Erdoğan elnök addig keverte a paklit egyre ügyesebben, hogy a végén az egész szír konfliktusból Törökország profitál a térségben a legtöbbet. Ráadásul még Izraelnek is osztott lapot, így hirtelen egy oldalon találta magát azzal az országgal, amelyet egyébként naponta terrorista államnak nevez. 

Az iszlamista lázadó szír szervezet, a Hajat Tahrir-al Sham (HTS) bejelentése szerint december 8-án kapitulált Damaszkusz, a szír kormány átadja a hatalmat, Bassár el-Aszad elnök pedig megszökött a városból, és Oroszországba tart. Az offenzíva, amellyel a HTS lefejezte a szír rezsimet, annyira gyors volt, hogy érdemes a nemzetközi színfalak mögé nézni, hogy kik állnak valójában a siker/bukás hátterében. 

Az Aszad-barát Irán és a Hezbollah meggyengülése (az izraeli titkosszolgálatok akciói, amelyek gyakorlatilag lefejezték a Hezbollahot, lélegzetvételnyi időt is alig hagynak nekik), valamint Oroszország haderejének kapacitáshiánya nyilvánvalóan eleve vesztes helyzetet teremtett Aszad számára.

A két, ország nélkül a diktátor nem tudta volna átvészelni a 2011-ben kitört polgárháború számára kedvezőtlen fordulatokkal teli éveit, és nem tudta volna újra megszilárdítani hatalmát a folyamatosan forrongó országban.

Aszad természetesen ezúttal is az orosz légierő erejében bízott, ám a helyzet az ukrajnai háború kitörésével és elhúzódásával jelentősen megváltozott. Moszkva prioritása egyértelműen Kelet-Ukrajna, így néhány rövid és kósza légicsapáson túl nem túl sokat tudott tenni a HTS megfékezése és a kormányerők megsegítése érdekében. A Hezbollah jelenleg magán sem tud segíteni, nemhogy Aszadon, a meggyengült Irán pedig néhány céltalan és teljesen eredménytelen diplomáciai találkozón túl szintén semmit nem tudott tenni érdemben a szír vezető hatalmon tartásáért.  

Ami igaz Oroszországra és Iránra, az messze nem igaz Törökországra. Ankara és Damaszkusz kapcsolata az egész polgárháború alatt romokban hevert. A török elnök nem akarja megemészteni az országában kibontakozó kurd függetlenségi törekvéseket, és minden erejével azon van, hogy az észak-szíriai kurd enklávéban működő csoportokat a lehető legjobban háttérbe szorítsa, mielőtt komolyabb problémát okoznak a határain belül. E szándékai gyakran katonai csapásokban csúcsosodtak ki, Oroszország és Irán kiesése a képből azonban egy sokkal kézenfekvőbb lehetőséget biztosított neki: az eddigieknél jóval nagyobb támogatást kezdett el nyújtani a lázadó Aszad- és kurdellenes csoportoknak, elsősorban éppen a HTS-nek. Nem véletlen, hogy míg Erdoğan széttárja a kezét, és meglepettséget színlelve a szíriai események váratlanságáról beszélt, Aleppó néhány nappal ezelőtti elfoglalásakor a város erődjére egy török zászló került ki, miközben a török parlamentben a képviselők nem győztek gratulálni egymásnak.  

Ellenségem, aki az ellenségem ellensége 

Bár a török vezetés hivatalosan és nyíltan nem támogatja a HTS-t, a jelenlegi villámoffenzíva sikere elképzelhetetlen lett volna Erdoğan erkölcsi, anyagi és fegyvertámogatása nélkül. Aszad kiiktatásával megnyílik az út a kurd enklávé és az ott állomásozó hadsereg felszámolása felé, csúnya kifejezéssel élve: aminek szemtanúi vagyunk, az éppen Szíria térképének újraértelmezése, amelybe ezúttal azonban sem az orosz, sem az iráni fél nem szól bele. 

Hogy Törökország egyre erősebb beavatkozása és jelenléte kapóra jött az Egyesült Államoknak, nem meglepő. Washington némileg nyugodtabb volt, hogy egy NATO-szövetséges ellensúlyozza Irán befolyását. Ami ennél egy fokkal meghökkentőbb, hogy a cél szentesíti az eszközt elv értelmében Ankara éppen azzal az Izraellel jutott közös nevezőre, amelyet egyébként a gázai műveletek miatt népirtással és terrorizmussal vádol. A HTS sikerei ugyanis Izraelnek éppúgy érdekében állnak, mint Törökországnak – igaz, a Netanjahu-kabinet jobban örült volna egy alaposan legyengült, de hatalmon maradó Aszadnak, mint egy elűzöttnek vagy halottnak, miután a HTS az al-Kaida egykori fiókszervezetéből vált (állítólag) független, de egyre erősebb iszlamista csoporttá.  

December 1-jén az izraeli haderő Szíria felett fogott el és fordított vissza egy repülőgépet, amely gyanúja szerint a Hezbollahnak szállított volna fegyvereket. Ezzel párhuzamosan célzott csapásokkal sújtott több Libanon és Szíria közötti határátkelőt, amelyet a Hezbollah fegyvercsempészetre használt. A hadsereg egyik tisztviselője ki is jelentette, hogy a célpont immár nemcsak a Hezbollah, hanem az Aszad-rezsim is.

Tehát miközben Törökország a HTS előrenyomulását segítette a háttérből, Izrael megakadályozta az Aszad-párti Hezbollah fegyverellátását.

A két ország között egyébként nem ritka a titkosszolgálati randevú: november 19-én az izraeli hírszerző főnök éppen Ankarában tárgyalt török kollégájával, ahol az izraeli túszhelyzetről, a Hamász esetleges törökországi politikai jelenlétéről – és ki tudja, még miről esett szó.  

Ha az Aszad-rezsim valóban megdől, és az iszlamista, kurdellenes erők kerülnek hatalomra Szíriában, Törökországnak már csak Washingtont kell figyelnie. Amennyiben Oroszország valóban teljesen magára hagyja Szíriát, Trump pedig következetes, és az aktuális események nem befolyásolják a döntésében, akkor az USA nemcsak hogy nem erősíti jelenlétét Szíriában, hanem azt a 900 katonát is hazarendeli, akik ott állomásoznak. Ha ugyanezt Irak esetében is megteszi, az olyan biztonsági vákuumot jelent majd a térségben, amelyet Izrael és Törökország minden nézeteltérésük ellenére kart karba öltve tölthetnének be, kulcsszereplőjévé válva a régiónak. Ankara számára Aszad bukásával mindenesetre régen nem látott lehetőség nyílik a kurd szeparatisták elleni csapásokra és az előnyszerző térnyerésre – ha tetszik, mindenféle értelemben.  

*** 

Fotó: MTI/AP/Huszein Malla