A jelenkor nagy kérdése az, hogy hozzáférhetünk-e egyáltalán az állam szolgáltatásaihoz akkor is, ha az ember elmaradott, régimódi, annyira, hogy nem rendelkezik számítógéppel, okostelefonnal vagy tablettel. Egyre inkább a digitalizáció rabjává válunk, és az egyszerűbb ügyeket is alig lehet már személyesen, offline elintézni. Közben pedig rettegünk, hogy a készülékeinken keresztül feltérképezik személyiségünket, megfigyelnek, ellenőriznek és horribile dictu akár cenzúrázhatnak is.
Az alapvető szolgáltatások lassan csak a Big Tech egy-egy konkrét platformján vagy alkalmazásán elérhetők, miközben ezek az applikációk maguk is elrongyolódnak, silányulnak, mert bizony igencsak a profit hajhászásával törődnek.
A technológia titkon minket is használ, és lassan még a kockás papír is okosabb eszköznek tűnik, mint a sok „kütyü”, amelyek állítólag az életet hivatottak könnyebbé tenni.
Alkalmazás által vezérelt szekrények és parkolóórák
Egyszerű, emberi dolognak gondoljuk például, amikor az ember bérelni akar egy csomagmegőrzőt, mondjuk a mexikóvárosi buszpályaudvaron, hogy ne kelljen az utazás előtt mindenhova magunkkal cipelni a becses bőröndöket. Persze nagyot tévedünk, mert először le kell töltenünk egy alkalmazást, majd szépen megosztani az adatainkat, a banki információinkat, mindezt azért, hogy másfél dollárnyi díjat befizessünk a tárolásért. Rossz érzés, amikor másfél dollárért, egy egyszerű csomagmegőrzés miatt is a modern technológia hálójába kellene gabalyodnunk. Nem biztos, hogy mindezt bevállalnánk Mexikóvárosban.
Németországban a DHL logisztikai óriáscég új, „karcsú”” csomagmegőrzőket vezetett be, ahol az ügyfelek csak akkor vehetik át a csomagokat, ha a vállalat „Post & DHL App” alkalmazását használják az okostelefonjukon. Az Európai Digitális Jogok Hálózata (EDRi) jelentése szerint, aki nem tudja otthon a csomagot átvenni, azt átirányíthatják az egyik ilyen szekrényhez. Ebben az esetben a csomagok átvételének egyetlen módja az alkalmazás nélkül az, hogy második kézbesítést kérnek az eredeti címre, bár ez a lehetőség időben korlátozott, és jól el van rejtve a DHL honlapján.
Az Egyesült Királyságban a parkolót használó autósok évtizedekig érméket dobtak a parkolóórába, ha nem, akkor kaptak egy büntetőcédulát. Körülbelül tíz évvel ezelőtt bevezették azt a fizetőoszlopot, ami a készpénz helyett már kártyás alternatívát kínált. Néhány évvel később megjelent a parkolási applikáció is. Még több választási lehetőség! Aztán jött az új parkolóóra, ahol csak kártyával vagy alkalmazással lehet fizetni. Majd egy éven belül a parkolóóra helyén egy tábla állt, amely arra utasította az ügyfeleket, hogy csak alkalmazáson keresztül fizessenek.
A feltételezés egyértelmű volt. Minden sofőr, aki parkolni szeretne, rendelkezik okostelefonnal, tudja, hogyan kell letölteni és működtetni az alkalmazásokat, és szívesen megosztja személyes adatait és bankszámlaadatait egy homályos, valószínűleg külföldi székhelyű céggel.
A dolgok tetejébe a mobillefedettség gyenge, és a parkolás ára felment, mivel az alkalmazással foglalkozó cégek külön díjat számláztak. Ami még rosszabb, az Egyesült Királyság számos részén vállalkozó kedvű csalók saját QR-kód matricájukkal felülragasztották a parkolási alkalmazások QR-kódjait, amelyek a gyanútlan parkolóhasználókat hamis weboldalakra irányították, hogy megszerezzék a bankkártya- vagy számlaadatait. Az ilyen trükkök áldozatai végül jóval többet veszítettek ezen, mint az a bírság, amiért nem a helyes számlára utalták a parkolójegy árát.
Szép dolog, hogy bővíteni kívánták az ügyfelek választási lehetőségeit, de ez végül odáig fajult, hogy csak okostelefonnal lehetett fizetni a parkolásért. És ahelyett, hogy a költségek csökkentek volna, inkább emelkedtek, hogy az alkalmazással foglalkozó vállalatnak is meglegyen a profitja. Ahelyett, hogy gyorsabb és kényelmesebb lett volna, ez az új rendszer sok ügyfél életét megnehezítette, sőt könnyű prédává tett egyeseket a csalók számára.
„Digitális kényszer”
Sajnos a kormányok, a bankok és a vállalkozások számos országban mindent megtesznek azért, hogy a készpénz használatát kiszorítsák az olyan alapvető szolgáltatásokból, mint a tömegközlekedés és a parkolás, és ezeket tisztán digitális fizetési eszközökkel helyettesítsék. Emellett egyre nehezebbé teszik az okostelefon-alkalmazások használata nélkül a kormányzattal való kapcsolattartást és az állami juttatások igénybevételét is.
A „digitális kényszer” fogalma – amit Norbert Häring német pénzügyi újságíró és digitális jogvédő alkotott– szinte mindenhol terjed. Häring szerint ez aligha meglepő, mivel a digitális közinfrastruktúra (digitális személyi igazolvány, egészségügyi igazolvány, azonnali fizetési rendszerek, központi banki digitális valuta…) gyors kiépítését szorgalmazó egyik fő szervezete a vállalatok által irányított, a WEF partnereként működő ENSZ.
Szeptemberben az ENSZ jövőjéről szóló csúcstalálkozóján csendben elfogadtak egy globális digitális paktumot. Häring szerint sem az ENSZ, sem a csúcstalálkozó előkészítésében jelentős mértékben részt vevő német kormány „nem tett komoly erőfeszítéseket annak érdekében, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot a tervekről, vagy akár a nyilvánosság előtt megvitassák azt”. Azt sem hozták nyilvánosságra, hogy mely vállalatok, alapítványok és az úgynevezett civil társadalom kézzel kiválasztott képviselői ülhetnek a tárgyalóasztalhoz.
A paktum szövegében bevezetésként megtudjuk, hogy a digitális technológiák „óriási potenciális előnyöket kínálnak az emberi jólét és a társadalmak fejlődése számára”, és hogy ezért meg kell szüntetnünk az országok közötti és az országokon belüli digitális szakadékot. A deklarált cél a „digitális jövő mindenki számára”.
A fontos az, ami nem szerepel a paktumban. Az önkéntesség szó csak a szerződés aláírásával kapcsolatban fordul elő. A polgároknak azonban nincs joguk arra, hogy a teljesen digitalizált jövőtől eltérő jövőt válasszanak maguknak.
Végül is ez egy olyan digitális szakadékot nyitna meg, amelynek többé nem szabadna léteznie. Nem rendelkezik arról a jogról, hogy az ember számos ügyét a hagyományos módon, a számítógépek helyett más emberekkel közvetlenül intézhesse. Senki sem választhatná meg, hogy gyermekeit számítógépek helyett tanárok tanítsák, vagy hogy az orvossal folytatott beszélgetések és kezelések titokban maradjanak ahelyett, hogy az informatikai cégek szervereire pakolnák őket. A szerződésben semmi sem utal arra, hogy egy ilyen jog egyáltalán felmerült volna.
Ez a digitális kényszerítés azonban hamarosan kevesebb problémát jelenthet a svájci Neuchâtel kanton lakói számára. Néhány nappal ezelőtt népszavazáson a polgárok elsöprő többsége (91 százaléka) megszavazta egy alkotmánymódosítás elfogadását, amely garantálja a polgároknak a „digitális integritáshoz” való jogot. Mint Häring megjegyzi, az új alkotmányos törvény átfogó digitális védelmet nyújt, ami magában foglalja a visszaélésszerű adatfeldolgozás elleni védelemhez, a digitális biztonsághoz, az offline élethez való jogot, hogy az állam ne kényszeríthesse rá a digitális kapcsolatokat, valamint az online elfeledtetéshez való jogot.
Az offline élethez való jog azt hivatott biztosítani, hogy az emberek ne kényszerüljenek arra, hogy kizárólag a digitális világban tevékenykedjenek.
A kanton vállalja azt is, hogy a közigazgatásban biztosítja az emberi kapcsolatokhoz való hozzáférést, azaz az emberek általi ügyintézést
Talán érdemes lenne utánozni
A kanton kormányának most azzal a kihívással kell szembenéznie, hogy megvédje ezeket az új jogokat. A hírek arról szóltak, hogy a svájci kormány a digitális integritáshoz való jogot elsősorban szimbolikusnak tekinti, mivel annak alkalmazási köre az állam és a polgárok közötti kapcsolatokra korlátozódik. Ez azt sugallja, hogy a kanton kormánya nem kényszerítheti a magánvállalatokat a szabályok betartására.
„Egy ilyen szimbolikus, nagyon korlátozott hatókörű rendelkezés azzal a kockázattal jár, hogy aránytalan elvárásokat kelt a nyilvánosságban, amelyek végül nem teljesülnek” – mondta Crystel Graf, a digitális ügyekért felelős államtanácsos.
Ennek ellenére általában a helyi vagy a kormányzati szervek, vagy állami tulajdonú vállalatok azok, amelyek a közszolgáltatások kizárólag digitális szolgáltatási lehetőségeit szorgalmazzák. Ezért annak biztosítása, hogy a kormányzati szolgáltatások nem digitális eszközökkel is elérhetők legyenek, a helyes irányba tett első lépés.
Nem Neuchâtel az első kanton, amely megteszi ezt a lépést, és valószínűleg nem is az utolsó, hiszen hasonló projekteket fontolgatnak Vaud és Jura kantonokban is. Tavaly Genf lakossága szintén elsöprő többséggel (94 százalék) szavazott a digitális integritásnak a kanton alkotmányában való rögzítése mellett. Az eredmények a nagyközönség számára még nem láthatók, de a színfalak mögött már formálódnak.
Például az összes kantonális törvényt egyetlen céllal vizsgálták át: annak biztosítása érdekében, hogy tiszteletben tartsák a digitális integritást.
Vagyis azt, hogy számítógép, okostelefon vagy táblagép nélkül is hozzáférhessünk az állam összes szolgáltatásához, vagy éppen ellenkezőleg, ha digitálisan akarunk élni, akkor biztosítani kell adataink biztonságát.
Érdekes lesz látni, hogy ez a tendencia túlmutat-e a svájci határokon. Az év elején a Digitalcourage, egy német adatvédelmi és digitális jogokkal foglalkozó szervezet petíciót indított, amelyben egy új alaptörvényt követelt: az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés jogát anélkül, hogy digitális megoldás használatára kényszerítenék. Mivel a nyugati és a világ többi részének kormányai – beleértve mind az öt BRICS-országot – a Big Tech által irányított digitális gulág felé terelik a lakosságot, minden eddiginél nagyobb szükség van a digitális jogokról szóló törvényre.
Megjegyzés:
Ez a cikk a Meztelen Kapitalizmus portálon jelent meg, és személy szerint, magam sem vagyok meggyőződve, hogy mindenben egyet tudok-e vele érteni, de számtalan olyan gondolatot fogalmaz meg, ami közlésre érdemes.
Kapcsolódó:
