott meg: Habeck és Scholz szerette volna eltörölni, de legalábbis megreformálni a legendás adósságféket – a szigorú fiskális politikájáról híres Lindner pedig hallani sem akart erről.  

Az adósságféket a 2008-ban kirobbant pénzügyi világválság után dolgozták bele Németország alkotmányába: a passzus kimondja, hogy adott időszakban Németország hitelfelvételi költségei nem haladhatják meg a GDP 0,35 százalékát. Habeck ragaszkodott az alkotmánymódosításhoz,

Habeck és Scholz erősen javasolta azt, a pénzügyminiszter azonban minden adósságfékkel kapcsolatos javaslatot elutasított – a végeredmény maga a kormánybukás volt. 

Az előre hozott választások február 23-án lesznek, az új (minden valószínűség szerint a kereszténydemokrata Friedrich Merz kancellársága alatt működő) kormány azonban olyan súlyos örökséggel néz szembe, amely szinte példátlan problémát jelent a második világégés utáni Németországban. A német gazdaság három ipari alappillére, az autóipar, a vegyipar és a gépipar a sírgödör szélén tántorog, az országban 2021 vége óta nem jelentettek említésre méltó negyedéves reál-GDP-növekedést, az éves GDP pedig immár a második egymást követő évben fog csökkenni, az ipari termelés a 2017-es csúcs óta 16 százalékkal esett vissza, a vállalati beruházások az elmúlt 20 negyedévből 12-ben csökkentek, párhuzamosan a közvetlen külföldi tőkebefektetésekkel. Az IMF októberi jelentése szerint az idei reál-GDP-növekedés 0 százalékos, jövőre pedig 0,8 százalékra szól a nagyon óvatos prognózis. 

A legsötétebb jelen 

Az okokat ától cettig újra és újra átrágták már a közgazdászok, gazdasági elemzők, szakértők. Az ukrajnai háború által berobbant energiaválságból Németország soha nem tudott kikecmeregni, az ipari energiafogyasztás tarifája annyira magas, hogy a külföldi és hazai vállalatok teljes természetességgel fordulnak az Egyesült Államok felé. A társasági adók magasak, a munkaerőköltségek szintén – utóbbi magában rejti a szakképzett munkaerő hiányát is. Németország infrastruktúrája évtizedek óta amortizálódik – ezen és a vállalkozások befektetéseinek könnyebbé tételén üt még egy hatalmasat a legendás bürokrácia, amelyet Scholz a választási ígéretei szerint ugyan fel kívánt számolni, a tényleges átszervezéshez azonban hozzá sem kezdett a kormány. Ezzel párhuzamosan a belső fogyasztás zuhanni kezdett: a németek jövedelmük több mint 11 százalékát spórolják meg (tavaly ezáltal mintegy 34 milliárd euró esett ki a gazdaságból), ami kétszerese az amerikai átlagnak: az amúgy is kézifékező gazdaság ezzel még tovább lassul. 

Németország legfőbb gazdaságpolitikai tanácsadó testülete, a Szakértői Tanács (Sachverständigenrat) becslése szerint a potenciális növekedési ráta – vagyis az a mutató, amellyel a gazdaság túlfűtöttség nélkül tud még bővülni – a munkaerőhiány és a gyenge termelékenységnövekedés miatt 0,4 százalékra esett vissza az amúgy is gyenge 1,4 százalékról. A Német Iparszövetség már évek óta kongatja a vészharangot a kormány gazdaságpolitikája felett, Siegfried Russwurm elnök legutóbb már lemondóan csak annyit mondott: 2030-ra Németország még megmaradt ipari termelésének egyötöde is eltűnhet.  
A csapások egymás után érkeznek: a Volkswagen a bevételkiesések miatt üzembezárásokat, bércsökkentést és több ezres létszámleépítést hajt végre, a ThyssenKrupp máris ugyanezen gondolkodik, a Continental az üzleti ágai szétválasztását és mintegy 7000 munkás elbocsátását jelentette be. A vegyipari vállaltok nem bírják az energiaárakat, amelyek háromszor akkorák, mint az ukrajnai háború kitörése és a szankciók előtt voltak: a termelés immár 18 százalékkal esett vissza a 2018-as szinthez képest.  

És természetesen ott van a kínai probléma: Németország valaha legnagyobb piaca gyakorlatilag megfordította a viszonyokat, és exportőrré vált. A folyamat megállíthatatlannak látszik: míg 2020-ban a német export 8 százalékát tette ki a Kínával folytatott kereskedelem, idén már csak 5 százalék lesz.

A kínai gyártók immár a németek legnagyobb versenytársai – néhány területen, például az elektromos járműiparban pedig messze maguk mögött is hagyták azokat. A német autóipari szövetség szerint a hazai járműgyártás 2016-ban tetőzött 5,7 millió eladott autóval, míg tavaly ez a szám már csak 4,1 millió volt. Hat év alatt 64 ezer munkahely szűnt meg. Ennél is nagyobb problémákkal küzdenek az autóipari beszállítók: a gyengülő befektetések, a megrendelések hiánya és a mindent elöntő bürokrácia miatt a kkv-szektorban működő vállalatok mintegy 65 százaléka végzetesnek tűnő problémákról beszél. Ha ez nem lenne elég, a külföldi befektetők zsinórban lépnek vissza tervezett beruházásaiktól. Talán a legsúlyosabb: az Intel elhalasztotta minden idők legnagyobb német beruházását, a magdeburgi chipgyár építését, amelyet a német kormány 10 milliárd euróval támogatott volna. Jellemző a kétségbeejtő helyzetre, hogy Habeck gazdasági miniszter és Lindner pénzügyminiszter egy megkönnyebbült sóhaj után már azon kaptak hajba, hogy a felszabadult pénzből a költségvetésen tátongó lyukat foltozzák be egy kicsit, vagy energiaátmeneti beruházásokat eszközöljenek. 

Új kancellár, új gazdaságpolitika 

A német kormány megbocsáthatatlan hibája, hogy míg a közgazdászok és a vállalatok vészjelzéseket adtak le, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy minden rendben van. Scholz még 2023 márciusában is egy második német gazdasági csodáról beszélt a zöldátállási projektek kapcsán. A valóság letaglózó volt. A kancellár és kormánya kapkodni kezdett: júniusban növekedés- és beruházásösztönző programokat hirdettek, energiatámogatást ígértek egyes kiemelt német vállalatoknak, munkaerőpiaci reformon gondolkodtak, „új ipari menetrendről” beszéltek – ám mindez már nem volt elegendő a meneküléshez. Az adósságfék gúzsba kötötte a kormány kezét, ráadásul az alkotmánybíróság még azokat a speciális alapokat is alkotmányellenesnek nyilvánította, amelyek létrehozásával Scholzék megpróbálták kikerülni az adósságféket, mondván: azokat ugyanúgy hitelekből töltötték fel, vagyis csupán egy rossz bűvésztrükköt mutattak be a problémák megoldása helyett. 

A legfontosabb kérdés, hogy mit tud majd tenni az új kancellár a gazdasági hanyatlás lelassításáért, megállításáért, majd visszafordításáért. Azon túl, hogy egy merőben új energiapolitikát kell felvázolnia (benne akár az atomerőművek újraindításának gondolatával),

a válasz abszurd módon az, amibe a jelenlegi kormány belebukott: meg kell reformálnia az adósságféket, hogy a kormány végre fel tudja venni azokat a kölcsönöket, amelyeket befektetésösztönzésre és iparmentésre tud fordítani.

Sok ideje az új kabinetnek nem lesz: a német ipari hanyatlás átlépte azt a határt, amelyet kézlegyintéssel és apróbb tűzoltó intézkedésekkel el lehetne intézni. A költségvetésen tátongó tízmilliárd eurós lyukak, a versenyképesség gyors hanyatlása, a prioritásként kezelt védelmi képességek fejlesztése hatalmas összegek mozgósítását követelik meg belátható időn belül. Merz eddig hangosan ellenezte az ötletet, a kampányban pedig természetesen nem fog határozottan érvelni az alkotmánymódosítás mellett, de abból már nem csinál titkot, hogy foglalkoztatja a gondolat. Megvalósítását azonban szigorú feltételekhez kötné. A leendő kancellár szerint az alkotmányt csak úgy lehetne módosítani, hogy az adósságfék esetében világosan rögzítse: hiteleket csak úgy lehet felvenni, ha azoknak összege a költségvetésbe beépítve kizárólag a beruházásokat, vagyis az ipart és az innovációt segíti, nem pedig a fogyasztás ösztönzését és a szociális juttatások rendszerét. 

Az adósságféket az állam eladósodása ellen hozták létre, ám mára strukturális problémává vált. A jelenlegi mélyrepülésben minden fejlesztési lehetőség legfőbb akadálya, a befektetések gyilkosa. Merznek meg kell szereznie a parlamenti kétharmadot – paradox módon ezt éppen a Zöldek és a szociáldemokraták segítségével fogja megtenni, akik maguk éppen ebbe buktak bele –, hogy hozzányúlhasson az adósságfékhez, a jelen kihívásaihoz igazítsa azt, és az állam végre kiszabadítsa saját maga által megbilincselt kezét a tehetetlenségből. Egész Európa érdeke ez – amennyiben az új kancellár ezt a feladatot teszi prioritássá, és gyorsan végez vele, az uniónak is esélye lesz súlyosabb sérülések nélkül megúszni Németország zuhanását.  

*** 

Fotó: Dreamstime 

Posztok hasonló témában

Heti hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten megkaphatja válogatott tartalmainkat, hogy naprakész információi legyenek a világ történéseivel kapcsolatban.


Kérjük adja meg a teljes nevét.

Email címét nem osztjuk meg.

Kérdezz bátran!
Chat