Mercosur: virágozzék minden virág, tehénkedjék minden tehén – makronom.eu
2025. február 7., péntek

Mercosur: virágozzék minden virág, tehénkedjék minden tehén

Ursula von der Leyen lapot húzott a 2019-re, és aláírta az EU nevében a szabadkereskedelmi egyezményt a latin-amerikai Mercosur-országokkal. Németország felhőtlenül boldog, hogy végre valakinek kellenek majd az autói. A franciák viszont őrjöngenek, és a végső ratifikálás vétójára készülnek. Danke és merde egy kalapban.

Huszonöt évnyi szerencsétlenkedés, duzzogás és tárgyalóasztal-háború után Európa és a Mercosur-országok (Argentína, Brazília, Paraguay, Uruguay – 2024 óta pedig Bolívia, amely beleült a tutiba az előzetes harcok fáradalma nélkül) végre egymás nyakába borultak, és december 6-án a csokimikik mellett egy szabadkereskedelmi megállapodást is elővarázsoltak a közös puttonyból. A szerződés aláírása elméletileg a világ egyik legnagyobb szabadkereskedelmi övezetét hozza létre: több mint 700 millió ember piacát és a globális GDP 20 százalékát homlokon csókolva. Elméletileg, mert a Franciaország vezette lázadó tömb mindent be fog vetni, hogy valahogyan megvétózza az Európai Tanácsban az egyezmény ratifikálását, hatalmas taslit kiosztva Ursula von der Leyennek. Aki addig sem vesztegeti második elnöki ciklusának idejét, és az Európai Unió anyukájaként hinti szét hatalmának magvait szerte a nagyvilágban, már ahol nem ültetik a szoba távolabbi sarkában lévő kanapéra, mint Erdoğan elnök, amikor férfipartit szervezett, és büntibe tette a brüsszeli bárónőt. Jelen pillanatban nem úgy tűnik, hogy ez megtörténik, de Macron elnök úgy van vele, hogy ennyi kormánybukás és népszerűségvesztés után illene valamit villantania a népe felé, mielőtt kitépik ülepe alól az elnöki széket, és átadják a helyet (fránya bútorok) egy másik szőke hölgynek, különben is, a Mercosur eleve úgy hangzik, mint egy ízes francia káromkodás kezdete, csatára fel hát, irány Brüsszel, cherchez la femme!

Von der Leyen annyira elégedett volt az aláírási ceremónia után, hogy nagy hirtelenjében mindenki számára előnyös megállapodásnak minősítette azt, de ugye ami jól mutat a wolfsburgi exportkönyvekben, annak nem biztos, hogy örülnek a délfrancia borospincék mélyén a rajtuk maradó néhány ezer tonna marhahúst majszoló gazdák. 2019-ben már létrejött az elvi megállapodás, az EU-s tagállamok azonban annyira bekeményítettek, hogy gyorsan hátra is lépett mindenki, az elv elv maradt, a többletexportáru pedig otthon. De csak mostanáig. Amennyiben Franciaország nem tud elegendő szövetségest maga mellé állítani (Lengyelország követi, Spanyolország és Németország nevet rajta, Olaszország kellene, de Meloni megint kavarja, és valószínűleg a valamit valamiért elvet követve hajlandó lesz megszavazni a véglegesítést), akkor a szentesítés úgy megy át az Európai Tanácson minősített többséggel, mint kés a Beurre de Baratte-n.

Számokba fojtva

Ha célszámok és várható statisztikai adatok mantrázásáról van szó, Brüsszel verhetetlen. A vámcsökkentés láthatáron felbukkanó eredményeképpen máris tudhatjuk, hogy 4 milliárd eurót takarítanak meg az EU-s vállalatoknak. Mit rejt pontosan a csodacsomag? Vicces, de teljes egészében nem tudhatjuk, miután 2019 óta egyetlen alkalommal sem ismerhettük meg az éppen aktuális megállapodás teljes szövegét. Amit a mostani, véglegesnek tekinthető dokumentum tartalmaz, két alapvető részből áll. Az első maga a vámcsökkentés: a két tömb között az egymás termékeire kivetett vámok átlag 90 százalékát megszüntetik, egyes termékek esetében ez fokozatos csökkentés lesz, hogy a Mercosur-államok alkalmazkodni tudjanak az EU-s követelményekhez. (Nemcsak a környezetvédelmi előírásokról és a károsanyag-kibocsátásról szól a történet, hanem olyan apróságokról is, mint a 2010-es évek közepén iparszerűen űzött „Nagy Brazil Húshamisítás”, amikor kiderült, hogy a gyártók a beszállítókkal karöltve írták át a lejárati dátumokat, tömték tele a húsokat vegyszerekkel, hogy a rohadás bűzét és szemmel látható jeleit elfedjék, és persze mosolyogva vesztegettek meg ellenőröket, politikusokat és bárkit, aki egy kérdőjellel közeledett feléjük. Megnyugtató a tudat, hogy állítólag ilyesmi már nem fordulhat elő, és a sok ezer tonna hús akadálytalanul áramolhat Brazíliából az EU-s kikötőkbe, frissen és illatosan.)


A másik a fenntarthatósági követelmények végrehajtása: elméletileg ez fogja biztosítani, hogy a hirtelen szabaddá váló EU-s piac ne okozza például félországnyi esőerdők kinyírását a Mercosur-területen, ahogyan művelték azt lelkesen évszázadokon keresztül. Von der Leyen szerint ezzel minden rendben lesz, és ha ő mondja, elhisszük, mondta ő már azt is, hogy soha ilyen erős nem volt még az Európai Unió, mint napjainkban, azt is látjuk, érezzük, tapasztaljuk minden nap, csuda mókás errefelé az élet, energiaválságok ide, háborúk oda, versenyképesség amoda.

A számok viszont szinte kiabálnak, mennyire jó lesz itt minden: az EU és az öt Mercosur-állam együttesen a világ GDP-jének 20,2 százalékát adja, ebből mondjuk az EU 17,4-et, Paraguay és Bolívia pedig 0,04-et, de jól hangzik, hogy „hallod, elefánt, hogy dübörgünk?”. Az összesítő szerint az EU nagyjából 28,2 milliárd eurónyi terméket exportált évente a Mercosurba, visszafelé 12,3 milliárdnyi érkezett, ennek a számnak kell elméletileg majd égbe szöknie, ha beindul a jószomszédi nagyüzem.

Ich gebe dir ein Auto, ich verlange eine Kuh!

A legnagyobb változást a németek várják, akik a gyomorrontás miatt földön fetrengő iparuk alappillérének, az autógyártásnak a detoxikációját remélik az ígéret dél-amerikai földjén. Az autóalkatrészekre jelenleg 18, a járművekre pedig akár 35 százalékos tarifák vannak érvényben, aminek az elpárolgása a németek szerint igen jól fog jönni, miután az EU-s autóexport 60 százalékáért máris ők felelnek a Mercosur felé. Jól hangzik, úgy legyen, csak az a fránya Kína ne lenne már megint birtokon belül. Miután az Egyesült Államok 100 százalékos vámokat csapott a kínai elektromosokra, Brüsszel pedig ugyanilyen módon, csak alacsonyabb büntetőtarifával keménykedik ellenük, a távol-keleti gyártók igencsak belehúztak a latin-amerikai udvarlásba. Az autóipari szempontból legjelentősebb Brazíliában egyébként jelenleg a röhejes 10 százalékos vám van érvényben az elektromos autókra, a BYD azért biztos, ami biztos alapon épített egy gyárat az országban (Mexikóban most készül ugyanerre), a többi kínai pedig sorban áll, elsősorban megfizethető árat ígérve, ami arrafelé azért erősen növeli egy vállalat versenyképességét.

Igen valószínű, hogy a kínai kísértet a Mercosur határain belül ugyanúgy meglengeti majd a kaszát a németek felett, mint tette és teszi azt Európában, így Berlin tűnődve nézegetheti majd az antarktiszi piacokat, hátha majd ott, hátha majd egyszer.

És mielőtt a szabadkereskedelmi egyezményre mutogat valaki: a Mercosurnak óriási előnye van az EU-val szemben: nem fogja le a kezét Washington, így azzal köt hasonló egyezményeket, akivel csak akar. A helyzet az, hogy most éppen Kínával is szeretne valami hasonlót, a szituáció tehát hamarosan éppen olyan lesz, mint volt: Kína és az EU kereskedelmi versenyében pedig jól láthatóan előbbi az erősebb kutya.

Ami az élelmiszert illeti, az okozza az igazi vihart. Az EU Mercosurból származó importjának legnagyobb részét (42 százalékát) az élelmiszer- és agrártermékek adják. Az értékük 2023-ban 23 milliárd euró volt, a megállapodás azonban lehetővé teszi, hogy az elégedett EU-s úri közönség hamarosan belefulladjon az ezúttal már nem színében, hanem környezetvédelmi szempontok alapján előállított zöldmarhahúsba, pancsoljon a szójababban és fürödjön a cukorban. Cserébe a Mercosur magára boríthatja az EU-s kamra egész felső polcát édességestől, sajtostól, és persze millió literszámra döntheti le a torkán az európai alkoholipar remekeit vagy épp gagyijait, a lényeg, hogy igyanak, az minden vicc nélkül sokat segít a kereskedelemnek.

Itt jöttek be a képbe a francia, a lengyel, a belga és még pár elégedetlen tagállami gazdák, akik feltették a rendkívül egyszerű kérdést Von der Leyennek: mi a francért kell a nagy víz túloldaláról idehozni ezerszámra a tehénkéket (hol tart a tudomány, a szállítmányokat még élve hajtják fel a hajókra, de a kipakolásnál már darabokban vannak, szóval még a cápák is jól járnak menet közben, nem beszélve arról, hogy ennél frissebb nem is lehetne az áru), ha helyben is megteremnek? Miután nem kaptak választ, újra megkérdezték, ezúttal nyomatékosabban, néhány száz tonna trágyát gondosan Brüsszel utcáira öntve, a zöldátállás jegyében némi traktorgumit égetve, szépre száll a füst alapon. VDL érezte is a csípős szagú kritikát, megválasztása előtt gyorsan megígért hát fűt, fát, cukorrépát és szarvasmarhát, majd amikor megkezdte második ciklusát, elegánsan vállat vonva elrepült az Óperencián túlra, és aláírta az egyezményt.

Láncfűrészes kozmetika

A franciák vezette (Olaszország nélkül blokkolni képtelen) tömb gazdaféltő érvei között szerepel néhány olyan, amellyel nehéz vitatkozni. Ami azt illeti, Ursula von der Leyen nem szokott vitatkozni, ő általában szentenciákat közöl széles mosollyal, ha pedig akadékoskodókkal találkozik, akkor vagy meredten néz maga elé, vagy fintorogva elfordítja a fejét, mint aki halkan belelépett. Azzal azonban mégis kezdenie kellene valamit, hogy míg az EU-ban még a szigorítást is szigorítják, és a klímavédelmi előírások immár bürokratikus óceánná váltak a vállalatok számára (amelyen mire a versenyképesség jegyében átkelnek, már el is megy a kedvük az egésztől), addig a Mercosur-országok kezét semmi ilyen csacsiság nem köti. Gyakorlatilag elég megígérniük, hogy jók lesznek, ezt rögzítik a megállapodásban, mi pedig jól elhisszük, virágozzék minden virág, tehénkedjen minden tehén. A Mercosur-megállapodás valójában tényleg a hivatkozási alapként felhozott több mint 700 millió ember háta mögött történt, részletes információk megosztása nélkül. Az egyre inkább politikai és centralizációs törekvésekre épülő Európai Bizottság mintha megfeledkezett volna az általa oly sokszor humbugolt átláthatóságról és társadalmi párbeszédről, de minek is az, Argentínában is a tangó a közös nyelv, aki nem érti, az nem is érzi.

A legfőbb gond, hogy Európába özönleni fog az EU-s szabályzástól mentesen termesztett/tenyésztett olyan termék, amelyet itthon a brüsszeli keménykedés azonnal a kukába parancsolna. Ha visszaemlékszünk az ukrán gabonadömpingre, Brüsszel ott is ugyanezt a turpisságot követte el: mivel az ukránok a barátaink, rájuk nem vonatkozik semmilyen szabály, szabadon áraszthatják el a piacokat olyan gabonával, amelyek tiltott vegyszerekkel átitatott halmaiból Brüsszelben éppen Von der Leyen rakna máglyát, ha egy uniós tagállam termesztette volna. Most a Mercosur a barát, és valahol a dokumentumban állítólag ott van, hogy legyenek kedvesek betartani az EU által megkövetelt kibocsátási kvótákat (az extravámoknak éppen az volt a lényege, hogy a szabályozásoktól megdrágult európai termékek árával valahogyan pariban legyenek az ezek hiányában lényegesen olcsóbb dél-amerikaiak), ügyeljenek a fenntarthatóságra s ne kaszabolják tovább az állattartás növelése érdekében az erdőiket.

Tiltakozás brüsszeli módra
Tiltakozás brüsszeli módra

Von der Leyen az európai országok GDP-jének növekedését hozta fel egyik fő indokként, ám az egyrészt erősen differenciált lesz, másrészt mindenki maga döntse el, hogy például a Mercosur-megállapodásnak köszönhető, 2035-re elérhető holland 0,03 százalékos kegyetlen tempójú növekedés mennydörgésszerű robbanásnak számít-e, vagy halk pukkanásnak. A demokratikus átláthatóság mellőzésével párhuzamosan az Európai Bizottságot egyenesen zöldmosással is vádolják, amiért „fenntarthatóság” címszóval egy rövid, évtizedekkel ezelőtti alapokon álló mellékletben le is zavarja a klímavédelmi és éghajlatváltozási kritériumokat. Ezen mondjuk annyira nem kell csodálkozni: Brüsszel saját zöldátállási terve, a zs kategóriás filmcímre hajazó Green Deal gyakorlatilag szintén egy értelmezhető hatástanulmányokat hevenyészve odamázoló, az aktuális geopolitikai és világkereskedelmi változásokat figyelmen kívül hagyó tákolmány, amely csupán kötelezi a tagállamokat, hogy mit csináljanak meg adott időre, abban már teljesen tanácstalan, hogyan. Meg is lett az eredménye, az európai versenyképességnek akkora pofont adott, hogy még az Egyesült Államok rozsdaövezeteiben is alig tudták abbahagyni a röhögést. A zöldek tehát méregzöldbe gurultak, ők azért verik az asztalt, mert szerintük a Mercosur-megállapodással egyenes út vezet a dél-amerikai erdőirtások fokozásához, a tiltott növényvédő szerek áradatához, amely végső soron ökológiai összeomlást fog okozni, nem beszélve egy „neokoloniális” rendszer kialakulásáról, amelyben Európa majd azt csinálja, amihez a legjobban értett a történelem folyamán: vidáman kifosztja a gyarmatokat.

Ki nevet a végén?

Momentán ezt még nem tudni. Tekintve, hogy Németország, amely favoritnak lett kikiáltva, nem vesz tudomást Kína dél-amerikai jelenlétéről, és úgy tesz, mintha 1492-ben járna, Du gehörst mir! felkiáltással hódítva meg szűz piacokat – nehéz átlátni a zűrzavart. Annyi bizonyos, hogy a történet nem lesz olyan idilli és rózsaszín, mint ahogyan azt Ursula von der Leyen két gyilkos mosoly között ecseteli. A puding és a marhahús próbája a Mercosur-üzlet esetében valóban az evés lesz. Míg Von der Leyen és német honfitársai majd kiesnek a saját szájukon a vihogástól, a franciák rendületlenül káromkodnak, és megpróbálják Lengyelország mellé (a méret a lényeg) behúzni Olaszországot, hogy aztán Hollandiával, Ausztriával, Írországgal és még néhány kistestvérrel kiegészülve blokkoló kisebbséget alkotva próbálják meg elgáncsolni Von der Leyent, akinek politikai karrierjét kétségtelenül megtépázná az egyre erőtlenebb Macron egyik utolsó pofonja.

Amit a Mercosur-cirkusz kapcsán látunk, az nem más, mint az erőviszonyok átrendeződésének új EU-s fejezete. Bár az uniós kereskedelem alapból is Brüsszel kezében van, érdemes figyelni, ahogyan a két nagy, Németország és Franciaország egyre észrevehetőbb súlytalanná válása a brüsszeli centrális erőt építő EB-elnök malmára hajtja a vizet. Von der Leyen az oszd meg és uralkodj elve alapján először a német őrjöngést figyelmen kívül hagyva, a franciák ujjongása közepette megszavaztatta a kínai elektromosokra kivetendő extravámokat, néhány héttel később pedig eljátssza ennek a fordítottját: Berlin kéjes sehr gutjai közepette meg sem hallja a dühös párizsiak tiltakozását.

Macron egy évvel ezelőtt még SMS-ben küldött egy „nem” szócskát VDL-nek a Mercosurral kapcsolatban, az elnök asszony pedig szót is fogadott, hiszen szüksége volt a francia elnökre az újraválasztásához. Rég volt. Ha Párizs most keresztül tudja verni a Mercosur-megállapodás blokkolását, Macron telefonszáma ugyanarra a sorsa jut. Az üzlet nyélbe ütése ugyanis a felszín mögött valójában Ursula von der Leyen hatalmának drasztikus növeléséről és az Európai Bizottság politikai irányító szervvé válásáról szól, nem pedig arról a néhány ezer Volkswagenről és marháról, amelyek lelkesen pislognak egymásra az óceán két partján.
C’est plus qu’un crime, c’est une faute.

***

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.

Fotó: MTI/EPA/Ronald Wittek
Belső fotó: MTI/EPA/Olivier Matthys

Posztok hasonló témában

Heti hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten megkaphatja válogatott tartalmainkat, hogy naprakész információi legyenek a világ történéseivel kapcsolatban.


Kérjük adja meg a teljes nevét.

Email címét nem osztjuk meg.

Kérdezz bátran!
Chat