Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása

Három hónap sem telt, el és egy bizalmatlansági indítvánnyal megbukott a szeptemberben hivatalba lépett (kisebbségi) Barnier-kormány, mivel azonban az alkotmány szerint az elnök a nyári parlamenti feloszlatástól számított egy éves időszakban nem oszlathatja fel ismételten a francia törvényhozást, így júliusig nem lehet előre hozott nemzetgyűlési választásokat kiírni. A probléma ezzel az, hogy éppen a jövő évi költségvetés elfogadása kapcsán nem tudott megegyezni a törvényhozás, így az aktuális költségvetéssel kell működniük júliusig az immár ügyvezető kormányként funkcionáló Barnier-kormánnyal. 

A Michael Barnier által vezetett kabinet eléggé sokszínű, ami annak köszönhető, hogy idén nyáron Emmanuel Macron a katasztrofális európai parlamenti választási szereplés után feloszlatta a Nemzetgyűlést, az Assemblée nationale-t, és előre hozott választást írt ki.

Ezen a választáson ugyan megakadályozta a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés kormányra kerülését, de így a törvényhozásban három nagyjából egyenlő méretű blokk alakult ki, amelyek egymással is alig hajlandók az együttműködésre.

Így állhatott fel a mandátumok többségét nem birtokló, mérsékelt politikai, zömében centrista-konzervatív erőkből álló kormány. Éppen ezért ahhoz, hogy Barnier ne bukjon bele a bizalmatlansági indítványba, szüksége lett volna a Nemzeti Tömörülés támogatására, amit nem kapott meg.

Ahhoz, hogy a bizalmatlansági indítvány sikeres legyen, azt az 577 tagú Nemzetgyűlésnek sima többséggel kell elfogadnia, ami 289 támogató szavazatot jelentett. Mivel a nyári előre hozott választásokat megnyerő radikális baloldali Új Népfront nyújtotta be az indítványt, így 180 támogató szavazatra számíthattak, és azt is tudni lehetett, hogy a kormányban szereplő republikánusok és a Macron-féle Ensemble (Együtt) szövetség, valamint a kisebb mérsékelt pártok egy része az indítvány ellen fog szavazni (ez összesen 213 szavazat), így a Nemzeti Tömörülés 142 szavazata döntő volt, amely – mint a szavazási adatokból kiderült – meg is szavazta azt: a 289 minimális szavazathoz képest 331 képviselő szavazott a kormány ellen. 

Nem sokáig húzta a Barnier-kabinet (Forrás: Wikimedia Commons)

Miért buktatták meg a francia kormányt? 

A szeptemberben kinevezett Barnier egy meglehetősen minimalista költségvetési koncepciót terjesztett a törvényhozás elé, mivel kezdetektől fogva prioritásnak tekintette a francia költségvetési hiány csökkentését és a pénzügyi helyzet konszolidálását. Ebből adódóan az elfogadásra bocsátott költségvetés mintegy 60 milliárd eurónak megfelelő adóemelést és drasztikus kiadáscsökkentést tartalmazott, ami a 2024-es 6 százalék feletti költségvetési deficitet 5 százalékra lett volna hivatott csökkenteni. Alapvetően ezzel nem is lett volna probléma, de  

Barnier – egyébként alkotmányban rögzített jogával élve –, mivel tudta, hogy ilyen formában nem menne át a költségvetés a Nemzetgyűlésen, ezért szavazás nélkül, az alkotmány 49.3-as pontja szerint a törvényhozást megkerülve szerette volna azt keresztülvinni. 

Ennek az volt az előzménye, hogy a Barnier-kormányt mintegy kívülről segítő, tehát a koalícióban nem szereplő Nemzeti Tömörülés hiába kapott engedményeket a költségvetés elfogadásáért cserébe, nem sikerült megszerezni a támogatásukat. Így viszont biztosan nem kapott volna többséget a tervezet, ezért döntött Barnier a Nemzetgyűlés megkerülése mellett. Az alkotmány azonban az ilyen esetre is tartalmaz egy passzust, és lehetőséget teremt arra, hogy azon túl, hogy a parlament a törvényhozás nélkül is hozhat törvényeket, az ellenzék is lehetőséget kap arra, hogy ilyen esetben bizalmatlansági indítványt nyújtson be, amelyről 48 órán belül szavaznak. Innentől a folyamat egyszerű: ha megszavazzák az indítványt a kormány bukik – ami meg is történt.

Mind a Nemzeti Tömörülés, mind az Új Népfront bizalmatlansági indítványt nyújtott be, így 1962 óta – azaz 62 év után – a Barnier-kabinet lett az első francia kormány, amely bizalmatlansági indítvány útján bukott meg, vagyis az ötödik köztársaság történetében a második ilyen kormányról beszélhetünk. Ezzel együtt Barnier megdöntött még egy negatív rekordot: ő lett az ötödik köztársaság legrövidebb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke (90 nap). 

Az már a nyár óta felálló parlamenti struktúrából is egyenesen következett, hogy az Új Népfront és a Nemzeti Tömörülés együttesen elegendő szavazatot tudhatnak magukénak (322 mandátum, azaz a parlamenti mandátumok 56 százaléka) a kormánybuktatáshoz, ezért lett volna kulcskérdés Barniernek a Le Pennel való megállapodás, ám utóbbi már a szavazás előtt megerősítette, hogy meg fogják szavazni az Új Népfront indítványát. 

Idő kérdése volt a kormánybukás 

Az már a szeptemberi beiktatás után világos volt, hogy a kormány nagyon ingatag lábakon áll. Igaz, hogy az előző, Gabriel Attal által vezetett kabinetnek szintén nem volt többsége, de akkor a parlamenti struktúra teljesen más volt, illetve az elnök és a kormány pártszínezete megegyezett.

Macron a júniusi EP-választások után a Nemzetgyűlés feloszlatásával nem kis hazárdjátékot vállalt be, és bár elsődleges célja, a Nemzeti Tömörülés távoltartása a kormánytól ugyan bejött, nagyon ingatag belpolitikai helyzetet teremtett, amikor a választáson negyedik helyezett Republikánusok egyik képviselőjét kérte fel a kormányalakításra.

Az Assemblée nationale-ban a három legnagyobb frakciónak közel hasonló a mandátumszáma, de önmagában egyikük sem ért el többséget, a koalíció pedig e blokkok között elképzelhetetlen. A radikális baloldali Új Népfront (ami eredetileg egy több baloldali pártot tömörítő választási szövetség volt) 180, a centrista Ensemble 159, a Nemzeti Tömörülés pedig 142 mandátumot szerzett.

Ez a három csoportosulás tehát összességében közel a mandátumok 83 százalékát birtokolja, míg a republikánusok 39 mandátummal csak a helyek mintegy 6,8 százalékát. Barnier kormánya így a kezdetektől fogva a Nemzeti Tömörülés külső támogatására hagyatkozott, ami amúgy is elég képlékeny volt. Ezt tette tönkre végleg a költségvetés, miközben mindkét fél azt állítja, hogy ők mindent megtettek a megállapodásért. A kormány bukása így lényegében a Nemzeti Tömörüléstől függött. 

Minden bizonnyal Le Pen is mérlegelt a döntést megelőzően, eddig ugyanis a baloldali pártokkal nem voltak hajlandók együtt szavazni. Mérlegelnie kellett: a kormánybuktatásból nyerhetnek-e nagyobbat, vagy abból, ha támogatnak egy népszerűtlen kormányt. Végül az előbbit ítélték helyesnek. A Nemzeti Tömörülés ugyanis az elmúlt években jól láthatóan átalakult, és igyekeztek egy felelős, kormányképes politikai erő imázsát felépíteni. Ez jórészt sikeres is volt, mivel a legnépszerűbb párt továbbra a Nemzeti Tömörülés, amely a fiatal franciák körében ugyan tarol, de a mérsékelt konzervatívokat továbbra sem tudják megszólítani: ők továbbra is a republikánusokra voksolnak.  

Hiába a Nemzeti Tömörülés a legnépszerűbb párt, a kétfordulós francia választási rendszerben lényegében lehetetlen, hogy ők kormányozzanak.  

Macron célja amögött, hogy június 9-e után feloszlatta a parlamentet, az volt, hogy a Nemzeti Tömörülést és az Új Népfrontot távol tartsa a kormánytól. Ez ugyan bejött, ám cserébe belpolitikailag patthelyzetet eredményezett. Az első fordulóban ugyan a Nemzeti Tömrülés győzelmet aratott, de a második fordulóban a centrista, liberális és a jobbközép pártokat tömörítő Ensemble, valamint a baloldali pártokat tömörítő Új Népfront összefogott és sikerült a Nemzeti Tömörülés előretörését megakadályozniuk azáltal, hogy 221 egyéni választókerületben visszaléptek egymás javára. A taktika már ismert: bíztak abban, hogy szavazóik átszavaznak Le Pen ellen – ami ezúttal is működött. Ennek az lett az eredménye, hogy az Új Népfront nyerte a legtöbb mandátumot (180), és az lett a legnagyobb parlamenti párt. Mivel azonban a többséghez 289 mandátum szükséges, az Új Népfront ezt nem tudta teljesíteni, velük összefogni pedig senki nem volt hajlandó, Macron pedig fel sem kért senkit a győztes pártszövetségből a kormányalakításra. Szerinte ugyanis az Új Népfront még a Nemzeti Tömörülésnél is veszélyesebb. Ez eredményezett tehát politikai patthelyzetet, és így kerülhetett sor arra, hogy a negyedik legnagyobb pártot, a csupán 39 mandátumot szerző republikánusokat kérte fel kormányalakításra. 

Marine Le Pen és a Nemzeti Tömörülés simán megbuktatta a francia kormányt (Forrás: Wikimedia Commons)

A Nemzeti Tömörülés tehát inkább megszavazta az Új Népfront indítványát, mivel sokkal kockázatosabbnak ítélték meg a francia kormány támogatását, mint megbuktatni a kormányt. Ez személy szerint Le Pennek is fontos volt, ugyanis a politikus és pártja olyan helyzetben van, amelyben erődemonstrációra van szüksége. A jelenlegi állás szerint 2027-ben kerül sor a következő francia elnökválasztásra, ahol Le Pen feltehetőleg ismét megméretteti magát.

Jelenleg az uniós pénzekkel való visszaéléssel kapcsolatban bírósági eljárás zajlik ellene, amelyben ha bűnősnek ítélik, nem indulhat 2027-ben.

A költségvetés tehát – áttételesen – lehetőséget adott számára az erődemonstrációra. Ez azért is fontos, mert csak akkor tűnhet a párt megbízható, kormányképes erőnek, ha Le Pen hatalmát nem kérdőjelezik meg. Donald Trump példáját látva azonban könnyen lehet, hogy a bírósági eljárás ezúttal is inkább mobilizálja a tábort. 

Gazdasági hatások – újabb pofon előtt az eurózóna 

Mindennek érezhető gazdasági hatásai is vannak és lesznek, ami abból is látható, hogy a befektetők Franciaországot még a szavazás előtt hitelkockázati szempontból rosszabbra értékelték, mint Görögországot. Mivel Franciaország esetében az euróövezet második legnagyobb gazdaságáról beszélünk nehéz elképzelni, hogy a kormány bukásának csak belföldi hatásai legyenek. A görög adósságválság nagyjából egy évtizede majdnem átterjedt a valutaunió egészére, ami kiváló tanulópénz volt arra vonatkozóan, hogy az efféle válságokat nehéz belföldön megfékezni.

Ráadásul akkor ahhoz sem kellett sok, hogy Portugália, Spanyolország és Írország bankrendszere is káoszba forduljon, de a franciák és az olaszok is érezték a görög problémák hatásait.

A helyzet akkoriban annyiban volt pozitívabb, hogy Németországban stabil körülmények uralkodtak, ami viszont most, a német gazdasági problémák és az előre hozott választások tükrében nem mondható el. Akkoriban a Merkel-féle Németország a stabilitás bástyájaként előállva gazdasági és politikai segítséget is tudott nyújtani a bajban lévő európai országoknak.  

A helyzet most tehát sokkal súlyosabb, aminek érzékeltetésre talán a legjobb mutatószám az, hogy a francia 10 éves futamidejű államkötvények hitelköltsége a németekhez képest is 12 éves csúcsra emelkedett, vagyis a németekkel szemben a piac sokkal kockázatosabbnak ítéli meg a franciáknak nyújtott hiteleket. 

Az Új Népfront bizalmatlansági indítványa végül megbuktatta a kormányt (Forrás: Wikimedia Commons)

Potenciális forgatókönyvek 

A legkézenfekvőbb forgatókönyv, hogy Barnier benyújtja lemondását Macronnak, aki két dolgot tehet: vagy megkéri, hogy maradjon ügyvivő miniszterelnök, vagy mielőbb új után néz – választást azonban csak júliusban lehet tartani, így a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy Barnier ügyvivő kormányfőként marad. Ha Macron rövid időn belül mégis talál új jelöltet, akit a parlament is elfogad, és egységet tud teremteni legalább azon erők között, akik Barnier mögött is állnak, akkor könnyebb lenne kibírni a jövő nyárig tartó időszakot. 

A másik forgatókönyv az, hogy Macron egy technokrata kormányt nevez ki lényegében konkrét politikai program nélkül, felvállalva ezzel azt a kockázatot, hogy nem bukik meg egy bizalmatlansági indítvány miatt, mint a Barnier-kabinet. 

Macron hazárdjátéka tehát június 9-e után nem jött be, és most a költségvetési viták mellett lemondási felszólítással is szembe kell néznie.  

Szerette volna elérni, hogy a parlament feloszlatásával a pártszövetsége, az Ensemble a mérsékelt szocialistákkal lépjen koalícióra, ám ez végül nem jött össze. Az elnök lemondása azonban csak a legvégsőbb forgatókönyvként merülhet fel. Franciaországban félelnöki rendszer működik, így az elnök alkotmányos pozíciójánál fogva európai összevetésben is erősnek számít. 

Egy valami biztos: Németország után az Európai Unió második legnagyobb gazdasága is az instabilitás szélére táncolt, és gyors konszolidáció a Barnier-kormány bukásávalsem várható, már csak azért sem, mert legkésőbb júliusban írhat ki a francia elnök előre hozott parlamenti választást. Mindez azt is jelenti, hogy Párizs költségvetés nélkül kezdheti a jövő évet, hiszen nincs többség a Nemzetgyűlésben, ami megállapodásra jutna bármilyen koncepcióról.

Valószínűleg az következik, hogy meghosszabbítják az éppen aktuális 2024-es költségvetést, hogy az ország valamelyest működőképes maradhasson, ám ez azt is jelenti, hogy nincs mód semmiféle új intézkedést foganatosítani, márpedig nagyon nem abba az irányba mutatnak a folyamatok, hogy júliusig bármikor költségvetést tudnának elfogadni. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Flickr